Elegendő nyilvános dokumentáció áll rendelkezésre az akkumulátoripari beruházásokról ahhoz, hogy megalapozott szakmai véleményt lehessen alkotni?
Én nem itt látom a fő problémát. Jelenleg nem az akkumulátor-gyártás technológiai részletei az izgalmasak, hanem a környezeti hatások. A kínai CATL esetében például már jó ideje nyilvános a környezethasználati engedély és annak a módosításai, ezek nem könnyű olvasmányok még egy szakember számára sem, de szerepelnek bennük olyan, a technológiához köthető részletek, amelyek alapján azért már lehet véleményt alkotni. Bár sokszor valóban elég nehéz kibányászni az információkat. A fő probléma az, hogy igazából nincs rendes szakmai vita. Tulajdonképpen úgy indult el a Magyar Nemzeti Akkumulátor Ipari stratégia, hogy nem ismerjük milyen szakmai előkészítés állt mögötte. Ez egy 51 oldalas dokumentum, amiben olyan furcsa megállapítások vannak, amiket valódi szakember biztosan nem mond. Például, hogy majd a magyar termálvizekből nyernek ki nagy mennyiségű lítiumot. Miközben ezeknek a vizeknek olyan kicsi a lítium tartalma, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy ezt gazdaságosan meg lehessen oldani. Valójában politikai döntés volt, hogy betelepítenek az országba egy olyan iparágat, aminek hatalmas az energia- és vízigénye, emellett olyan nyersanyagok kellenek hozzá, amiből nekünk egy deka sincs, nem is beszélve a szakértelemről. Vagyis az ország egyáltalán nincs felkészülve erre az egészre.
Az akkumulátorgyárak közelében élők egyik legnagyobb aggodalma az üzemek vízfelhasználása.
Nem véletlen. Ez az egyik olyan téma, amelyen tetten érhető, hogy improvizálás és propaganda megy szakmai kérdésekben. Debrecenben a CATL kapcsán például azt mondták, hogy úgynevezett szürke vizet fognak használni – vagyis olyan szennyvizet, ami nem tartalmaz vizeletet és fekáliát –, majd azt, hogy tisztított szennyvizet. A CATL számára még a városi ivóvíz minősége sem elég jó, mert a hőcserélőkben ionmentesített vízre van szükségük, hogy a vízkövesedést megakadályozzák. Bármilyen minőségű szennyvízből elő lehet állítani jó minőségű vizet, de ennek iszonyatosak lehetnek a költségei. Azt hallani, hogy erre a szennyvízkezelési technológiai beruházásra százmilliárdos nagyságrendben kapott pénzt a vízmű, de semmit nem lehet tudni arról, hogy ezt technológiailag hogyan akarják megvalósítani. De ha megvalósulna, a felhasználó, vagyis a gyár miért fizetné ki ezt a jóval drágább vizet, ha rendelkezésre áll számára az olcsóbb ivóvíz is?
Milyen nagyságrendű víz- és energiaigényük van valójában ezeknek a gyáraknak? Korábban azt nyilatkozta a Népszavának, hogy a CATL önmagában évente 1640 GWh energiát használ fel ahhoz, hogy megtermeljen évi 40 GWh összteljesítményű akkumulátort.
Ez így van. A trükk abban rejlik, hogy egyszerre mindig csak egy cég víz- vagy energiaigényéről beszélnek. De a CATL mellett ugyanazon a telephelyen lesz katódgyár, kicsit távolabb egy másik ipari parkban a BMW mellett lesz egy másik akkumulátorgyár is. Ezeknek az igényei összeadódnak, és innentől kezdve erős aggodalomra ad okot, hogy vajon mennyire fogják megterhelni a környezetet. Debrecen egy geológiai tölcsérben helyezkedik el, a város évente két-három millimétert süllyed. Ha a megemelkedett vízigény miatt megnövelik a talajvíz kivételét, az könnyen felgyorsíthatja a város süllyedését. Ráadásul még 2010-ben a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság az egyik tanulmányában leírta, hogy vannak olyan szennyeződések a talajban, amelyek elkezdtek az ivóvíz bázisok felé migrálni, ez a folyamat is felgyorsulhat. A város korábban a Keleti-főcsatornából kapta a víz egy részét, de a 1990-es években ennek a kapacitását lecsökkentették 20-25 százalékra. Ennek a kivételi kapacitásnak az újra-fejlesztése szintén jelentős beruházást igényelne. Összességében jelenleg napi 70 ezer köbméterre van kalibrálva a vízmű, a város vízfogyasztása egy meleg nyári napon akár 60 ezer köbméter is lehet. Én úgy számolok, hogy ehhez jön még a gyárak napi körülbelül 25 ezer köbméteres plusz vízigénye. Ráadásul ezek a számok csak addig igazak, amíg a CATL 40 százalékos kapacitáson működik, de ha ez felmegy 100 százalékra, az igényeit is meg kell szorozni 2,5-tel. Ebből már látszik, hogy komoly fejlesztésekre lenne szükség, hogy ezek a gyárak működni tudjanak, és a lakosság se szenvedjen vízhiányban.
Mi van az energiával?
Az egyik fajta energia amire az akkumulátorgyárnak szüksége van, a földgázégetésből származó energia. A CATL gyár 40 százalékos kapacitáson való működése a hazai földgáztermelés körülbelül 10 százalékát viszi majd el, és ezt mind el is égeti, ami jelentős szén-dioxid kibocsátás. A kieső gázmennyiséget pedig importból kell majd pótolni. Emellett természetesen elektromos energiát is használnak. A déli ipari parkban lévő gyáraknak a CATL-el együtt összesen 740 megawatt lesz az áramigényük, ami a teljes paksi termelésnek kicsit több mint egyharmada. Ez iszonyatos mennyiségű energia, pedig most csak a debreceni beruházásokról beszélek. Erre persze azt szokták azt mondani, hogy majd behozzák külföldről, de ehhez sincs meg a megfelelő infrastruktúra, ráadásul ez csak tovább növelné az ország energia-függőségét.
Mi kerül majd a levegőbe?
Azt, hogy pontosan milyen szennyező anyagok kerülnek a környezetbe, csak akkor lehet tudni, ha már működik egy gyár és vannak konkrét mérési adatok. Debrecen éves szén-dioxid kibocsátása jelenleg egymillió tonna, amit a CATL 40 százalékos kapacitáson való működése nagyjából 350 ezer tonnával növel meg. Miközben a városnak van egy klímastratégiája, amely szerint 2030-ig a kibocsátást a jelenlegi felére szeretnék csökkenteni. Emellett nem szoktak azzal számolni, hogy a felhasznált víz 85 százaléka vízpáraként kikerül a gyárból a levegőbe. Még ha nincs is benne semmi szennyező anyag, akkor is hatással lehet a helyi klimatikus viszonyokra, a növénytermesztésre, vagy akár a 1,5 kilométerre lévő debreceni reptér működésére, és előfordulhatnak ipari hóesések is. A Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság erről készített korábban egy nagyon korrekt szakmai anyagot, amely után nem sokkal leváltották az igazgató Kincses Dánielt.
Mennyire tekinthetők komolynak a környezetvédelmi hatóságok engedélyezési folyamatai?
Semennyire. Többek között a gödi gyár is érvényes környezethasználati engedély nélkül működött egy jó ideig. Az is probléma, hogy a szankcióknak nincs valódi elrettentő erejük, a bírságokat ezek a cégek mellényzsebből kifizetik. Sokkal keményebben kellene őket büntetni a jelenlegi gyakorlatnál. A környezethasználati engedélyekben benne van az, hogy milyen anyagokkal és milyen mennyiségben fognak dolgozni ezek a cégek, és ezeknek a többségére léteznek határértékek, ebben volt is szigorítás a közelmúltban. A gond az új anyagokkal van, amelyekre még nincs megállapított határérték, ezek esetében nagy meccs lesz, hogy hol húzzák meg a határokat.
Az alapján, amit jelenleg tudunk, az akkumulátoripari beruházások által igényelt fejlesztések nagyon sok pénzébe kerülnek majd az országnak, nem beszélve a direkt támogatásokról, amiket az állam nyújt ezeknek a cégeknek. Megéri?
Mérvadó becslések szerint körülbelül ötször annyi lítium-ion akkumulátort fognak legyártani Magyarországon, mint amennyit az itt működő autógyárak felhasználnak. Ilyen volumenben biztosan nem éri meg beszállni ebbe az iparba, mert kicsi rajta a profit. Emellett folyamatosan újabb és újabb akkumulátorokat fejlesztenek a világon, ha valaki kijön egy jobb technológiával a lítium-akkumulátor helyett, nem biztos, hogy ezek a gyárak átállíthatók lesznek. Én személy szerint azt gondolom, hogy a jövő a hidrogénnel hajtott autóké, és a most ismert elektromos autózás 5-10 éven belül visszaszorul. 2025-ben a BMW is tervezi piacra dobni a saját hidrogén hajtású autóját. Vagyis mire ez a befektetés megtérülhetne az ország számára, a technológia valószínűleg már elavult lesz.
Névjegy
Fábián István 1980-ban a Kossuth Lajos Tudományegyetemen vegyészként diplomázott, 1982-ben doktorált, 2002-ben az MTA doktora lett, majd 2003-ban egyetemi tanárrá nevezték ki a Debreceni Egyetemen, ahol a Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszéket is vezette. 2010-től három éven át a Debreceni Egyetem rektora volt, 2016-tól két éven keresztül a Fizikai Kémiai Tanszék vezetőjeként dolgozott.
