Az elmúlt időszak az európai mezőgazdaságban a piaci összeomlásról, valamint az energiapolitika átalakulásáról szólt, és a válság még nem ért véget. A növénytermesztésre áthangolódott magyar mezőgazdaságot különösen súlyosan érinti a jelenlegi krízis, hiszen az állattenyésztés, kertészet, szőlészet-borászat és élelmiszeripar tekintetében a mai napig nem tért magához az ágazat a rendszerváltás okozta sokkból. Úgy telt el harminc év, hogy folyamatosan csökkent az állatlétszám és az intenzív kultúrák termőterülete, most pedig egy újabb trendfordulásban, a ’90-es évekéhez hasonló erejű átalakulásban találta magát az ágazat.
Az agrárpolitika azonban mindezidáig nem adott helyes választ a rövid és hosszú távú kihívásokra. Az orosz mezőgazdaságot átírták a szankciók - a gabona és olajosmagvak esetében piacbefolyásolóvá lépett elő a korábbi importőr -, az ukránt pedig az ország nyugatosodása. Ezáltal új kereskedelmi útvonalak jöttek létre, kiszorítva piacairól a harmadik országokban már korlátozottan versenyképes európai agráriumot.
Mi marad a magyar mezőgazdaságból, ha a károk akár csak megközelítik a rendszerváltáskor elszenvedetteteket? A kialakult helyzet durván felveti a merre tovább kérdését, mert a válságkezelésnek egybe kell esnie a szerkezetváltással és az ahhoz szükséges technológiai és birtokpolitikai újragondolással. Nincs vidék mezőgazdaság nélkül, mint ahogy nincs természet- és környezetvédelem sem, de a nem épített környezet kultúrállapotának fenntartása is a mező- és erdőgazdaság feladata.
Meggyőződésem: ha a politika a józan ész alapján tesz lépéseket, a gazdálkodó szervezetek és egyének rájönnek, hogy elsősorban nem a technológiai ipar, hanem a gazdaságilag és társadalmilag is fenntartható agrárstruktúra fogja őket megmenteni. Az agrárium szereplőinek meg kell érteniük, hogy a rövidtávú profitérdekeikkel azonos szintű a hosszútávú érdekérvényesítő képességük, amelyet a rendszerváltás óta elveszítettek. Szakmai alapon újra kell gondolni az agrárágazatok érdekképviseleti rendszerét, ami nem ellentétes a hatalmon lévőkkel való lojalitással, de ellentétes a politika elvtelen kiszolgálásával. Az elmúlt harminc évben a vidék jelentős részét nyomorba döntötte a politika, az pedig biztos, hogy hosszútávon, de akár középtávon sem tartható fenn a vidéki szegénység és a városi jólét jelenlegi, egymással ellentétes viszonya.
Elvitathatatlan, hogy az 1970-es, ’80-as években egy a kor viszonyai szerint hatékony, jelentős exportárualapot előállító termelési struktúra jött létre, amely nagyrészt a háztáji gazdálkodásnak köszönhetően soha nem látott mértékben járult hozzá a falusi lakosság tárgyi életszínvonalának és kulturális javakhoz való hozzáférésének javításához. Majd a földkárpótlás létrehozott egy olyan földtulajdonosi struktúrát, amelyben nem a helyi vásárlóerőt gyarapítja a település legfontosabb erőforrása, a termőföld után fizetett haszonbérleti díj. Ebben az időszakban tette fel a költői kérdést az Agrárszövetség önkormányzati kampányfilmjében a szövetkezeti traktoros: „Én ezt nem értem! Miért akarják egyesek, azé legyen a föld, aki nem dolgozni akar rajta?”
Amennyiben a politika hajlandó új agrárpolitikai gondolatok befogadására, akkor ennek egyik fontos eleme lehetne az agráriumban képződött adók és jövedelmek „röghöz kötése”. A rendszerváltástól a kettőezres évek közepéig folyamatos piaci zavarok árnyékolták be az ágazat működését, amelynek legjobb (egyben rendkívül elszomorító) mérlege, hogy napjainkban – egyébként fejlettebb technika és technológia mellett – a magyar mezőgazdaság termelési értéke nem éri el az 1990 előtti szintet. A másik mérőszám ennél szubjektívebb, de szívbe markolóbb is: a kiüresedett magyar falu.
Az ágazat szereplői a piaci zavarok eszkalálódásakor megmozdulásokat tartottak, amelyeknek általában sikerült akkora médiavisszhangot generálniuk, hogy az aktuális kormányzat támogatáspolitikai eszközökkel az érintettek egy részét megmentette. Mindezt azért tartom fontosnak itt és most felidézni, mert napjainkban a magyar mezőgazdaság hasonlóan kritikus helyzetben van, mint volt a rendszerváltást követő években.
A kettőezres évek közepén legalább két tekintetben is trendfordulás következett be az ágazatban: egyrészt a megnyíló EU támogatásoknak és az emelkedő terményáraknak köszönhetően javult a termelés jövedelmezősége, másrészt az igazán kritikus (de nagyobb termelési értéket előállító és több embert foglalkoztató) termelési ágak - így a gyümölcs- és zöldségtermesztés, szőlőtermesztés, sertés- és szarvasmarhatenyésztés - addigra megszűntek vagy nagyon jelentősen visszaestek. Közben a magyar mezőgazdaság számára a valódi, stabil értékhozzáadást a megtermelt gabona értéktöbbletének állati termékben történő megteremtése tudja csak jelenteni.
Az elmúlt bő évtizedben sikeres tudott lenni a magyarországi növénytermesztés: a gazdaságok komoly modernizálást hajtottak végre, technológiai ellátottságuk és termelési hatékonyságuk globális mércével mérve is jónak számít,
a terményeknek stabil felvevőpiaca alakult ki (a hazai és exportpiacok feldolgozóipara), de ez a folyamat megtört. Nem csupán arról van szó, hogy volt egy nehéz év, hanem azt a keserű felismerést kell tennünk, hogy ez elmúlt bő évtized gyakorlata nem tud már ugyanolyan formában folytatódni.
A problémát súlyosbítja, hogy nincs valódi jövőkép. Márpedig a kialakult helyzet számos kis- és közepes gazdaságot fog a csődhelyzet szélére sodorni, és ők az elmúlt időszak beruházási támogatásait utólag úgy fogják megélni, mint a mezőgazdaság devizahitelét. És előrebocsátom, nem Csányi Sándor vagy Mészáros Lőrinc mezőgazdasági befektetéseinek ostorozása a helyes válasz, hiszen látni kell: modern mezőgazdasági nagyüzemekre szükség van az ágazat fejlődése érdekében. Ezek tudnak példát mutatni a kis- és közepes gazdaságoknak, integrációs tevékenységük pedig számos más gazdaság számára biztosít piacot, jövedelmet.
A szerző a Zánka és Környéke Kft. ügyvezetője, a DK mezőgazdasági árnyékminisztere.
A szerző a Zánka és Környéke Kft. ügyvezetője, a DK mezőgazdasági árnyékminisztere
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.