Friss államvizsgapapírral a zsebemben kezdtem el a tanítást szülővárosom gimnáziumában, ahol korábban érettségiztem. Kezdetektől fogva tisztában voltam, hogy munkahelyválasztásom távol áll az ideálistól, de ezért kizárólag magamnak tehettem szemrehányást. Az időpontnak ebben az esetben jelentősége van, 1992 szeptemberét írtunk. Jó iskolába érkeztem, jó osztályokban kaptam a lehetőséget, hogy az irodalom és a nyelvtan szeretetére oktathassam a diákokat. Emberileg és szakmailag egészen kitűnő ember vezette az iskolát, szemlélete, felfogása, gondolkodása kitapinthatóan jelen volt az igazgatói irodától legtávolabb található teremben is. Arról nem ő tehetett, hogy diákként több tanárommal meggyűlt a bajom, akikkel akkor hirtelen munkatársak lettünk. Ezeket a fagyos viszonyokat már csak büszkeségből sem kezdtem el a megbocsátás hamis szavaival langyosítani.
A menzáról tértem vissza a tanáriba, ahol kupaktanács fogadott. Néhány napja dán középiskolások vendégeskedtek a gimnáziumban, számomra nem követhető rendbe látogatták az órákat, amiből bizonyára az általam tartottak azért is kimaradhattak, mert érthető módon Arany János és Tóth Árpád költészete nem tartozott szorosan érdeklődési körükhöz.
Diákjaimtól napról napra arról értesültem, hogy dán vendégek némileg felforgatják csendes kisvárosunk esti nyugalmát.
Több szórakozóhelyről botrányos viselkedésük miatt kitiltották vagy eltávolították őket, ám erről az iskola mintha nem akart volna tudomást venni. A dánokat magyar diákok családjainál szállásolták el, így nem feltétlenül került napvilágra, mi történik velük a tanórák után.
Mértéktelenül ittak. Rövideket és sört. Erről számoltak be tanítványaim, noha nem kérdezősködtem, mi történik az utolsó kicsöngetés után a mindig csapatban közlekedő hirtelen szőke fiúkkal és lányokkal. A tanáriban mindenki megörült az érkezésemnek, és nem annyira kérésként, mint utasításként hangzott el, hogy a másnapi szegedi kirándulásunkon legyek a dánok idegenvezetője. Örömmel vállaltam a feladatot, nem sejtve, mennyire naiv vagyok. Öt évet töltöttem a város egyetemén, túlzó módon azzal hízelegtem magamnak, hogy úgy ismerem Szegedet, mint a tenyeremet. Úgy indultam el a középiskola előtti gyülekezőre, hogy fellengzősen, mégis őszintén hittem: „ezeknek a nyugat-európai fiataloknak bemutathatom az egyik legkáprázatosabb magyar várost”. A buszra szállás előtt kétségek fogtak el. A dánok közül mindenki másnaposan érkezett, egész úton aludtak, majd amikor a Dóm téren belekezdtem mondókámba nem csupán teljes érdektelenségükkel ajándékoztak meg, hanem egy fiú és egy lány elhányta magát, jelezve, hogy az előző este sem a mértékletességről szólt.
A tolmácsomhoz fordultam, tudakolva, van-e értelme folytatni a városnézést. Megszeppenve bizonygatták, hogy igen. A Dóm térről a rektori hivatalhoz mentünk, és ekkor futótűzként terjedt el köztük, hogy az egyik környékbeli utcán egy amerikai gyorsétterem található. Legközelebb a visszafelé tartó buszon találkoztunk.
Alapos leckét kaptam.