Képzelt ének könyve - Találd ki, ki vagyok! játék Harag Anitával

„Képzeljem el, hogy meghal.” Novellaszereplővé szeretne válni egy idősebb nő a Június című elbeszélésben, ezért arra kapacitálja szépíró nevelt lányát, hogy más ismerőseikhez hasonlóan az ő élete, pontosabban az elképzelt halála is ihlető forrása legyen egy írásának. Különösen az első, díjakkal elhalmozott kötetének megjelenése óta önt is ostromolják ilyesféle kérésekkel az olvasói? Milyen árnyalatai vannak a sikernek?

Amióta az ismerőseim tudják, hogy írok, gyakran megkeresnek azzal, hogy képzeljem el, mi történt velük, ez valami hihetetlen, mindenképp írjam meg. Ezek tényleg izgalmas történetek, „jó sztorik”, de engem nem a jó sztorik érdekelnek, és ha fel is használok belőlük valamit, egész más szemszögből közelítem meg a történetet. Általában olyan mozzanatok tudnak inspirálóan hatni rám, amelyek mások számára nem feltétlenül érdekesek, és észre sem veszik, hogy egy-egy szöveg magja az ő történetükből származik. Ez lehet egy félmondat, például ahogy leírják egy ismerősüket, vagy milyen szavakkal kezdenek el mesélni valamit. Inkább az szokott tehát érdekes lenni nekem, ahogy ők viszonyulnak ezekhez a történetekhez, és nem maga a „sztori”.
Az első kötet megjelenéséig eljutni türelemjáték volt, és első kötetesként pár kritikára, egy-két interjúra számítottam, ehhez képest rengeteg recenzió jelent meg az Évszakhoz képest hűvösebbről, döntően pozitívak, ráadásul a könyv elérte a szélesebb olvasóközönséget is, nagyon sokan rezonáltak rá. Az évekig tartó várakozás hirtelen egy intenzív időszakba csapott át megkeresésekkel, interjúkkal, könyvbemutatókkal. Ez nagyon izgalmas volt, de sokáig nem tudtam új szövegbe kezdeni, mert mindig vissza kellett térnem az első kötetem világához. Az új könyvnél, amely négy évvel az első után most jelent meg, mintha lassabb lenne ez a folyamat, illetve ez a könyv jóval megosztóbb is, mint az első.

Az azonban biztos, hogy a Valakire mindig gondolni kell című kötet kimunkált, egységes képet mutat, melynek központjában az éntudat, annak ingatagsága, destabilizációja, nyelvi természete áll. Az irodalom történetében a nézőpontok váltakozása, az én osztottsága persze nem új keletű jelenség. Milyen irodalmi elődökre tekint vissza? Vagy kikerülhető a hagyományhoz kapcsolódás, az újrafelfedezésből is származhat (írói, olvasói) öröm?

A hatások alól nem tudjuk kivonni magunkat, ezek sokszor tudattalanul dolgoznak egy-egy szöveg mögött. Tóth Krisztina jegyezte meg Darvasi Ferenc Mándy Ivánról készült interjúkötetében, hogy egy szerző közvetetten is tud hatni a későbbi generációkra, akkor is, ha nem olvastak tőle semmit, mert a hagyománynak része lesz, és ez a hagyomány dolgozik tovább a nyelvben. Nekem egyetemistaként nagyon fontos könyv volt Bencsik Orsolya Akció van! című kisprózakötete, amelyben a reális és a szürreális keveredése, ennek nyelvi megoldásai, az identitás kérdésének előtérbe állítása lenyűgözött. Később a nagyon sajátos nyelvi világgal rendelkező Szvoren Edina első két kötete is sokféle utat nyitott meg a számomra. Mostanában sokat olvasom az említett Mándy Iván regényeit, A pálya szélén például fantasztikus regény. Nála a hosszabb formánál sem hígul a mondatok sűrűsége, mindegyik erős és pontos, és a pillanat megragadásának ez a fajta telítettsége mindig revelációként hat rám.

A koncentrációt és a tömörséget az ön prózanyelve sem nélkülözi, ami az ének pillanatnyi létét, nyelvi megfoghatóságát tartalmi és formai szempontból is kiélezi: ha valaki a tükörbe néz az írásaiban, az garantáltan nem magát látja benne viszont. Mi lenne az ön énfilozófiája?

Inkább egy állandó érdeklődés van bennem az identitás, főként a narratív identitás iránt. A Valakire mindig gondolni kell esetében a lehetséges ének sajátos világfelfogást hoznak magukkal. A szereplők eljátszanak azzal, kik is lehetnének, ha egy adott pillanatban másként döntenek, és így teljesen máshogy alakulna az életük. Ahogy az énünk meghatározza, mi történik velünk, a velünk megeső dolgok is formálnak minket. Össze akartam kötni a képzeletet és ezeket a lehetséges éneket. Az Egy szépnek mondott nő című novellában szereplő, mások házára vigyázó nő például a tárgyi környezet alapján mindig elképzeli az ott élők lehetséges életét, és ez alapján alakítja ki ideiglenes identitását.

Az íráson kívül játszott valaha képzelt énekkel, mondjuk szerepjátékokkal vagy a virtuális valóságot megjelenítő számítógépes programokkal?

Középiskolában a fiúk sokat M.A.G.U.S. szerepjátékoztak, mi, lányok pedig ebben nem vehettünk részt, és mindig izgatott, milyen mágikus és fantasztikus küldetésekre indulhatnak. A 2000-es évek elején kipróbáltam az akkor népszerű, Sims nevű életszimulációs videójátékot, ahol a karakterekkel afféle second life-ot élhetett az ember, házat építhetett, megházasodhatott, de ez egy idő után elég unalmas volt, és inkább a Tomb Raiderben lövöldöztem tigrisekre Lara Croftként.

Ha már a számítógépeknél járunk, a Legyél Sarah című novellájában egy mesterséges intelligencia formálja a szereplő identitását; de az én-szétrajzás a legkülönfélébb módokon kap teret a kötetben: a Magnólia lakópark házaspárja lakásról lakásra járva képzel el magának identitásokat, az ide­gen­nyelv-tanulással járó én-többszöröződés is több szöveg témája; ahogy a demencia mint én-vesztés, -válság szintén. Ennyi énnel mihez kezd a mindennapokban?

Nekem ez kimondottan inspiráló a mindennapokban is, játék, képzelődés, önreflexió. Néha úgy érzem, mintha lenne egy tőlem független én, amelyhez nincs hozzáférésem, annyira a sajátom, hogy nem látok rá. De az elképzelt én mégiscsak egy identitás létrehozásának a kísérlete, amelyet már én irányítok, amely tőlem függ. Ez nyilván írói szempontból is érdekelt. A Legyél Sarah című szövegben például egy cselekvő én kialakításának, megtalálásának kudarcával kísérleteztem. A szereplőim éppen ugyanazt csinálják, mint én, amikor elképzelem őket, és megírom a történetüket. A Magnólia lakópark házaspárja folyamatosan más párokat talál ki, más párok életéről fantáziál – hogy miért, az kérdés marad. A kötet szereplői néha azért menekülnek egy elképzelt identitásba, mert muszáj nekik, néha azért, mert boldogok lesznek tőle, vagy mert emlékezni akarnak. Érdekes, ahogy a képzelet újra tudja írni az emlékeket, mintha a képzelet és az emlékezet folyamatos feszültségben lenne egymással. Ilyen szempontból is foglalkoztatott a demencia kérdése Az agnonómusnő vagy a Látogatás című szövegekben.

Jó-jó, de egyáltalán megismerhetjük így önmagunkat? Tudjuk, kik is vagyunk valójában?

A különböző identitások elképzelése nem zárja ki az önmegismerést, illetve nem ez az oka, hogy nem látunk tisztán rá önmagunkra. Nekem ez paradox módon inkább segíti ezt az „önmegismerést”, bár számomra egyébként is nehéz megragadni, leírni, hogy ki vagyok, és ugyanígy vannak ezzel a szereplőim is, ezért is képzelnek el világokat maguk köré. Az az izgalmas és sokatmondó inkább, kiről-miről képzelegnek. Úgy érzékelem, a legtöbben magunkba vagyunk zárva, sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy beszűkül a tudatunk, azért is képzelgünk annyit, hogy ebből az állapotból valahogy kiszabaduljunk.

A világjárvány erre az én- és közérzetre aztán rátett még egy lapáttal – a máshogylét iránti vágy, az önmagunkkal szembeni elidegenedés ezt a kortünetet tükrözi a novellákban?

A szereplőim egy része a képzelődéssel a magánytól próbál szabadulni, ijesztő számukra az egyedüllét. A világjárványkor mintha az egyén elszigetelődése kivetült volna a fizikai valóságunkra, ami egy erős fenyegetettséggel is társult. Mintha a belső félelem az egyedülléttől, a magunkra maradástól realitássá vált volna, fizikai korláttá. Ugyanakkor sok szereplőm azért képzelődik, mert képzelődni, ábrándozni jó, és az ábrándozás függőséget okoz.

És mi a kötőelem az egy párkapcsolatot leíró, köteten belüli, ám a többi novella közt szétszórva megjelenő „A kék szemű férfiak”-ciklus egyes darabjai között?

Először egy felolvasóest alkalmával kötöttem össze három egymástól független szövegemet, mert felfigyeltem rá, hogy több szempontból is kapcsolódnak. A három novella aztán tovább bővült nyolccá. Ezek relációban vannak egymással, együtt is működnek, ám mégsem szerettem volna teljes egységgé dolgozni őket, így maradt a ciklus. Inspiráló feszültséget láttam például abban, hogy egy pár női tagja elképzeli, hogyan találkozik a szerelme a régi barátnőjével, a ciklus egy másik novellájában pedig a régi barátnő szempontjából tudjuk meg, mi történt a találkozón. A képzeletünk meg tudja hamisítani a valóságot, így az elképzelt szituáció valóságnak hat a számunkra.

Mielőtt teljesen belegabalyodnánk: az őrültség mint én-deformáció miért nem férkőzhetett be a kötetbe témaként?

Engem inkább az átlagos emberek mániái érdekelnek. Ha az őrületet is beleviszem, kilógott volna a kötetből, miközben le is uralta volna, szemben a mindennapi kis őrületeinkkel. A mentális betegség ábrázolását regényként tudnám elképzelni, mélyen belemerülve a kóros állapotba.

+1 KÉRDÉS
Játsszunk! Nyilatkozna a lehetséges és képzelt jövőbeli terveiről?

Az egyik Anita most egy évig nem csinálna semmit, csak a falat bámulná. A másik Anita egyetlen könyvet olvasna egész évben, ez legyen mondjuk Az eltűnt idő nyomában – itt a sor sokáig folytatható, más-más Aniták más könyveket olvasnának egy évig. Lenne Anita, aki elkezdene dolgozni a következő kötetén, és be is fejezné. Én az utóbbi Anitának szurkolok.