Egyre több szó van itt Londonban arról, hogy mikor lesznek az általános választások. A szabály úgy szól, hogy az adott parlamentnek legkésőbb a megalakulása ötödik évfordulóján le kell köszönnie, és ki kell írni az általános választásokat. A mostani parlament 2019. december 17-én alakult, tehát a lejárati dátum – a parlament kötelező feloszlatásának napja – ez év december 17-ike. Ám ezután még 25 munkanap áll rendelkezésre az előkészületekre, tehát elvileg a következő választás legkésőbb 2025. január 28-ára eshet.
No de mikor lesz valójában? Ugyanis hamarabb bármikor ki lehet írni a választásokat, az éppen kormányzó párt gyakran él is ezzel a lehetőséggel, ha úgy látja: itt a megfelelő pillanat, magasan áll az ázsiója, most esélyes a győzelemre. A legutóbbi választásokon a Konzervatív Párt győzött, de azóta eléggé méltatlanul szerepel, egy lefelé tartó spirálban látszik vergődni. Gondoljunk szegény Liz Trussra, aki mindössze 44 napig volt miniszterelnök – ez a szürke nő abban a székben, ahol Margaret Thatcher ült! Thatchert lehetett szeretni és gyűlölni, de az egy percig sem volt kétséges, hogy nagy formátumú konzervatív politikus. No de ezek? Az egyre gyorsabban cserélődő miniszterelnökök sorában az utolsó, a mostani Rishi Sunak derék embernek tűnik, nem lop, nem tivornyázik, nincsenek szexuális bűnei, csak éppen végtelenül érdektelen: egy főkönyvelő. Belátom, hogy egy ekkora cégnek, mint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága a főkönyvelői posztját betölteni nem kicsiség, és Sunak láthatólag kézben is tartja a gyeplőt, enyhült az infláció, nincs komoly baj, kapni francia sajtot és perui avokádót. De Sunak alighanem tudja, hogy nem fogják megválasztani miniszterelnöknek, vagyis ha a választásokon ő vezeti a Konzervatív Pártot – már pedig ki más vezetné? –, abból bukás lesz, és a Munkáspárt, a Labour Party fog nyerni és Keir Starmer lesz a miniszterelnök. Az persze lehet, hogy Sunakot újraválasztják a saját kerületében, a Yorkshire-i Richmondban, s így mint ellenzéki képviselő benn maradhat a londoni parlamentben, ha óhajt. Meglátjuk.
A konzervatívok beceneve, sőt, inkább félhivatalos megnevezésük, a Tory eredete homályos.
Én eleinte azt hittem, hogy talán a hosszabb „conservatory” alak lecsípése, de ezt semmilyen szótár nem támogatja, és főleg a „conservatory” szónak csak „télikert, üvegház, pálmaház” jelentése van, amit nehezen lehetne ráhúzni erre a pártra. De amit a szótárak mondanak az se sokkal érthetőbb: hogy a „tory” eredetileg ír nyelven van (tóraidhe) és útonállót, betyárt jelentett. Aztán – sértő és gúnyos szándékkal – 1689-től elkezdték az egyik angol pártra és tagjaira használni, akik lassan elfogadták, s így a szó sértő, pejoratív éle elkopott. (Ahogy a mai magyarban a „betyár” már inkább kedveskedő, mint valóban elítélő vagy sértő.)
Később, 1830-ban ebből a Tory Party-ból alakult meg a Konzervatív Párt. A párt azóta is büszkén viseli a „konzervatív” nevet. Becsülöm őket ezért az angolos, matter-of-fact őszinteségükért: másutt a világon nem nevezik így magukat a pártok, akkor se, ha konzervatív eszmeiségűek, talán mert a francia forradalom óta a „konzervatív” szónak gyanús a csengése: maradi, vaskalapos, visszahúzó, ilyeneket kapcsolnak hozzá. De nem az angolok: ők már a francia forradalmat is idegenkedéssel szemlélték, nem hagyták magukat annak szilajságától befolyásolni.
A „konzervatív” szó végtére is komoly, értékes jelentéssel bír: nagy vonalakban úgy írnám körül, hogy konzervatív az, aki – bár elismeri, hogy a változás időnként elkerülhetetlen – úgy látja, hogy a változás általában több kárt okoz, mint hasznot. Jobboldalinak is nevezhetnénk.
Ezzel szemben a baloldali (vagy radikális) az, aki ellenkezőleg: úgy látja, hogy abból lehet több baj, ha nem változnak a dolgok. Míg világszerte némileg tartózkodóan bánnak a „konzervatív” címkével, olykor az ellenkező végletet is látjuk: a mai Magyarországon a Fidesz tagsága szívesen nevezi magát és értékrendjét konzervatívnak, és biztosan vannak közöttük ilyenek, de a pártvonal nem ez – hiszen néhány évvel ezelőtt még az európai liberális pártszövetségben voltak, és politikájuk a szüntelen változás jegyében zajlik. Aki nemrég konzervatív, az nem konzervatív. Orbán Viktor, Rogán Antal vagy Németh Szilárd nem úgy konzervatívak, mint David Cameron vagy Rishi Sunak, vagyis a szót pontatlanul használják magukra. Egy konzervatív nem nevezte volna át az országát „Magyar Köztársaságról” „Magyarországra” (és főleg miért??).
Az angol, illetve most már brit Konzervatív Párt majdnem kétszáz éves. Mutassanak nekem még egy pártot, amelyik ennyi ideig bírta! Története során jóval többször volt hatalmon, mint ellenzékben. Angliában mindig kétpárti rendszer volt, ez nincs előírva, de mindig így alakul, még ha egy kisebb jelentőségű harmadik néha bekerül is a parlamentbe (mint nemrég a Liberális Demokraták). A XIX. században a nagy ellenfél a Liberális párt volt, beceneve „whig”, ami egy skót „lóhajtó, paraszt” jelentésű szóból jön, ez is becsmérlő gúnynévként kezdte. A Liberal Party nagyban hozzájárult Anglia modernizálódásához, azonban az I. világháború végén megroppant, és helyét a konzervatívok ellensúlyaként az 1920-as évektől egyre erősödő Labour Party (Munkáspárt) vette át, melyet némi egyszerűsítéssel szociáldemokratának mondhatunk. A fiatal Churchill még megtette, hogy a konzervatívok oldaláról átült a liberálisok közé, de 1925-ben rá kellett jönnie, hogy egy süllyedő hajón van, ezért sürgősen visszacsatlakozott a konzervatívok soraiba. Ez jó döntésnek bizonyult.
A konzervatívoknak több kimagasló képességű, nemzetközileg is elismert vezetőjük volt – gondoljunk Winston Churchillre vagy Margaret Thatcherre.
A pártalapító, Robert Peel nevét csak a Brit-szigeteken ismerik, pedig jelentős miniszterelnök volt, 1834 és 1846 között kétszer is. Az első polgári származású ezen a poszton, az apja üzletember volt. Peel a Metropolitan Police („the Met”) atyja, ő vezette be a modern állami rendőrséget – a rendőröket az ő keresztneve, a Robert után „Bobby’s men”-nek, azaz Robi embereinek nevezték: ez a Bobby egészen a közelmúltig a rendőrök beceneve volt. Írországban – mely akkor még egyszerűen a brit korona része volt – a vezetéknevéből csináltak a rendőröknek gúnynevet (talán kevésbé fogadták a bizalmukba?), azaz Peeler-eknek hívták őket. Mint a Szamuely-fiúkat az 1919-es Budapesten.
De a legjelentősebb konzervatív figura a XIX. században Benjamin Disraeli volt, Viktória királynő bizalmasa, pénzügyminiszter, két ízben miniszterelnök 1868–1880 között. Disraeli – mint a neve is mutatja – zsidó származású volt, de 12 évesen kikeresztelkedett, mert az apja valami hitbéli kérdésen úgy összeveszett a rabbival, hogy dühében az összes gyerekét megkereszteltette anglikánnak. Ez az akkoriban még szokatlan lépés segítette az ifjú Disraeli politikusi karrierjét, mert egyébként zsidók csak 1858-tól lehettek parlamenti képviselők. Az első zsidó lord, tehát felsőházi tag, Sir Nathaniel de Rothschild pedig 1885-ben foglalhatta el helyét. Disraeli felmenői Spanyolországból menekültek Olaszországba (a név voltaképpen D’Israeli), onnan kerültek Angliába. Ő szívesen hangoztatta, hogy nemesi rangú szefárd, azaz spanyol zsidók leszármazottja, nehogy már valami sarki fűszeresnek nézzék. Sajnos azóta az életrajzírók kiderítették, hogy ebből alig valami igaz. Viszont élénk fantáziája másutt gyümölcsözőbben mutatkozott meg: élete során folyamatosan regényeket írt – tizenöt jelent meg –, ezeket akkoriban széles körben olvasták. Ma már nem sorolják őket a remekművek közé, de nem is tekintik értéktelen tákolmányoknak. Le a kalappal, hogy micsoda energiája volt. 1878-ban a berlini kongresszuson, amikor Bulgária felosztásáról döntöttek az európai hatalmak és a vesztes törökök, s ahol Bismarck német kancellár elnökölt, Disraelinek sikerült keresztülvinnie, hogy az oroszok ne kapják meg Bulgáriát (ahogy megkapták Besszarábiát, azaz Moldovát). A 74 éves Disraeli kemény tárgyalópartner volt. Állítólag amikor elment, Bismarck elismerően ezt mondta: „Der alte Jude, das ist der Mann!” (Az öreg zsidó, az aztán a férfi!)
Disraeli adatta Viktóriának az addigiak mellé az „India császára” címet, amit én még láttam a pénzérmék köriratában a 60-as, 70-es években: „Ind. Imp.” (Indiae Imperator). Viktória őszintén kedvelte Disraelit, de a temetésére nem mehetett el, ezt tiltotta az udvari protokoll: uralkodó nem lehet jelen egy nem-arisztokrata temetésén. Néhány nappal később elment és virágot vitt a sírra, ezt nem tiltotta a protokoll. Egyébként a tilalom 1965-ig fennállt, ekkor II. Erzsébet már elmehetett Churchill temetésére.
Jelenleg a konzervatív pártnak meleg tagozata is van (LGBT+ Conservatives), akik a Pride felvonuláson a trikójukon nem azt hordják, hogy „Gay and Proud” (meleg és büszke), hiszen azon már rég túl vagyunk, hanem hogy „Conservative and Proud” – na ez már érdekesebb.
David Cameron volt miniszterelnök kijelentette, hogy működése egyik legnagyobb eredményének tartja az azonos neműek házasságának engedélyezését, amit a pártja eleinte nem támogatott teljes mellszélességgel.
Nagy-Britanniában hagyományosan nem létezett legfelsőbb bíróság: ezt a funkciót a Lordok Háza látta el, többnyire bölcsen és igazságosan, de mégsem igazán profi módon. Persze ültek ott jogász végzettségűek, olyan lordok, akik civilben magas rangú bírók voltak, a dolog tehát működött. A konzervatívoknak eszük ágában sem volt ezen változtatni. De végül ők is egyetértettek, hogy a Munkáspárti Tony Blair-kormány 2009-ben felállítsa a parlamenttől független Legfelsőbb Bíróságot.
A brit Konzervatív Párt tehát nem fél a változástól, hiszen lám: volt a miniszterelnökeik között zsidó, volt nő (több is), és most van színes bőrű, hindu vallású. Majd lesz meleg is. Ehhez képest a Munkáspárt eléggé konzervatívnak tűnik, az imázsa valahogy a macsó, keresztény, fehér férfi. Ilyen a vezérük (aki valószínűleg a következő miniszterelnök), Sir Keir Starmer. Már-már konzervatív.
