Az eutanázia már nagyon régóta létezik - kár a homokba dugni a fejünket -, de még sem az orvostudomány, sem a jog, sem semmilyen más szakterület nem tudott autentikus választ adni a vele kapcsolatos kérdésekre. Én sem fogok tudni.
Meddig eutanázia az eutanázia? Nagyon fontos kérdés, hogy csak passzív eutanáziáról beszélünk-e, amikor a beteg megtagadja a kezelés elfogadását, vagy aktívról is. Meddig mehet el a beteg? Pusztán megtagadhatja a kezelést (ha egyáltalán van mit megtagadnia), vagy elő is segítheti saját halálát? Hiszen ez már az aktív eutanázia területe, esetleg öngyilkosság.
Egy 1993-as indítvány, mely az eutanázia valamennyi formájának liberalizálását célba vette, mostoha sorsra jutott. Az alkotmánybírák a formálisabb döntést sem vállalták fel; tétlen hallgatásba burkolóztak, tudatosan kivárva a törvényhozó lépését. Erről 1997-ben nyíltan vallott a testület akkori elnöke, Holló András: "Az előttünk lévő indítvány alapján nekünk teljes komplexitásában kellene választ adnunk az eutanázia kérdéseire. Szinte azt várják tőlünk, hogy modelltörvényt adjunk, amit később a parlament - a döntésünkre hivatkozva - lelkiismereti aggályok nélkül meghozhat."
Az 1997-es egészségügyi törvény már nem az orvosi paternalizmust, hanem a betegek jogait helyezte előtérbe. A betegek jogai alanyi jogosultságokként nyertek megfogalmazást, melynek velejárója, hogy az egészségügyi beavatkozásra vonatkozó döntések főszabály szerint már nem a betegek autonómiáját figyelmen kívül hagyó, kizárólagos orvosi judícium alapján születnek, hanem a betegek beleszólását is igénylő orvosi javallatot követve alakulnak ki.
Ez a fordulat nagy horderejű szemléletváltást hozott, de nem eleget. Ebben a szellemiségben nyúlt a jogalkotó az eutanázia kérdéséhez is, és nyitott utat - ha csak szűk körben is - az eutanázia önkéntes, passzív formájának. Viszont továbbra is fenntartotta azt a koncepciót, miszerint a gyógyíthatatlan, elviselhetetlen kínok közt szenvedő beteget is tilos aktívan halálba segíteni. Akkor is, ha az az ő akaratából, kérésére történne.
Az Alkotmánybíróság az ezt követő, a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatában nem arról foglalt állást, hogy a betegnek joga van-e az eutanáziához, hanem azt mondta ki, hogy nem alkotmányellenes, hogy a törvény nem biztosítja az aktív eutanázia lehetőségét. Az akkori egészségügyi miniszter, Csehák Judit örömmel nyugtázta a döntést, érvelése analóg volt az orvosi szakmáéval: a hippokratészi esküben a gyógyításra és nem a halálba segítésre tesznek fogadalmat.
A következő, 24/2014. (VII. 22.) AB határozat csak annyit enyhített a korábbihoz képest, hogy ma már sem elmeorvosi szakvélemény beszerzésére, sem a nyilatkozata kétévenkénti megújítására nincs szüksége annak, aki - számolva a döntésképtelen állapot későbbi bekövetkezésének eshetőségével - ún. élő végrendelet útján előre rendelkezni kíván az életének megmentésére, fenntartására irányuló orvosi kezelések visszautasításáról.
Meggyőződésem szerint az élethez való jog és az emberi méltóság elválaszthatatlan egymástól. Az eutanázia kapcsán viszont nemcsak szembekerül egymással ez a két alapjog, de úgy is értelmezhető, hogy az emberi méltóság erősebb joggá válik, mint az élethez való jog. És ez morális ellentmondást generál: szembekerül a humánum és a jogi szakmaiság.
Nagyon fontos kérdés az eutanáziában esetleg közreműködő személy cselekedetének minősítése. Az eutanázia ugyanis csak a beteg oldaláról értelmezhető, a közreműködő személy vonatkozásában már más a jogi helyzet. Mi a közreműködés definíciója? Ténylegesen bead egy halált okozó injekciót, vagy csak odakészít egy poharat, de a halált okozó anyagot a beteg fogyasztja el? Ki lehet a segítő és meddig mehet el? A segítsége milyen szintig valósulhat meg? Hol és milyen szempontok alapján húzzuk meg a határokat? A segítő személy közreműködése a jogi tényállást tekintve hogyan ítélendő meg? Lehet ez emberölés?
Tisztázatlan, hogy a segítővel szemben - még ha csak formálisan is - indulna-e bármilyen eljárás. Mert ennek a lehetősége adott esetben visszatarthatna bárkit, aki olyan helyzetben van, hogy a betegnek tudna segíteni. És amíg ezt nem válaszoljuk meg, arra sem tudunk választ adni, hogy ki lehet adott esetben a segítő. Ezek a válaszok előbb-utóbb elkerülhetetlenek lesznek, az orvosi és a jogi szakma oldaláról egyaránt.
Emlékezetes, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt egy édesanya aktívan közreműködött halálos beteg gyermekének a halálában, amit maga a szenvedő gyermek is kért. A Legfelsőbb Bíróság elítélte emberölésért. Nemcsak azért, mert az eutanázia ismeretlen jogintézmény volt nálunk, hanem azért is, mert a bíróság szerint az eutanázia csak a beteg oldaláról értelmezhető, a segítő személy felől viszont nem. Ebből is látszik, hogy nagyon keskeny a mezsgye az eutanáziában való közreműködés és egy esetleges emberölés között. Ráadásul ha ezeket a határokat a jog nem megfelelően húzza meg, akkor ad absurdum lehetőséget biztosíthat akár egy gyilkosnak is a tette elleplezésére. Ezért is az önrendelkezési jog tágabb értelmezése könnyen kontraproduktívvá válhat.
Amikor Magyarországon még volt halálbüntetés, az ítéletvégrehajtóval szemben is minden esetben vádat emelt az ügyészség. Legalábbis formálisan. És a bíróság minden alkalommal felmentette, mert az ítéletvégrehajtó a bíróság által meghozott ítéletet hajtotta végre, tehát az emberölésre hatályos törvény jogosította fel.
A magyar kormány Karsai Dániel keresete kapcsán azt állította Strasbourgban, hogy elfogadhatatlannak tartanak minden olyan döntést, amely emberi élet kioltását teszi lehetővé. Ennek igazságtartalmát mi sem világítja meg jobban, mint hogy 2014 novemberében elhunyt egy 22 éves ceglédi hölgy, név szerint Jávor Sarolta. Az életben maradásához vesetranszplantációt kellett volna elvégezni. A férje tökéletes donor lett volna, minden feltétel fennállt ehhez, egy kivételével. A férj fogvatartott volt, mert bűncselekményt követett el, ezért az egészségügyi törvény alapján nem lehetett donor, hiába egyezett bele a műtétbe. A törvény szerint fogvatartottak esetében donor csak egyenesági hozzátartozó lehetett, a férj viszont nem minősült egyeneságinak.
Törvényt kellett volna módosítani ahhoz, hogy a férj donor lehessen: az egyenesági rokon meghatározást ki kellett volna egészíteni azzal, hogy a házastárs is, de ezt négy év alatt sem voltak képesek megtenni, amíg élt Sarolta. Megjegyzem, ezt a pontot azóta sem módosították, ez továbbra is így szerepel az egészségügyi törvényben.
A család ügyvédje végigkilincselt minden létező szervet, hivatalt, de senki sem állt az ügy mellé. Sem az akkori Egészségügyi Minisztérium, sem a büntetésvégrehajtás, sem a kormány, sem az Országgyűlés, sem Áder János. Földi László, Cegléd akkori fideszes országgyűlési képviselője is csak a sajnálkozását fejezte ki utólag, de amíg élt Jávor Sarolta, a kisujját sem mozdította. A kormány és a kétharmados törvényhozási többség megtehette volna, hogy módosítja a törvényt, hiszen nagyon sok konkrét példát fel lehet hozni, amikor készek voltak személyre szólóan törvényt alkotni, ha valamelyik famulusuk személyes érdeke úgy kívánta. Egy közember élete viszont nem ért ennyit.
Pedig ahhoz, hogy Jávor Sarolta életben maradjon, kizárólag ennyi kellett volna. És miközben elfogadhatatlannak tartanak minden olyan döntést, amely emberi élet kioltását teszi lehetővé, addig ők maguk oltották ki egy ember életét azzal, hogy nem tettek semmit, holott minden lehetőségük megvolt rá. Csak az akarat hiányzott.