- „Ott van minden” - Tandori Dezső hagyatékáról

Kötött sapka, medvék, verebek, lóverseny, gombfoci, „remeteség”, a modern, digitális kommunikációs formák negligálása – még az irodalomszerető közönség jó részének is ezek az ismérvek, jellegzetességek jutnak előbb az eszébe Tandori Dezső említésekor, semmint egy verssor vagy egy kötetcím, pedig van honnan válogatni! A költőnek már életében is jelentős kultusza volt, változott ez a jellegét tekintve a halálát követően? Lesz vigasz?

Az említett attribútumok tényleg nagyon szorosan kötődnek Tandori nevéhez, és igen, talán jobban is, mint bizonyos kötetei, szövegei. Mindez a nyolcvanas években csontosodott meg, ekkor alakult ki a közbeszédben, hogy ő a verebes, később a lovis költő. Nem feltétlenül a szerző akarata ellenére történt így, hiszen ha figyelmesen olvassuk műveit, akkor ezeknek a kultuszelemeknek egy része szinte szuggerálva jelenik meg bennük. Ő erről úgy nyilatkozott, hogy azért beszél egy tárgyról nagyon sokszor, mert soha nem lehet biztos abban, hogy az olvasók ismerik-e ezt vagy azt a művét, és mivel fontos tartalomnak gondolja, inkább elmondja még egyszer. Ám ezeket az olvasók irányába tett gesztusokat a népszerű témák – a madarak, a lovak, a saját életéből vett epizódok – újbóli felemlegetésével mindig is a szövegekhez, az irodalomhoz visszavezető utaknak szánja. Ugyanakkor a kultusz bizonyos értelemben túlnőtt önmagán, és ennek akár negatív következményei is lehetnek az életműre nézve: ha a szerző személye, a hobbijai vagy az életmódja ismertebb, mint a művei, az nem szerencsés. Tandori esetében ez olykor megtörténik. A jövő életműkutatásának egyik fő feladata kell legyen, hogy visszavezérelje az olvasókat a művekhez. A madarak, a lovak mint ismertetőjegyek ettől még megmaradhatnak, csak ne takarják ki a szövegeket.

Térjünk mi is vissza művekhez! Ám Tandori nevéhez gyakran illesztik a grafomán jelzőt is, amikor nagy fejvakarás és tétova körbepillantások közepette valaki megkísérli felmérni azt a grandiózus életművet, amit 1959 és 2019 között létrehozott. Lehet-e korszakolni, rangsorolni? Műnemek és műfajok szerint? Lírai és prózai munkák alapján? A Nat Roid néven írt krimisorozat vagy a Hc. G. S. Solenard jegyezte sci-fi része mindennek? A gyerek- és ifjúsági irodalmi alkotások, az esszék, a műfordítások szintúgy? És akkor a képzőművészeti tevékenységéről még nem is beszéltünk…

Tarján Tamás egy bon mot-ja látszólag megoldást kínál a teljesség felmérésére és hierarchiájára. Úgy fogalmazott: az életmű három nagy korszakból áll. Az első korszak az első, a Töredék Hamletnek című verseskötet, a második korszak a második, az Egy talált tárgy megtisztítása című verseskötet. A harmadik korszak: minden más. Szellemes, akár némi igazsága is lehet, de ennél azért bonyolultabb a helyzet. Az életmű első pillantásra valóban a műfajok rendkívül kaotikus együttállását mutatja, olyan konglomerátum, amit nem lehet részekre osztani, katalogizálni. Ugyanakkor a saját példámmal igazolhatom: bárhol kezdje is el olvasni az ember, rá fog döbbenni arra, hogy az életműnek belső rendje van, ami aztán könyvről könyvre, szövegről szövegre vezeti őt, műfajok, médiumok és technikák között. A hat évtized alatt létrehozott művek együttes leírásának nehézsége tehát nem jelenti azt, hogy mindez szerkesztetlen, túlírt és megfoghatatlan lenne. Csak éppen a belső rend irodalomtudományos megfogalmazásai egyelőre kevésbé népszerűek, mint a fent említett szellemesség. Ami biztos: Tandorit lehetetlen korszakolni műfajok szerint. Mindig is sokféle műformában és műfajban alkotott.

Ha már a saját példáját említette, ön melyik kötettel vonódott be Tandori bűvkörébe?

Minden Tandori-olvasónak és -kutatónak megvan a saját története, és ezek olyannyira eltérőek, hogy bizton állítható: a szerző szövegeivel való ismerkedésnek nincs kizárólagos, bejáratott útja. Én a Medvék és más verebek című kötetet olvastam először. Ez 1996-ban jelent meg, és a közmegegyezés szerint nem tartozik a legfontosabb Tandori-kötetek közé, engem mégis magával ragadott, és innen indultam el az életműben előre és hátra. A 90-es években született, több másik kötetéhez hasonlóan – lásd még Az evidenciatörténetek, Kész és félkész katasztrófák – ez szintén vegyes műfajú: aforizmát, önéletrajzi írásokat, rajzokat éppúgy tartalmaz, mint dramatikus részeket. Azt gondolom, a Tandori-olvasóvá váláshoz ezek megfelelő küszöbkötetek lehetnek – bár valakit talán épp ez a hibriditás ijeszthet el, neki talán mégis a Töredék Hamletnek verseskötettel lenne érdemes kezdenie az ismerkedést. Olyan sok­arcú az életmű, hogy tényleg mindenki megtalálja benne a neki szánt olvasmányt. De abban is reménykedem, hogy a fiatal olvasókat a következő években megjelenő, a hagyatékból előkerülő művek vonzzák majd, s onnan indulhatnak visszafelé felfedezni a száznál is több kötetből a nekik tetszőket.

Még mielőtt a hagyatékra rátérnénk, azt azért árulja el, mi volt az, amivel ezek a „mackóveréb” hibridek annak idején rabul ejtették, méghozzá annyira, hogy a disszertációját is a költő műveinek szentelte?

Nincs pontos emlékem erről, és bármennyire is a hibrid kötetek prózáival kezdtem, mégis Tandori költészetében mélyedtem el igazán, és a mai napig is a versei foglalkoztatnak leginkább. Ráadásul idővel az ízlésem is változhatott. A disszertációm Tandori 1980-as évekbeli költészetéről szólt, ami kritikailag elhanyagolt része volt a munkásságának: jelentős versek sokasága csak folyóiratokban látott napvilágot, mivel a rendszerváltás, a kiadók átalakulása folytán, Tandori verseskötet-trilógiákkal kapcsolatos terveit is meghiúsította. Ennek a korszaknak a művei tipikusan kötött formájú, nagyon szigorúan megformált, rímes versek voltak – rendkívül bravúrosak, virtuózak, én nagyon nagy értéket láttam bennük. Sokáig főként ezek jelentették számomra a költészetét, így az utolsó évtized, a 2009-es „pontversek” utáni töredékes, aforisztikus szövegek irodalmához hosszabb út vezetett el. Később aztán ezeket a másképpen bravúros kisformátumokat preferáltam, és a dalok kerekre formált, szép, öblös Tandori-hangjához kellett újra hozzászoktatnom a fülemet. Ami viszont nem változott, az az, hogy a huszadik század második felének magyar irodalmán belül Tandori teljesen egyedülálló minőséget képvisel. A mai napig rá tudok csodálkozni, hogy ebben a mi kicsi-nagy irodalmunkban egyszer csak megjelent, és teljesen érthetetlen módon létrehozta a maga életművét. Mondhatnám, függetlenül a magyar irodalom előtörténetétől, szerkezetétől, miközben mégis figyelemmel volt rá, és illeszkedni próbált hozzá. De egyedülállósága, azt gondolom, minden más nyelven is meg tudott volna nyilvánulni. Elhelyezése a magyar irodalomban egyszerre problematikus és természetes – ő maga számos kapcsolódási tippel szolgált értelmező utókora számára.

Ön a Petőfi Irodalmi Múzeumba került Tandori-hagyaték hivatalos gondozója…

A „hivatalos”-nál sokkal fontosabb számomra, hogy ő maga szerette volna, hogy ezt a munkát elvégezzem.

Akkor ismét egy kitérő a hagyaték felőli kérdezés előtt: a személyes kapcsolatukra lennék kíváncsi.

2002 körül ismerkedtünk meg. Egyszer csak kaptam tőle egy udvarias levelet, amiben a róla megjelent kritikámat díjazta. Erre válaszoltam, ő újra írt – a rá következő majd két évtized alatt kialakult egy levélbarátság. 2004–05 körül már áttértünk a tegeződésre, az ő javaslatára. Később a levelek megritkultak, illetve az idő előrehaladtával az írógéppel írt sokoldalas leveleket a kézzel írott, nagybetűs üzenetek váltották fel. Ahogy a korral elfáradt, sokszor inkább telefonon keresett meg. Kiszámíthatatlan ritmusban, hol két hét, hol csak két perc telt el két hívása között. Mert természetesen őt hívni hiábavaló volt, csak ő hívhatta az embert. Először voltam kritikusa-kutatója, majd később szerkesztője a könyveinek, 2011-től pedig a Tiszatáj folyóiratban közölt írásainak is. Komplex kapcsolat, barátság volt tehát a miénk, ami követte a másik életét. Nagyon figyelmes és empatikus embert ismertem meg a személyében, éppúgy érdekelték az apró-cseprő ügyek, mint a nagyobb történések. Többször jelezte felém az utolsó éveiben, hogy a halála után azt szeretné, ha én foglalkoznék a hagyatékával. Pontosabban utalt rá, hogy a lakásban, ahol él – Lánchíd utca 23., 3. emelet, 3. ajtó –, ott van minden, ott van az egész hagyatéka. „Nem tudod elképzelni – tette hozzá mindig –, micsoda papírhalmok között élek” – és az én feladatom lesz ezt mind rendbe rakni. Ez a papírhalom valóban ott volt, és ez vándorolt be azután a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

Mit rejt a papírhalom?

A feldolgozását még az özvegye, Tandori Ágnes kezdte el abban a majdnem egy évben, amíg a férje halála után élt (Tandori Ágnes 2020. január 1-jén hunyt el – a szerk.), minden idejét, energiáját ennek szentelte. Az ő halála után a családra, Ágnes két testvérére maradt a hagyaték kezelésének feladata. Ágnes már a saját munkája során is tájékoztatott, segítettem is neki, de komolyabban akkor kellett részt vállalnom a tennivalókban, amikor Tandori Dezső akaratának megfelelően másfél év után valóban eldőlt, hogy az irodalmi múzeumba kerül a hagyaték. És lényegében minden bekerült oda, nemcsak a műkéziratok, de egy teljes öndokumentumtár privát archívum is. Tandori, ami csak vele történt – hivatalosan, magánemberként, íróként, madárgazdaként stb. – mindent megőrzött. Fantasztikusan és példátlan módon elősegítve ezzel az életművének a kutatását. Ezt a rengeteg ránk hagyott információt kell jól használnunk, hogy minél pontosabb képet alkothassunk a művészetéről.

Milyen művek megjelenése várható a hagyatékból?

Az világosan látszik, hogy sokkal többet írt, mint ami az idők során megjelent tőle. Számos mű nem jutott el a publikációig, és ennek okai eltérők, más a 60-as években, más a 2010-es években. A 70-es években a publikálatlan művek száma pedig jóval nagyobb, mint más időszakokban. Egy Hátrahagyott versek című kötetet kiadni nem lenne szerencsés, hiszen a 60 évnyi szövegtermés egyrészt meghaladná a lehetséges terjedelmet, másrészt ezek a versek nagyon eltérők egymástól. Konkrétumként annyit mondhatok, idén karácsonyra Ferencz Győző szerkesztésében megjelenik egy általam összegyűjtött, Tandori Dezső karácsonyi verseit és esszéit tartalmazó kötet. S gondolhatjuk, Tandori egyáltalán nem közhelyesen írt az őt egész életében foglalkoztató ünnepről. A közeljövőben szeretnék elindítani egy sorozatot, mely egy-egy publikálatlan versét közli egy kortárs alkotó esszéje kíséretében. Ebből a hónapok, talán évek alatt összeálló anyagból akár könyv is lehet majd. A terveim között szerepel, hogy A Semmi Kéz címmel 1987–88-ban lezárt versanyagot, ami nem jelenhetett meg idejében, sajtó alá rendezzem, kipótolva így trilógiává a két korábbi kötetét. Tavasszal az Irodalmi Magazin tematikus Tandori-számmal jelentkezik, benne több publikálatlan írással. Nagyon szeretném, hogy a jövőben, ha az olvasó kinyit egy irodalmi lapot, jó eséllyel Tandori-szövegekkel is találkozzon – hiszen a költő korábban szinte az egész magyar folyóirat-palettán megjelent a műveivel.

Jelezni szeretném, hogy a Nyitott mondat ebben szívesen lesz partner.

Aminek nagyon örülök, hiszen Tandori a Népszava munkatársaként a Szép Szó mellékletben, Keskeny nyomtáv rovatcím alatt remek esszésorozatot közölt annak idején (2005–2006-ban – a szerk.).

A tavaly ősszel megjelent, ön által szerkesztett, „…most már csak néz beszédem…” című Tandori-kötet is a hagyatékból került elő?

Nem, ez egy korábbi történés eredménye. Tandori a 2000-es évek elejétől fontos köteteivel tisztelte meg a szegedi Tiszatáj Könyvek kiadót. Évente-kétévente küldött anyagokat. 2015-ben is eljuttatott hozzánk egy kéziratcsomagot, ez volt a „…most már csak néz beszédem…”, levelében jelezve, hogy ezt a kötetet pályafordulatnak látja, mert szinte nincs is benne szó, írás – a rajzait szeretné közreadni. El is kezdtük előkészíteni a megjelenésre, ám közben befutott egy másik Tandori-projekt – jellemző volt rá, hogy nagyon gyorsan dolgozott –: egy újabb Tandori-mű, a Nincs beszédülés című könyve, ami a korábban említettnek egyfajta folytatása, kiteljesedett változata. Ez 2018 végén jelent meg, ezt követte a 2021-es első posztumusz könyv (Felplusztulás, leplusztulás), s csak mindezek után tértünk vissza a 2015-ös kézirathoz, ami végül 2023-ban kerülhetett a közönség elé.

A költő halálának évfordulóján – február 13-án – zárul az ön által megálmodott és rendezett, decemberben nyílt Tandori-kiállítás a szegedi egyetemi könyvtárban, ami a költő születésének 85. és az Egy talált tárgy megtisztítása megjelenésének 50. évfordulója előtt tiszteleg. Aki még nem tette, miért szedje most a lábát, hogy jövő keddig még láthassa a tárlatot?

Ez a mű előbb-utóbb bizonyosan úgy fog szerepelni az irodalomtankönyvekben, mint a huszadik század egyik legfontosabb magyar verseskötete. Klasszikus. Ám ennek ellenére titokzatos kötet, aminek keletkezési körülményei, kiadásának története, kritikai fogadtatása sem tisztázott eléggé. Kettős célom volt a kiállítással. Az első filológiai kérdésekre ad válaszokat: mikor készült a kötet, mekkora anyagból válogatta össze a költő? A másik célom annak fölmutatása volt, hogy a kötet sokkal komplexebb annál, mint amilyen kép él róla bennünk. Az irodalomtörténet a posztmodern magyar szövegirodalom fontos dokumentumaként tekint rá. Bár ez nem vitás, én azt is szerettem volna megmutatni, hogy nem csupán izgalmas avantgárd szövegek gyűjteménye, amelyek trükkösen reflektálnak a vers korabeli problémáira, hanem emellett rengeteg nem irodalmi anyagot is tartalmaz. Ott van mögötte Tandori korabeli személyes kapcsolatrendszere, az iskolai és művészbarátokkal fenntartott viszonyok, a magánélet krónikája, korai próbálkozásai a munkavállalás terén, a képzőművészeti és az irodalmi érdeklődés, a kezdeti fordításai – ott van mögötte egy teljes élet.

+1 KÉRDÉS
Régóta izgatja a fantáziámat, de nem tudom, nem csupán városi legenda-e, hogy Tandori jó pár szerelmes-romantikus Júlia-füzetet lefordított. Sőt, hogy álnéven maga is írt egyet-kettőt!

Valóban fordított, a hagyatékban megmaradtak a fordítások gépiratai. Ezeket névvel is vállalta, nem rejtette el az életművéből. Arról viszont nem tudok, hogy írt volna ezekhez hasonló lányregényt.