- Ross Károly: Átlendülés

Gúnyolta néha, hogy a hetvenhez közeledve még mindig ragaszkodik a szűk, testhezálló ruhákhoz, a magas sarkú cipőkhöz, a divatos kiegészítőkhöz. Igaz, ötven kilót sem nyomott, és tevékeny életmódja formás alakkal ajándékozta meg, de hát maholnap mégiscsak itt az a hetven! De ő dacolt idővel, szekírozással, azt a primitív filozófiát meg nem volt hajlandó a magáévá tenni, hogy az ember az utolsó éveit általában másra tartogatja.
– Mire? Hogy azt lessem, hogyan faragják a koporsómat? – s már húzta is át a porszívót a másik szobába.
Nemegyszer gondolta úgy, hogy a feleségének igaza van. Hogy mindenre lehet készülni, csak a halálra nem. Egy-egy rövid utazásra, az unokák érkezésére, az első bimbók megjelenésére a terasz tövében szétterülő rózsafán. Ezek megfogható és kivitelezhető dolgok – a halál nem érdemel ekkora figyelmet. Főleg hetvenévesen! Hát teljesen hülye ő, hogy egyfolytában ezen jár az esze? Vagy nem tud mit kezdeni magával?
Észre sem vette, hogy egy ideje ő pakol be a mosogatóba, ő szedi le az asztalt reggeli és vacsora után, tesz rendet a hűtőben, üríti ki a kenyértartót, ha már több benne a morzsa, mint a kenyér. Hát itt tartunk, gondolta néha.
– Addig sem marhaságokon töröd a fejed – mondta a felesége.
Kicsivel később meg ezt:
– Amúgy is ideje volt már, hogy kikászálódj a fotelból. Majd kapsz egy szép kis trombózist, aztán nézhetsz.
Tényleg túl sok időt töltött a foteljében. Abban olvasott, abban aludt, abból nézte a meccseket. Abból nézte végig azt is, hogy a felesége hogyan pörög a lakásban, megítélése szerint feleslegesen. Néha arra gondolt, ez a házimunkának nevezett humbug arra lett kitalálva, hogy a nők előhúzzák a kontyuk alól, mint bűvész a kártyalapokat, ha férjzsaroláshoz, öntömjénezéshez, álaktivitáshoz támad kedvük. Mert mi értelme újból a parketta vonalához igazítani a szőnyeget, ha öt percen belül ismét odébb rúgjuk? Vagy a dohányzóasztalka közepére tolni azt az undok azáleát, ha tévénézéskor úgyis félretolja az ember, mert nem lát tőle? Vagy lehajolni egy vélt szöszért a konyhakőre, amikor a kutya úgyis hoz helyette másikat? Sarkosan fogalmazva úgy látta, felesége ebben látja életének az értelmét. Most még inkább, mint fiatalabb korában, bár akkor is épp eléggé.
Megfogadta, csak annyit vállal át ezekből a ténykedésekből, amennyit még értelmesnek tart, és menten abbahagyja, ha átlendül azon a bizonyos ponton. Nem félt attól, hogy nem veszi észre, hol van az a pont. Őt nem fogja cserben hagyni a racionalitása, ami a feleségét már rég cserben hagyta.
Kétségbeesetten akart valamit. Valamit, ezek helyett. Az nem lehet, hogy negyvennégy évnek így legyen vége. Negyvennégy év egy teológiai főiskolán, amelynek az alapításában is tevékenyen részt vett, s hogy még mindig fennáll, abban is nagy érdemei vannak. Nem mondaná, hogy a tanításban mindig kedvét lelte, voltak jó és rossz évfolyamok, s neki is voltak jó és rossz évei. De hát más is így van ezzel, aki egy helyen húzza le a munkás­éveit. Nem volt mersze sosem odébbállni, pedig megkeresték. Nem mondhatná, hogy csábító ajánlatokkal, de kicsivel talán jobbakkal. Csak az volt a baj, hogy mindig rosszkor. Mindig a legrosszabbkor. Amikor nem volt szabad mozdulnia. Mert ha mozdul… eh, ki emlékszik már!
– Ma ágyneműcsere!
– Miért nem reggel szóltál?
– Miért kell külön szólni? Tizenötödike van. Szó nélkül is lehúzhatnád.
Elmehetne félállásban a levéltárba. Nemrég hívták, hogy szívesen látnák, szükségük lenne rá. Kilenctől egyig. Szortírozó, rendszerező munka, nem szakadna bele. De épp ez az, hogy én bele akarok szakadni, gondolta. Inkább abba, mint az ágyneműlehúzásba. Nem fogadta el, azt mondta, nem akarja a feleségét magára hagyni. Másodszor nem telefonáltak.
Régi iskolájából is megkeresték, délutáni könyvtárosnak. Hetente háromszor négy óra, igazi nyugdíjasállás. Gyerek szinte meg sem fordul benne, elüldögélhetne. Fizetni is tudnának valamennyit. Hja, gondolta, ha csak ennyire taksáljátok az embert!
Valami otthon végezhető munkára gondolt. Kézműveskedésre, olyasmire, ami felszínre hozná eddig ismeretlen kvalitásait. Felesége például varrt, hímzett, papírmasé figurákat talált ki az unokáiknak, néha meg kifestette a konyhát és a fürdőt. Ez utóbbit, gondolta, én is megcsinálhatnám, de nem találta elég vonzónak. Vagyis, vallotta be később, soha életében nem festett, hátha nem lenne olyan szép, mint a feleségéé. Pedig férfimunkának gondolta, mégsem ajánlotta fel, hogy megcsinálja.
Végignézett a neten egy csomó barkácsoldalt, amatőr és profi oktatóvideókat, felszereléseket, és elhűlve tapasztalta, hogy ő egészen másra gondolt. Hogy ennyi minden kelljen ahhoz, mire az ember keze alól kikerül valami – pláne olyasmi, aminek piaci értéke is van, mert igazából ilyesmiben gondolkodott –, ezt nem gondolta volna! Kicsit el is szégyellte magát. Akkor meg még inkább, mikor megemlítette a feleségének, és az asszony csak egy apró, mosolyszerű fintorral válaszolt.
Könyvei lassan kidőltek a könyves szekrényből, halomban álltak az asztalán, új polc kellett. Az ágya fölött, a fejrésznél talált még szabad helyet, arra gondolt, oda felfúr egyet. Megvette, két tartóval; tipliről, csavarról elfeledkezett. Nem baj, gondolta, fúrót is a szomszédtól szándékozik kérni, nyilván ad tiplit és csavart is. Adott.
– A fúrót tudod használni, ugye? – kérdezte a szomszéd.
– Tudom, persze – válaszolta magabiztosan.
Már a két-két luk felrajzolása sem ment problémamentesen. Kimérte szalaggal, alulról és oldalt, milliméterre pontosan, mégsem érezte úgy, hogy vízszintben lennének.
– Vízszintező kellene – mondta a felesége. – Azt nem kérted el?
Ment a vízszintezőért. Hosszas próbálkozás után jött csak rá, hogyan lesznek vízszintben és függőben a lukak. Arra már telerajzolta a falat.
A furdancs az első próbálkozásra eltörött.
– Itt beton van – mondta a feleségének. – Azt hittem, tégla.
– Panelben élünk, drágám, vagy elfelejtetted?
– Tudom, tudom, de akkor miért nem betonfurdancsot adott a Sanyi?
De a szomszéd megmutatta, milyen a betonfurdancs, s hogy ő azt adott.
– Akkor miért törött el?
– Azt neked kell tudnod. Talán… segíthetek?
Segített, megcsinálta, ő meg adogatta neki, amit kért. Napokig egyetlen könyvet sem rakott fel az új polcra.
Magába roskadva ült a foteljében. A másik szoba csukott ajtaján keresztül zúgott a porszívó. Olyan hangja volt, mint az anyja által ötven évvel ezelőtt használt Rakétának, éles és visító. Ki kellene már cserélni, de mikor a felesége előhozakodik vele, azt mondja, jó az még. Hogy egy porszívóra adjanak ki pénzt, amikor még a régi is működik, nem vitte rá a lélek. Takarékosan kell élniük, hisz már csak a nyugdíjukra támaszkodhatnak.
Oldalt fordult, felhúzta a lábát, fejét a fotel támlájába fúrta, bal kezével felnyúlt az arca elé. Gyerekkorában szerette ezt a pózt, amikor lázadó, dacos képét akarta mutatni a világnak. Hogy azért sem úgy ül a fotelben, ahogy illik. Ahogy mások ülnek. Akkoriban a szülei kinevették érte. Valószínűleg kinevetnék ma is. Morcos úrfi, mondták. Vajon mit mondanának most? Morcos öreg, elfogyott a szöveg? Vagy mit?
Előszedte régi jegyzeteit, forgatta őket, elolvasott néhány, margóra írt bejegyzést. Egy csomónak köze sem volt az aktuális anyaghoz. Egyáltalán, az anyaghoz sem. „Krumplileves, darás tészta. Pfuj!” „Négyszáz csapás – istencsapás.” „Lola, Lolika, Lolácska.” „Ez ám a karrier!” „Malamud: Új élet. Capote: Hidegvérrel.” „Tal. este nyolckor.” Zavartan tolta vissza őket a fiók legaljába. Ott talán senki sem bukkan rájuk. A legjobb lenne, ha ő sem.
Lement az utcára. A legújabb kutatások, olvasta, a mozgásszegény életmódban jelölik meg a demencia legfőbb okát. Hát akkor sétáljunk. Hogy merre, mindegy is. Csak menjünk. Arra van a tó, arra a buszmegálló, amarra meg a hegyek. Induljunk el talán a tó felé. Legalább megnézi, kint vannak-e még a pecások. Aztán esetleg elsétál a lottózóba, kitölt valamit. Hátha. Mire onnan hazaér, a felesége biztosan befejezi a porszívózást. Fél óránál tovább nem szokott tartani.