Mekkrológ. Napok óta ez a szó zakatol a fejemben, még szerencse, hogy nem csempésztem be kamionos tüntetésről vagy szociális tűzifagondokról szóló riportokba. Csak hátul motoszkált, a nyakszirt fölött, tudván, eljön az idő, amikor tisztességesen el kell búcsúzni egy hozzánk kötődő állattól.
Mekitől, a kecskétől.
Gidaként került hozzánk pár éve, amikor még csak kezdetlegesen építgettük saját kis állatfarmunk szegleteit és létszámát. Naivan azt gondoltuk akkor még, olyanok leszünk, mint a többi itteni helybeli, aki jószágot józan megfontolásból tart, nem kötődik, csak módjával babusgat, és ha eljön az idő, feláldoz. Jellemző, hogy a disznóvágást – amikor még volt malacunk – jórészt másra bíztuk, az asztalunkon gőzölgő pompás tepertőből, fűszeres hurkákból jó pár napig nem is ettünk. – Emlékszel…? – kezdődött mindig a mondat, ha az üres ólak felé jártunk, felidézve, hogyan dőltek jobb oldalra, ha a hasukat kellett vakargatni, milyen sebesen futottak a moslékos vödörhöz, és miként vették el pár hét elteltével már a kezünkből is az almát, óvatosan, hogy véletlenül se harapjanak az ujjainkba.
A kecskét eszünkbe se jutott levágni. Hiába mondta a hozzánk körmölni járó, tapasztalt, komótosan megfontolt bácsi, hogy nincs jobb az omlós kecskehúsnál, ha még időben levágjuk, megsüthetjük egyben, megtöltve a belsejét jóféle fűszerekkel, de akár rizzsel vagy kuszkusszal is, akkor a köretre sincs gondunk.
Ott topogtunk hajnalban, amikor elleni kezdett, néztük, milyen féltő gondoskodással nyalja körbe kicsinyét, amelyik baknak született, így aztán jó pár hónappal később el is köszöntünk tőle, jobb a békesség a hátsó udvar matriarchátusában. Fejni is próbáltuk aztán, de ügyetlenségünk, tapasztalatlanságunk, és az, hogy talán nem voltunk elég kitartóak, nem hozott gyümölcsöt. A helyiek szemében épp ezért némiképp bolondok lettünk, városinak megmaradt, mimóza lelkek, akik költenek, de hasznot nem látnak. Hiába is magyaráznánk, hogy jó ideje a hasznot nem húsban vagy tejben mérjük, hanem abban az összhangban, ami az évek során ember és állat között kialakult és szavak nélkül működött. Tudtuk a kecskéről is, melyik zöldséghéjat kedveli legjobban, mikor eszik bele a tyúkok kukoricájába, hogy szalad utánunk, amikor kinyitjuk a fás, bozótos területre vezető hátsó kaput, s merre tartja a fejét, ha azt akarja, vakargassuk a füle tövét. Rácsodálkoztunk, mennyire szereti a narancshéjat, s hogyan borzolja fel a szája szélét egészen az orráig, ha kellemetlen ízt érez. Elfogadtuk, hogy a lepotyogó alma az övé, s azt is, ha itt-ott az ingujjunk szélét is megrágta a nagy szeretetében.
Didergős délutánon, a kedvenc fája alatt találtuk meg tetemét. A többiek körbeállták, bámultak csak, még a libák és a kacsák is elhalkultak kicsit, a kakas sem kukorékolt. Mintha tudnák, nem illendő olyankor a ricsaj, amikor kecskénk épp az égi nyájba távozik.