- Csősz Gergő: Végállomás: Lipótmező

Mind megdöglötök, ostoba férgek, semmi kivétel!
Tarkón basznám én a világot, hogy berosálna!
– ordította a sín közepén, épp villamosunknak
háttal, a völgyben. Nyár volt, ő foszló pufimellényt
hordott fodros szalmakalappal, tollait egyre
tépte a lázforró szél, csapzott Holle apó, egy
más univerzumból jöhetett, szoknyája szatyorból,
high fashion és ökológia-szempontból tudatos, le-
bomló tescós, jobbjában nagy tölgyfajogar, mit
meg-meglóbált olykor, kettényíltak előtte
mind a hegyek, vállán oldalt kék iskolatáska,
spongyabobos, míg lábbeliként kettő vödör, ennyi,
nem több. Lassított a szerelvény, sírtak a fékek,
villamosunk megtorpant, ajtaja nagy szuszogással
nyílt, mi kiszálltunk, és egy szót sem szólva követtük
lelkesen újdonsült fejedelmünk, mint ahogy eddig,
mélyen a tüskebozótba, bizony, hogy tüskebozótba.