Sokat vitázunk a politikában arról, hogy az államnak mi dolga van egy ember élete során; hogy egyén és közösség miként segítik egymást és mit várhatnak el a másiktól. Mi, baloldali patrióták általában is azt gondoljuk, hogy aktív, cselekvő, szolidáris államra van szükség, míg például a neoliberálisok és a kapitalista konzervatívok az élet dolgaiban többet bíznának a versenyre, többet az egyéni boldogulásra.
Amiben nem szokott vita lenni, az az élet eleje és vége. Ép ésszel, ép lélekkel senki sem állíthatja, hogy az államnak ne lenne dolga a bölcsőnél és a sírnál. Hiszem, hogy a születés és a halál idején nem is a cinizmus, csak a nemtörődömség állít elő mégiscsak embertelen helyzeteket. Hogy mire gondolok?
Képzeljenek el egy házaspárt, akik kis nyugdíjjal, de annál nagyobb szeretetben élnek egy kistelepülésen – mindaddig, míg a feleség meg nem hal. Az özvegy férfi tisztességben eltemetteti az erre félretett pénzükből a feleségét. Az elkövetkező években rendszeresen kijár a temetőbe, gondozza a sírt, visz rá virágot a kertből. Mikor nem látják, talán halkan „beszélget” is a feleségével. Kell a lelkének, hogy látogathassa élete párjának örök nyughelyét.
Míg ki nem derül, hogy nem is örök az a nyughely. A temetési hely feletti rendelkezési jogot ugyanis időről-időre újra meg kell váltani. Ha pedig a példánkban szereplő bácsinak a kis nyugdíjából erre nem telik, ha a rezsi, a gyógyszerek és élelmiszerek megugró árai mellett nem tudott erre félretenni, akkor azt a temetési helyet hatóságilag felszámolják, és komoly pénzért újrahasznosítják. A jogi szakkifejezések mögött az az ép ésszel felfoghatatlanul szörnyű folytatás húzódik, hogy a bácsi hiába kéri, hogy a sírt, amihez éveken át kijárt, hagyják meg, ne pusztítsák el – ha nem fizet, akkor elbontják, idővel mást temetnek oda.
Magyarország nem ilyen szegény és nem ilyen cinikus. Azt akarom hinni erről a közel tízmillió emberről, hogy ennél jobbak vagyunk, és mind azt akarjuk, hogy elhunyt szerettünk valóban békében nyugodjon.
Ezért nyújtok be törvényjavaslatot arról, hogy az állam meghatározott esetekben az újraváltási díj felét fizesse ki a jogosultak helyett. Ott, ahol ezt kérelmezik, és az érintett családban az egy főre eső jövedelem nem éri el a szociális vetítési alap (ez jelenleg mintegy 28.500 forint) négyszeresét. Különös méltánylást igénylő esetben pedig támogassuk a díj 75 százalékával a hozzátartozót a temetési hely megváltásában! Ne engedjünk abból, hogy elhunyt magyar honfitársunk mindaddig békében nyugodhasson, míg van, akinek ez fontos, aki emlékezni akar az elvesztett családtagra. Egészen biztos vagyok abban, hogy az eljövendő magyar költségvetések egyensúlya nem azon múlik, hogy ezekkel az 50-75 százalékokkal biztosítjuk: a magyar föld valóban végső nyughelye azoknak, akik komolyan vették, hogy „itt élned, halnod kell”.
A javaslatom másik fele „technikaibb”, de ugyanolyan fontos. A fenti példában ugyanis akkor is elveszhet a temetési hely feletti rendelkezési jog, ha a bácsi ugyan tudna érte fizetni, de erről a feladatáról túl későn próbálják értesíteni – vagy ha a bácsi elhunyt, és a feladat az (ismeretlen) örökösökre maradna. Ezért azt szeretném, hogy az üzemeltető időben, a rendelkezési jog időtartamának lejártát megelőző naptári év október 31. napjáig levélben tájékoztassa az eltemettető személyt a rendelkezési jog lejártának időpontjáról, jogkövetkezményeiről és a temetési hely feletti rendelkezési jog újraváltásának feltételeiről. Továbbá már az ilyenkor használatos nyilvántartó könyv tartalmazza a törvényes öröklés rendje szerint soron következő közeli hozzátartozók nevét, ellenőrzött lakcímét is, és az eltemettető halála esetén az üzemeltető az itt megjelölt, soron következő közeli hozzátartozót tájékoztassa.
Az MSZP ellenzéki pártként természetes szereplője a politikai csatáknak. Patrióta baloldali politikusként alapvető politikai kérdésekben szükségszerűen mást gondolok, mint a kormánypártok vagy az ellenzék jó része. Vitázunk is ezeken. De hiszem, hogy vannak kérdések, ahol elég annyit tudni a másikról az egyetértéshez, hogy ő is ember, ő is magyar, és ő is azt szeretné, hogy legyen idehaza az emberiességnek egy minimuma, amiből nem engedünk. Például az a konszenzus, hogy minden elhunyt szerettünk, akkor is, ha az utána maradók szegények, igenis nyugodjon békében!
A szerző országgyűlési képviselő, az MSZP pártigazgatója.
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.