Regényírói pályáját tekintve szembeszökő, hogy a nyolcvanas évek közepén megjelent kötetei után majd negyedszázados pauzát követően találkozhattunk ismét a nevével szerzőként könyvek borítólapjain. Mi volt az oka ennek a kihagyásnak?
A kötetmegjelenések elmaradtak ugyan, de ebben az időszakban is végig írtam. Személyes nézeteltérés, összeveszés következményeként egy nagy befolyással bíró kiadói szerkesztő gyakorlatilag kitiltott az irodalomból – hosszú-hosszú évekig nemhogy könyvem nem jelenhetett meg, de még folyóiratokban sem publikálhattam, légüres térbe kerültem. Jóval később pedig az újonnan alakult nagyobb kiadók már szinte bevehetetlen várakká váltak a maguk szerzőgárdáival – és ez manapság sincs másként.
Öröm az ürömben, hogy ennek a kényszernek köszönhetően francia művek fordítójaként olyan szerzők regényeivel örvendeztethette meg a magyar olvasóközönséget, mint Camus, Merle, Le Clézio vagy Semprún. Melyik könyv volt a legkedvesebb az átültetései közül?
Szemben az írósággal, a műfordításnál nincs protekció. Ugyanis minél rosszabb a fordítás, annál több munkája van vele a szerkesztőnek… Ha valaki ott jól dolgozik, az mindig kap munkát, még ha máskülönben fekete báránynak minősül is. Jellemző módon a legkedvesebb fordításomat a kiadó, financiális okokra hivatkozva, végül nem is jelentette meg. Ez egy zseniális és döbbenetes hatású dokumentumkönyv Camille Claudel életéről. A francia szobrásznő Auguste Rodin tanítványa és szeretője volt; Rodin nem egy alkotását ki is sajátította… Claudel később mentálisan összeomlott, üldözéses téveszme kerítette hatalmába, évtizedekig elmegyógyintézetben kellett élnie. A könyv az ő, illetve az őt kezelő orvosok, ápolók feljegyzéseit, leveleit is tartalmazza – leveleket, amelyekben ruhákért eseng, vagy azért könyörög, hogy a rokonai látogassák meg. Az állapota alapján otthoni gondozásba kerülhetett volna, de az anyja, aki egy pokolian gonosz nőszemély volt, nem volt hajlandó visszafogadni. Nagy kedvencem még a francia írónő, Colette. De az ő regényei már olvashatók magyarul, mondjuk szívem szerint a Gigit újrafordítanám.
Colette mellett ki az az író, aki nagyon közel áll az ön szívéhez?
Egyértelműen Szomory Dezső – de ez már sokkal több, mint irodalmi szeretet! Az Átkelők kötetbeli Outlook című e-mail-regényben sem véletlen a Szomory-apokrif elbeszélés. Az anyai nagyapámról van egy fiatalkori képem, ő ott úgy hasonlít rá, mintha az édestestvére volna – szerintem rokonok vagyunk. Sőt szerénytelen napjaimon egyenesen úgy érzem: Szomory reinkarnációja vagyok.
No és Flaubert, ő mennyire áll közel önhöz? A legújabb, Helycsere című regényében, amikor az egyik szereplőt megkérdezik: „És Flaubert-ről miként vélekedik?”, ő így felel: „Az ő mélyen romantikus felfogása… idegen tőlem.”
Ezt természetesen fricskának szántam, hiszen nagyon szeretem Flaubert regényeit, az Érzelmek iskoláját kiváltképp – az Egyiptomi utazást én fordítottam –, de a Bovarynét is, a szereplő pedig, ezért is vicces az idézett rész, nem más, mint…
…Berthe Bovary, a regénybeli Emma és Charles Bovary lánya, akinek a történetét már 2009-ben közreadta kisregényként, Bovary kisasszony címmel. Ismeri az amerikai írónő, Linda Urbach Madame Bovary’s Daughter című, 2011-ben kiadott regényét, amelyben szintén a Bovary lány felnőttkori, párizsi divatvilágbeli kalandjait írta meg, komoly sikereket elérve?
Ezzel most meglepett, nem hallottam róla.
Műfordítóként nem is gondolt a saját regényeinek külföldi megjelentetésére?
De, nagyon is gondoltam. Egy Németországban élő barátnőm, aki a heidelbergi egyetemen tanít irodalmat, lefordította az Istennői színjáték című regényemet németre – de a megjelentetéséhez az ügynökségek számomra szintén bevehetetlennek tűnő várába kellene bejutni… (nevet) A Bovary kisasszonyt pedig franciául nagyon is el tudnám képzelni, már csak a téma miatt is. Én magam nem tudnám lefordítani, ahhoz, hogy valaki szépirodalmi szinten tudjon idegen nyelvre fordítani, szerintem évtizedekig kell az illető nyelvterületen élnie.
Berthe megformálásához is a képzeletét használta. Mi volt a kiindulópontja – mármint Flaubert regényén túl?
Évtizedek óta birizgálta a fantáziámat, vajon mi történhetett azzal a kislánnyal, akinek a regényben meghalnak a szülei, őt pedig egy gyapotfonó üzembe küldik dolgozni. Aztán szinte magától formálódott meg az alakja: az anyai szeretet hiánya miatt lelkileg rideg személyiség lesz belőle, egy igazi szörnyeteg, akinek mintha vérrög tömítené el az érzelmi keringési rendszerét. Ám ez a gát később átszakad, képes lesz a szeretetre, a szerelemre – végül egészen kedves és tulajdonképpen nyárspolgári életet élő, boldog nő válik belőle.
egy igazi szörnyeteg, akinek mintha vérrög tömítené el az érzelmi keringési rendszerét.
Ez a végkifejlet már a Bovary kisasszonyt továbbgondoló és -író, Helycsere című regényből ismerhető meg. Mi ösztönözte, hogy továbbszője a történetét?
A kíváncsiság. Az, hogy miként folytatódik Berthe története a polgárháború utáni Újvilágban, miután maga mögött hagyja Párizst. Aztán még nagyobb ívű lett a regény, hiszen az amerikai környezetéből az egyik szereplő, egy mulatt lány jut el a francia fővárosba – mintegy Berthe helyébe lépve.
Igen, a Helycserében mintha mindenki valaki más alakjában, funkciójában vagy pozíciójában térne idővel vissza, ugyanakkor igazodva a történelmi idő változásaihoz. Bár nem történelmi regény, de a történeti kulisszák nagyon is meghatározóak a fiktív karakterei és a valóban élt személyiségek elbeszélésbeli életében.
A történelmi háttér a flaubert-i Berthe képzelt életkorából adódik: a húszas éveiben járhat, ami az 1870–71-es porosz–francia háború, majd az azt követő kommün időszakára esik. Bele kellett tehát ásnom magam ennek a történetébe. Nagy szerencsémre kezembe került Németh Andor A párisi kommün című monográfiája, amiből rengeteget merítettem, neki köszönhetek némely szereplőt, és pár históriát is, például azt, ahogy a császárnét kimenekíti a fogorvosa Párizsból. Imádom, ahogy a valós történelmi eseményekkel felöltöztethető egy regény. Most fejeztem be éppen egy kisregényciklust, amely XIV. századi navarrai királylányokról szól…
A regényeiben kivétel nélkül nők a főszereplők. Ám ha nőíróról van szó, könnyen lányregénynek, bóvlinak minősítik az ember műveit – ironizál az Istennői színjáték ajánló soraiban. Mit gondol, miért?
Ezzel a véleményemmel lehet, nem leszek népszerű, de én nem a férfiak uralta irodalom- vagy kritikatörténet felől közelítem meg ezt a kérdést, egyszerű biológiai okokat látok emögött, de semmiképpen nem dehonesztáló szándékkal. Korábban egy esszét is írtam arról, miért van olyan kevés karmesternő, zeneszerzőnő stb., hasonlóképpen a – hangsúlyozom –: igazi írónőkhöz, akik háromdimenziós történeteket írnak, és az alakjaik sem afféle kétdimenziós papírmasé figurák. A kétdimenziós regény nem irodalmi szöveg, hanem leírt élőbeszéd. Sajnos a kettő közti óriási különbséget (mivel mindkettő szavakkal dolgozik) csak érezni lehet, magyarázni, bizonyítani nem. Úgy hiszem, az agynak van egy a nagy szerkezetek megalkotására, összefogására alkalmas része, és ez a nők esetében alulteljesít. A kisebb formák sokkal jobban mennek nekünk. A kortárs magyar irodalom írónői közül egyedül Rakovszky Zsuzsát tartom kivételesnek és nagynak, korábbról pedig Kaffka Margitot – és slussz!
Színésznők, balett-táncosok viszont igen szép számban felbukkannak a regényeiben (lásd Helycsere, Istennői színjáték, Zsazsa és a fantom)! A színház világa gyanúsan közel áll önhöz.
Nem véletlen a vonzalom, az Egyetemi Színpadon játszottam annak idején, majd tíz évig, 1985-ig az Ország-Világ című hetilap színikritikusa voltam, szinte mindennap ott ültem valamelyik színház nézőterén. Innen eredeztethetők az erre vonatkozó ismereteim. Színműveket is írtam, az egyik az Istennői színjáték Pokol részének dramatizált továbbgondolása.
Szintén vissza-visszatérő elem a nemzeti identitás, a hazafiság kérdése, akár a kitelepített Fedák Sári (Zsazsa és a fantom), akár az Outlook című regény örökbe fogadott, Magyarországra került bolíviai lányának történetét említve. Utóbbiban az olvasható, hogy abból lehet tudni, ki a magyar és ki a műmagyar, hogy az előbbi a magyarságát nem fitogtatja fennen, és számára a magyarság grálja nem a turulmadár…
A „Turul-híveket” messze elkerülöm, az úgynevezett másik oldalnak pedig a nevem végi ipszilon szúrhatja a szemét… Pluszmagyarázat a légüres térhez… A Zsazsa és a fantom egyébként a Fedák Sári–Molnár Ferenc-csatározáson keresztül a saját identitásomról szóló állandó belső dialógusom kivetülése, mivel az anyai nagyapám zsidó származású, míg az apám családja régi magyar nemesi család. A Rákóczi-féle trónfosztó nyilatkozatot is aláírta két Kamocsay – el is kobozták utóbb minden birtokukat…
+1 KÉRDÉS
Az állatok, különösen a macskák regénybeli jelenléte mellett sem lehet elmenni szó nélkül. A Helycserében is jelen vannak, sőt egyik kulcspozíciót tölt be Berthe életében, az Istennői színjátékban pedig egy kislány egyenesen a pápához fordul, hogy a macskákra és a kutyákra is terjessze ki a jézusi megváltást. Ön ráadásul a Noé Bárkája Állatvédelmi Alapítvány kurátora…
Nagyon szeretem az állatokat, erős érzelmi kötelék fűz hozzájuk, örömöt szerez a közelségük. Míg a borzalmas kiszolgáltatottságuk fájdalommal tölt el. Az alapítványunk nem rendelkezik menhellyel, hanem a hozzánk beérkező 1 százalék adófelajánlásokból keletkező összeget juttatja el azokhoz az emberekhez, akik rengeteg állatot gondoznak, tartanak, jóval túllépve a saját anyagi lehetőségeik határán. Nekem is öt macskám van, mind korábban kidobott állat. És hiába szeretnék kutyát is tartani, a cicák ezt nem akarják.
Kamocsay Ildikó
(Budapest, 1945) író, Wessely László-díjas műfordító. Közel félszáz, franciából fordított kötete jelent meg, többek között Albert Camus, Gustave Flaubert, Robert Merle, Maurice Druon, Mircea Eliade, Jorge Semprún, Valérie Perrin, Mélissa Da Costa regényeinek magyar fordítója. Szépírói kötetei: A krónikás (két kisregény, 1983), Helyzetgyakorlat (regény, 1985), Bovary kisasszony (regény, 2009), Istennői színjáték (regény, 2016), Átkelők (három kisregény, 2022), Sola gratia (kisregény, 2023), Helycsere (regény, 2023). Aktív állatvédő, Monorierdőn él.
