Régmúltba vesző emlékeim szerint a rendszerváltás követő években köszöntöttek ránk a báli szezonok. A szocializmusnak nevezett, tartalmilag már az 1980-as évek elejére kiüresedett társadalmi forma és gyakorlat távolságot tartott attól a „polgári csökevénytől”, ami korábban a telek társadalmi eseménye volt. Talán nem véletlenül. Kamaszként a bál fogalmával Krúdy elbeszéléseiben találkoztam elsőként, amelyekben a vármegyebálok keringőző párjai kitáncolnak a nagyteremből a téli kertbe, hogy túlfűtött vallomásokban adják egymás értésére, ami szívükben lakozik.
A bálok hagyományt jelentettek, amelyekre szokások és évtizedek nyomták rá pecsétjüket, amibe beleszületni és beletanulni kellett. Egy életforma lenyomata volt, szokások elsajátítása. Ezért sem véletlen, hogy az 1990-es politikai váltást követően széles körben merült fel az igény, hogy bálokat rendezzenek szerte az országban. Kisvárosban, nagyvárosban, fővárosban. Önkormányzatok és olyan szakmacsoportok, mint az orvosok, ügyvédek, közgazdászok. Az évtizedekre megszakadt hagyomány miatt az újrakezdés nem volt egyszerű.
Jómagam rövid középiskolai tanárkodást követően egy megyei napilap szerkesztőségében találtam magam, és a fiatalság magabiztosságával igyekeztem szétnézni abban az új világban, amit én sem ismertem, és amiben sokáig nem igazodtam el. Bár abban utólag is úgy gondolom, igazam lehetett, hogy a „hagyományteremtés”, ami ezeknek az időknek az egyik kulcsfogalma volt, sokkal problémásabb ügy, mint hitték azok, akiknek száján olyan könnyen kigurult ez a szó és a hozzátartozó fogalomkészlet. Szinte minden bál nyitányán elhangzott a mondat, ami szerint „ezzel a társadalmi eseménnyel is hagyományt szeretnének teremteni.” Mindannyiszor ingattam a fejem, hogy ilyet nem lehet.
Ez nem elhatározás és akarat kérdése, még akkor sem, ha ezek is kellenek hozzá. Idő szükséges hozzá, alázat és gyakorlat, de ez utóbbi megint a hiányzó időhöz fordít vissza.
A hétfői lapszámban – csak úgy mint most – akkor is kellett valamilyen kis színes írás, amit nevezzünk jobb híján jegyzetnek. A közel harminc éve megjelent írásomban az akkori szombati báli élményeimet osztottam meg az olvasóval. Nem szedtem le a keresztvizet senkiről, még akkor sem, ha észrevételeimet finoman adagoltam az elhangzó beszédekről, a résztvevők öltözékéről, a vacsorán felszolgált ételekről és a bálozók tánctudásáról. Bizonyára nem lehettem kellemes ember, ami egy újságírótól nem is várható el. Ám semmi esetre sem voltam az, aki „mindenkinél mindent jobban tud”.
Hétfőn csörgött szerkesztőségi telefonom, a bál főszervezője hívott, aki nem kevés indulattal a hangjában kérdezte, én írtam-e a cikket, ami névvel ellátott írás kapcsán felesleges volt. Majd rám szórta átkait, amelynek regiszterei a „mit képzelek én”-től, a „van fogalmad, mennyit dolgoztunk”-ig terjedtek. Ennyire közvetlen visszajelzést addig egyetlen cikkemre sem kaptam. Kis, bár durva leckét kaptam az írás hatalmáról.
Harminc év azóta eltelt, pótoljuk a hiányzó báli időket.