Az orosz-ukrán háború következtében kialakult gabonahelyzet nem lehetett váratlan, csak hirtelen jött. Ugyanakkor jelzés értékű. Azzal minden termelőnek, gazdasági vezetőnek, politikusnak tisztában kell/ett (volna) lennie, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a nagy ukrán mezőgazdasági export offenzíva. Csak nem így.
Ukrajna hihetetlen nagyságú, és Európa, de talán a világ legjobb minőségű termőföldjeivel rendelkezik. Ekkora vagyona, ilyen mértékű nemzeti kincse, nemzetgazdasági biztonsága Európában senki másnak nincs. Azt szoktuk mondani, ha Ukrajnában nem felejtenek el vetni, akkor rekordtermés lesz. Abban talán egyetértünk, hogy a termőföld a világ legértékesebb kincse. Amíg vigyázunk rá.
Az viszont tény, hogy ennek a nemzeti birtoknak a jó része ukrán és nemzetközi nagybefektetők kezében van. Ismerve a világ népesedésének robbanásszerű növekedését és a termőföld folyamatos, intenzív csökkenési ütemét, a termőföld az egyik legjobb befektetés. De! Befektetői érdek, hogy minél rövidebb idő alatt minél nagyobb hozamot érjenek el. A termőföldnél ez veszélyes.
Aki hosszú távra tervez, annak a sűrű fillér többet hozhat, ha van türelme, és ezt az utat járja. Tervez, beruház, fejleszt, feldolgoz, kereskedik, visszaforgat, tartalékol, tisztes bért fizet, stb.
Teljesen függetlenül attól, hogy Ukrajna tagja lesz-e az EU-nak, s ha igen, mikor, a mezőgazdasági exportjukkal számolni kell. Nem is olyan sokára. Mégpedig ugyanazokkal a terményekkel, amelyek Magyarországon is élen járnak a tömegtermelésben, és - valljuk be - egyre drágábban, ám túl sok hozzáadott érték nélkül előállíthatók. Ezek a gabona, kukorica, olajos magvak, pl. a napraforgó, repce. Ezek a növények a hazai szántóterület nagyjából kétharmadát, háromnegyedét elfoglalják.
Még a nagyokat, a nagyon erőseket is megrengetheti a jelenlegi termékszerkezet fenntartása, de lévén tőkeerősek, könnyebben változtathatnak. És ne felejtsük, ott a banki háttér, márpedig egy bank kicsit másképpen tárgyal egy erős nagy termelővel, mint egy kockázatos kisebbel.
Sok kérdés vetődik fel. Elsősorban, hogy a magyar agrárvezetés, legyen az állami vagy társadalmi, illetve az érdekképviseletek, a pályázatokat kiíró minisztérium, netán a pályázatokat kezelő kincstár, felkészültek-e a változtatásra? És van-e hajlandóság? Sokszor hallani, hogy csak akkor fontos a magyar mezőgazdaság, ha a támogatási pályázatokat kiírják és a pénzt osztják, illetve, ha valamiből jó vagy éppen nincs elég termés, és bele kell nyúlni a büdzsébe, azaz importálni kell.
A szomszédban, ahol remélhetően minél hamarabb normalizálódik a helyzet, bizony számolni kell az előbb felvázolt export aktivitással, már csak azért is, mert például a segítségnek az áruk befogadása is egy formája. És sokkal kedvezőbb áron jön majd minden, és még akkor is olcsóbb lesz, ha esetleg betartják majd az Unió agrártermelőire vonatkozó szigorú, mindenre kiterjedő előírásokat. Egyszerűen mások a kondíciók. Egy hibás adópolitika, egy rossz adórendszer a legnagyobb károk okozóinak egyike. Már látjuk.
Ha így vizsgálódunk, akkor bizony ráfér a változás az egész hazai termékszerkezetre. Ma döntően a hozzáadott értéket alig képviselő, úgynevezett nagyüzemi kultúrákat preferálják, és erre épült rá a mezőgazdasági gépkereskedelem is. Ami eddig jó, vagy viszonylag jó volt, az nem is olyan sokára egyenes út lehet a romlás felé. A hazai agrárstatisztika szerint az odavezető ösvényre mintha már rá is léptünk volna (ld. Barnamezős saláta, 2024. január 05.). A cél nem lehet csak a támogatások elköltése, valódi figyelmet a mire költi, és azt használja-e kérdése érdemelne. És az is, hogy ha igen, hogyan.
Mi lesz a kisebb, az ötven, száz, kétszáz hektáron gazdálkodókkal? Hajlamos vagyok összeesküvés elméletek gyártására; vannak, akik ezek felvásárlására várnak.
Valamikor a sok ezer üresen álló vidéki ház és kert sorsát is jó lenne rendezni: megismerni, felmérni a hazai és nemzetközi felvevő piac valós igényeit, és alkalmazkodni hozzájuk, akár a megfelelő pályázatok megfogalmazásával is.
Vonzóvá illene tenni a termelést és a helyi-körzeti feldolgozást (zöldség, gyümölcs, hús, töltelékáru, stb.), helyi ízű csúcs minőséggel, szigorú ellenőrzés mellett, kegyetlen minőségi, higiéniai szankcionálási fenyegetettséggel. A cél a jó hírnév megőrzése, a kóklerek kiszűrése, végleges eltiltása, a vidéki élet becsületének helyreállítása. Az eredmény a lakhatás, a parlag kertek művelésbe vonása, az értékteremtés, a választéknövelés és nem utolsó sorban a jövedelemtermelés, a folyamatos működtetés. Mindez lehetőség, élni kellene vele.
Az így előállított késztermékek - elsősorban a mennyiségi korlátok miatt - specialitások lennének, és így jobb áron értékesíthetők, mint a tömegáru. Amire egyébként szükség van, de amiből ma is nagy a választék.
Jó lenne újra megteremteni, támogatni a szervezett összefogást, feldolgozást, megvívni a harcot az ezek kiszorítására szakosodott személyekkel, szervezetekkel szemben, és segíteni kellene az így megtermelt javak bármilyen piacon történő elhelyezését. Fontos a megfelelő jövedelmezőség feltételeinek a kialakítása, a méretgazdaságossági számítások elvégzése, és így tovább. Be kellene újra látni, és ez nem ördögtől való: jó az is, ami egyszer már korrektül működött, egymást kiegészítve. Integrálódás nélkül nem lesz előrelépés. És egy apróság: ha már egy pályázat megvalósult, a kötelező határidő utáni működtetéshez már nem beton kell.
Mindezzel csak az a baj, hogy ezt valójában mindenki tudja, mondja, de nem tesz érte semmit, mert így kényelmesebb. Más világ jön, tán már itt is van. Jó lenne tisztázni az érték- és érdekviszonyokat. Jó lenne érdekeltté tenni a helyi közösségeket, és elmagyarázni, hogy a savanyításon túl is van világ. Ám a legnagyobb baj az, hogy ez ma még senkinek sem érdeke. Nehogy későn jöjjön a megvilágosodás!
Zöldség, gyümölcs kultúrákkal, ezek feldolgozóiparával ismét érdemes lenne intenzívebben foglalkozni. Megfelelő, hatékony szakmai és pénzügyi támogatással, szociálpolitikával a túlzsúfolt kisebb és nagyobb városok nyomasztó lakásgondja is csökkenhetne, és megfelelő szakemberek bevonásával a kerteket is újra művelésbe lehetne vonni. Régen mindez természetes módon működött, ma hiú ábránd.
Valamikor integrálták a nagyon is kézimunka igényes gyümölcsök, zöldségek termesztését: városrészek születtek, a falvakban utcák épültek fel úgymond eperből, málnából, ribizliből, uborkából, egyéb zöldségekből. De számos más növény, állat, tej, tojás előállítását, tisztességes felvásárlását és/vagy értékesítését is összefogták. Akkor megérte.
Ma jobbára kiürültek ezek a falusi utcák, csak egy-két öregszüle lakja még, akik már nem költöznek el. A többieket felfalta a város és a külföld, a jobb, a kényelmesebb megélhetés. Ez részükről érthető, de az nem, hogy ennek miért kellett így lennie. Miért kellett ide juttatni egy virágzó agrár országot? Ez a mérleg egyik serpenyője. A másik a fizetőképtelen kereslet. Ez egy szegénységben tartott ország.
Ezek nem szívességi pályázatok, hanem az EU tagállamainak állampolgárai által befizetett adókból meghirdetett lehetőségek. A saját pénzünk is, amivel sajnos nem mindenki sáfárkodik úgy, ahogy azt vállalta. Aki link, az pazarol, a sajátját is szórja. Meg kellene érteni végre, hogy az államnak nincs pénze, mindent az adófizető állampolgárok állnak. Az állam ebből gazdálkodik, ebből hirdet pályázatokat, aztán finanszírozza azokat és valahogy ellenőrzi is. Az aláírt működési idő lejárta után mennyien aktívak még? És ha nem, miért nem? Felmérte ezt már valaki? Kifogás, magyarázkodás mindig van. És ezt még szankcionálni sem lehet.
Lehetetlen nem arra gondolni, hogy szándékosan van ez így. De miért? Erre azonnal az a válasz, hogy rossz a megközelítés. Lehet, de a számok makacs dolgok. És a nemzetközi statisztika is a kapott adatokból dolgozik. Ergo, mindenki mindent tud, mindennel tisztában van. Akkor pedig miért, vagy miért nem?
De vissza lehet-e hozni a kézimunka igényes kultúrák termesztését? Gazdaságos-e, van-e munkaerő, s aki bírja, az csinálná-e? Alapozható-e egy ágazat az idénymunkásokra, vendégmunkásokra? Tőlünk nyugatra ez működik, de ott a vásárló meg is tudja fizetni az így termelt javakat. Vagy maradunk az egyenízű, drága, de szép zöldségnél, gyümölcsnél, húsárunál, tömegárunál.
Miért nem ülnek le végre a szakemberek, politikusok, kis- és nagygazdák, bankárok, közgazdászok, befektetők, lehetőleg azok, akik nem jobb- és baloldali elemzéseket, nem liberális vagy konzervatív alapokon nyugvó izmus-megállapításokat képviselnek? Azok, akik nem a maguk feltétlen igazának, érdekeinek mindenhatóságáért küzdenek körömszakadtáig, hanem végre az ágazat, a vidék fennmaradásáért, jövedelmezőségéért, újragondolt közgazdasági környezetéért, a nemcsak hangoztatott, hanem valós fontosságáért, a jövőért cserélnének eszmét.
Tanácskozhatnának. Kulturáltan, ha még megy. Oldaltól, világlátástól függetlenül. Elképzelésre van szükség, mert jövedelemtermelő piacra, a vidék megtartó erejére kell készülni, mindenképpen az érintettek bevonásával, és nem a fejük felett. Tárgyilagosan. Miért nem lehet elemezni, átvenni azokat a módszereket, amelyek máshol ma is jól működnek? Hiúság? Utópia? Politika?
Ukrajnával kezdtem, azzal is fejezem be. Ha egyszer teljes gőzzel újraindul a termelés, immár európai háttérrel, akkor itt és döntően a határos országokban is baj lesz, tömegével mennek majd tönkre a termelők. Már ahol hagyják. Tessék végre elgondolkozni egy normális szerkezetváltáson, annak lehetőségén, mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben.
Újra kellene teremteni egy nagyon korszerű hazai feldolgozó ipart is. És nemcsak a Magyarországra jött befektetőt támogatni, hanem a garantáltan magyar többségi tulajdonban maradót is. Ködös víziók helyett mindenki által elfogadott koncepcióra, megvalósítható, működő tervre és hozzárendelt politikai akaratra, biztonságra, kiszámíthatóságra lenne végre szükség. Minőségi élelmiszertermelő hatalomnak lenni is nagy tisztesség.
Talán, egyszer, újra. Hosszútávra, percemberek pillanatnyi érdekei nélkül.
A szerző agrármérnök.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.