Különösen kül-, bel-, igazság-, oktatás-, egészségügy és gazdasági-pénzügyi aktualitásokkal kapcsolatban rendszeresen citálják be brit képviselők az illetékes minisztert az alsóházba, hogy gyorsan és közvetlenül kifaggathassák égető kihívásokra adott válaszuk felől. Ez a lehetőség nem áll fent viszont a múlt év november 13-án külügyminiszterré avanzsált David Cameron esetében, miután ő nem választott alsóházi honatya.
A Suella Braverman menesztése miatt szükségessé vált kormányátalakítás során nem volt olyan politikai elemző, akit ne lepett volna meg a 2016 nyarán, a Brexit-népszavazás elvesztése után lemondott Cameron visszahozása, ami csak úgy valósulhatott meg, hogy Rishi Sunak előterjesztését elfogadva III. Károly soron kívül életre szóló, nem örökletes főrenddé nevezte ki az államférfit, aki állandó lakhelye nyomán a Lord Cameron of Chipping Norton címet vette fel. Ritka lépésről van szó: 1970-ig, Alec Douglas-Home-ig kell visszamenni a szigetország történelmében, hogy példát találjunk egykori kormányfő miniszteriális megbízására, míg a felsőházból utoljára Lord (Peter) Carrington irányította a diplomáciai ügyeket.
A világ egyik legrégibb parlamenti demokráciájának hagyományai nem engedik meg, hogy felsőházi képviselők betegyék a lábukat az alsóházba. Ennek közismert jelképe, hogy a parlamenti ülésszak éves királyi megnyitása alkalmából rendezett ünnepség egyik leglátványosabb pillanata, amikor a képviselőket a Lordok Házába berendelő Black Rodra, a "fekete pálca ceremóniamesterére" rácsapják a nehéz ajtót és csak három kopogtatás után engedik be. Elsőként a Munkáspárthoz közel álló New Statesman politikai hetilap szellőztette meg a hírt, hogy a "mezei" honatyák a szabályok finom kijátszásával igyekeznek elszámoltatásra bírni Lord Cameront. Nem mintha eddig nem kapták volna meg egyik helyettesét, Andrew Mitchellt, amikor csak akarták, vagy maga a diplomáciai kar új vezetője ne állt volna rendelkezésükre a parlament külügyi bizottságának ülésein.
A most a rendszabályokkal foglalkozó parlamenti bizottság elé terjesztett javaslat szerint a képviselők az ún. Bar of the Commons-hoz, a kamara padlózatán megjelölt fehér vonalhoz idézhetnék be Cameront, amelynek átlépéséhez vendégeknek és látogatóknak az alsóház ülésének ideje alatt nincs joguk. A külügyminiszter így annak ellenére helyet foglalhatna és kérdésekre válaszolhatna az alsóházban, hogy annak nem tagja. A grémium hamarosan meghozza döntését, és mind a Downing Street, mind Penny Mordaunt, az alsóház kormánypárti vezetője kész elfogadni a "optimális megoldást".
A Sky News hírcsatorna idézi azonban Alex Burghartot, a kancelláriahivatal államtitkárát, aki veszélyes precedens teremtésétől tart. Attól fél, hogy egyre több miniszter érkezik a Lordok Házából az alsóházba, sőt akár a kormányfő maga sem lesz szükségszerűen választott politikus. Lucy Powell, aki a Munkáspárt hatalomra jutása esetén átvenné az alsóház irányítását, nem ért egyet az ódon tradíció felélesztésével, ő inkább azt helyeselné, ha a westminsteri palota egyik méretesebb termét neveznék el "Grand Committee"-nak arra az időre, amikor Lord Cameron válaszol alsóházi képviselői kérdésekre. Úgy tűnik, mindenképpen születik egy olyan kompromisszum, melyben mindkét kamara elszámoltathatja és felelősségre vonhatja a teljes kormányt.
Az eljárási vitától függetlenül egyetértés látszik uralkodni Lord Cameron alkalmasságával kapcsolatban, általános megítélés szerint Rishi Sunak ihletett döntést hozott, amikor kimentette a politikai süllyesztőből. A 2010-2016 közötti évek kormányfője "felnőtt ember" benyomását kelti, kitűnő kapcsolatai vannak Európában, Amerikában, Indiában, Kínában, sőt, a The Times napilap ismeretei szerint minden közel-keleti vezetővel telefonos üzenetváltói viszonyban áll. Máris tizenöt országban fordult meg, elsőként Ukrajnában, másodikként az Egyesült Államokban, de a Gázai övezetet éppúgy felkereste, mint Ciszjordániát és Izraelt. A talpig úriembernek számító, elegáns Cameron minden tiszteletet megad Rishi Sunaknak, és egyes paranoiás toryk, mint Nadine Dorries riogatása ellenére nem törekszik a pozíciójára, vagy a vesztésre álló választás után az ellenzék frontemberének tisztségére. Ahogy erről egyébként maga a külügyminiszter beszélt a napokban Davosban, ő nem érzi olyan súlyosnak a párt helyzetét, mint az az 1997-es földcsuszamlásszerű munkáspárti győzelem előtt volt.
