Jóval nagyobb a tétje a júniusi önkormányzati választásnak, mint gondolnánk. Természetesen az ellenzéknek fontos a pozíciók megőrzése, és bár az előjelek nem biztatók, vélhetően ez lesz az egyik utolsó alkalom bebizonyítani, hogy az 1990-ben létrehozott önkormányzati rendszer nem felesleges. A bizonyításhoz nem is kellene más, mint feladni, de nem az elveiket, ha vannak olyanok, hanem belháborúikat, kisded pártpolitikai játékaikat.
Harmincnégy esztendeje kisebbfajta csodával ért fel, hogy a több évtizedes, szovjet-orosz típusú, az állampárt vagy pártállam meghosszabbított karjaként működő tanácsrendszernek egyszer és mindenkorra vége lett. Csaknem 3200 település, főváros, nagyváros, kisváros és falu lakossága élhetett a lehetőséggel az év őszén megtartott – akkor kétfordulós – önkormányzati választáson, hogy „mindenki kezébe vehesse saját sorsának alakítását”.
A „mézeshetek” elmúltával előjöttek az árnyak is. Nem azzal volt baj, hogy immár többpárti emberek lettek polgármesterek, alpolgármesterek, tanácsnokok, képviselők, hanem hogy a nagypolitika egyre inkább hitbizományként kezelte a települési vezetőket, szinte általánossá vált a korrupció, a helyi érdekek helyett a pártpolitika került előtérbe, ami idővel sok helyen a fejlődés gátjává vált, s maradt a mai napig, tisztelet a kivételnek.
Már a Gyurcsány-korszakban is megjelentek olyan hangok, hogy „túl sok” az önkormányzat, az Orbán-kormány pedig egyenesen satuba szorította a településeket. Szisztematikusan vonta el az önkormányzati jogokat és feladatokat, az iskolákat, kórházakat, most a szakrendelőkön a sor, s ha mindez folytatódik, az önkormányzatok mehetnek a lecsóba. Az ellenzéknek mégis érdemes lenne a megmaradást választania, mert minden baj ellenére az önkormányzatiság a demokrácia egyik alappillére, ami nélkül belőlük és belőlünk is alapanyag lesz a lecsóhoz. Forduljanak a választókhoz, megunt ígéretek helyett világos, konkrét cselekvési tervvel, önálló ötletekkel! Mit veszthetnek ők, és mit veszthetünk mi, mindnyájan?