Elképesztő. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott, amikor a Lea Glob által rendezett Apolonia, Apolonia végső képsorai pörögtek előttem. Már csak a hihetetlen vállalás miatt is: a dán filmes elment egy fiatal francia festőnőhöz, hogy forgasson vele két hétig egy vizsga-portréfilmet. Aztán tizenhárom évig le sem tette a kamerát, Apolonia Sokol minden fontosabb életpillanatánál ott volt: a nehéz iskolai évek alatt, a férfi tanárokkal való viszonyában, a helykereséseinél a világban. Aztán egy idő után a dokumentarista kamera már nem csak szimpla szemlélő maradt, hanem olyan közeli barát lett, aki a legmélyebb érzéseiről is tud beszélni. Egy ponton pedig – amikor a rendező beteg lett – a kamera tekintete megfordult, és a rendező is alanya lett a filmnek. Aztán Glob letette a kamerát, hogy a rendelkezésére álló anyagot összevágják. A világpremier az amszterdami IDFA fesztiválon volt, ahol fődíjat nyert. Innentől kezdve jött a megérdemelt fesztiválturné, mielőtt az alkotást a gyártó HBO felrakta volna a MAX-re, ahol most már magyarul is látható.
De miért nem állt meg Lea Glob a rövidfilmnél? – adódik a kérdés. „Áldás és átok is volt a helyzet, mert a legkülönlegesebb nővel találkoztam a pályám kezdetén, amikor még diák voltam. Még nem is voltam igazi képzett filmes szakember, szóval mit lehetett tenni?” – meséli Glob. Végül is befejezte a rövidfilmet, ami szép munka lett, Glob meg is kapta a diplomáját. Ám a rövidfilm nem illett Apolonia életnagyságú karakteréhez, az ő összetett világához.
„Fiatal nőként teljesen a rabja lettem annak, hogy láthatok egy másik fiatal nőt, aki nagyon közel áll a saját életemhez – a képernyőn a saját kérdéseimet is feldolgoztam. Amikor felnőttem, nem sok olyan nőt láttam, aki érdekes karakter volt a filmekben, inkább sztereotip ábrázolásokkal találkoztam. A digitális felszerelés meglehetősen olcsó volt, így lehetőség nyílt arra, hogy egy fiatal, ismeretlen, tehetséges művészt kövessünk, aki megpróbál művészként érvényesülni a mi korunkban. A filmezés szinte olyan volt, mint egy mitikus történet a szabadságról, aminek az emberiség mindig is a birtokában volt, így végig kitartottam” – magyarázza a rendező. A film elkészítése áldozatokkal járt: az első öt évben nem állt rendelkezésre semmiféle finanszírozás, az alkotói oldal állta a költségeket, amíg nem álltak be producerek a projekt mögé. A felvett anyagokat Glob férje vágta – ezt a részt családon belül oldották meg.
De hogyan alakult a film az évek során? Lea Glob időnként megmutatott Sokolnak néhány kisebb részletet, amelyet átbeszéltek. A végső cél elérése persze nem volt egyszerű: a film nem csak azt akarta megmutatni, hogyan látjuk a másik embert, hanem azt is, egy női művész miként tud érvényesülni a modern társadalomban. „Ha rövidebb dokumentumfilmet készítesz, könnyebb elfogadtatnod az alanyoddal, hogy mindent a saját elképzelésed szerint alakítasz” – meséli a rendező. „Ha ilyen hosszú idő alatt készül egy film, az még több odafigyelést igényel. Emlékszem, amikor épp mutatni akartam neki valamit, egy filmes kolléga amiatt aggódott a vetítőben, vajon tetszeni fog-e Apoloniának, amit majd látni fog? De szerencsére tetszett neki. Sőt, még jobbá is tette a filmet azzal, hogy hozzátette a saját nézőpontját olyan dolgokról, amelyeket én mellőztem. Ennek nagyon örültem. Azért döntöttem úgy, hogy Apoloniával csinálok filmet, mert ő a környezetét is állandóan megkérdőjelezi.”
Az áldás vagy átok kérdése persze igen izgalmas Apolonia Sokol esetében is. Nem mindennapi dolog, hogy az ember életét valaki rögzíti tizenhárom éven keresztül, és még esélye sincs elfelejteni a múltját, hiszen az élete mozgóképes formában immár nyitott könyvként létezik.
„Azt hiszem, ez egy áldás, mert nagyon sok embert vesztettem el az évek során, ahogyan ez a filmben is látható. A nagymamám már nincs velünk, Okszana Sacsko (ukrán festőművész és Femen-aktivista) is véget vetett az életének. De itt vannak ezek a gyönyörű képsorok, ahol együtt élünk, és a szerelmünk ott van a felvételeken. Szóval ez a legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphattam. Az emlékek változnak, a film nem, úgy érzem, a kamera előtt születtem meg igazán” – teszi már hozzá a címszereplő. Hangsúlyozva: úgy nőtt fel, hogy nem volt határ a művészet és a magánélet között, és a filmezés időszakában sem létezett igazán magánélete. Hovatovább – ez már nincs a filmben – Sokolnak és Globnak egy ponton tudatosan el kellett döntenie: meg kell tanulniuk kamera nélkül élni. Ez jelentette a forgatás végét.
Apolonia Sokol életében nyilvánvaló mellékhatás, hogy a „fél világ” úgy gondolja, mélyen ismeri őt. „Úgy gondolja. Csak gondolja!” – veti közbe a festőművész. Ahogy fogalmaz: Lea tekintete – azaz a kamerája – szeretetteljes tekintet. Olyan gyengédséggel és törődéssel ábrázolta őt, hogy megérti azokat, akik azt gondolják, ismerik, mert látták a filmet. Ez olyan, mint a varázslat. Apolonia Sokol, ha korábban találkozott valakivel, azt meg kellett győznie mindenkit arról, hogy jó fej. Szavaival élve: mint ember intelligens és nem seggfej. Szakmai téren pedig – úgy véli – változásokat hozott, hogy mindenki láthatta, ész nélküli bírálói, a tanárok és a kritikusok mind férfiak voltak. Apolonia Sokol úgy véli: itt az ideje, hogy végre hátrább lépjenek azok, akik nem tudnak gondolkodni. Mert ő – állítja – az értő kritikát mindig is elfogadja, sőt, elvárja.
Már csak egy kérdés maradt: tényleg ez a film vége? Nos, nem biztos. Glob ugyanis elárulta: Apolonia ötvenedik születésnapjára kamerával fog érkezni. „Van most tizenöt évem gondolkodni arról, hogy mit és hogyan vegyek majd fel” – mondja mosolyogva Lea Glob.
Infó
Apolonia, Apolonia. Bemutatja az HBO MAX
