Észak- és dél-kelet-magyarországi vonatokon szocializálódtam. Amikor először szálltam fel Esztergom környékén egy panorámaablakos csodára, kellő tisztelettel helyezkedtem el a bársonyos-kék üléseken. Összekarcolt üveghez, tapadós műbőrhöz, 40 Celsius fokos ülőfelülethez voltam szokva. A szinte suhanó szerelvény nekem maga volt az agglomerációs álom. De jó, gondoltam, hamarosan mindenhol ilyen vonatok közlekednek majd szerte Magyarországon.
Elhamarkodottan ábrándoztam. Cserébe örömmel tölt el, hogy rajtam kívül másoknak is vannak szép jövőképei. Egy szakmai konferencián Lepsényi István, a MÁV igazgatóságának elnöke azt mondta, cél, hogy három éven belül megjelenjenek hazánkban a hidrogénhajtású vonatok. Lázár János építési és közlekedési miniszter egy tízéves távlatban 6500 milliárdos fejlesztést remél, és azt is mondta, hogy a kormány nyitott minden olyan párbeszédre, amely az új típusú energiaforrások felhasználását jelenti, „nem elméleti, hanem a hétköznapi valóság szintjén”.
Ha közösségi közlekedek, zömmel ma is a dél- és észak-keleti vasútvonalak szolgáltatásait élvezem. Élvezem, hisz máshogy nem lehet. Nyugodt derűvel kell beletörődni, hogy a 70 kilométeres szakaszon oda-vissza ingázó, Piroskának becézett csehszlovák motorvonat egy verőfényes decemberi napon bő órát késik. Hogy eleve úgy kell kalkulálni, jobb egy járattal korábban indulni, ha biztosan el akarjuk érni a fővárosi csatlakozást. Élményeim tárházát a napokban tovább gazdagította a vasúttársaság. A szerelvény fékez, a hidraulika szisszen, a kilincs mozdul – az ajtó nem. A következő megállónál a másikat célzom meg. Segítőkész vagyok, jelzem az egyenruhásoknak, hogy sajnos nem ott szálltam le, ahol akartam, de más ne járjon így, tudjanak róla, nem nyílik a hátsó ajtó. Azt, hogy a miniszter elméletének és az utazóközönség valóságának párhuzamos sínszálai még a végtelenben sem találkoznak, a reakció, melyre aztán nehezen találtam a választ, példásan foglalja össze. „Ja, igen. Az rossz.”