Egyszerűen megdöbbentő. Nem hittem volna, de végül csak érkezett két film a 74. Berlinaléra, amelyek felkavarták a németországi monstre fesztiválra idén jellemző csendet. Az egyik ilyen meglepetés a versenyen kívül bemutatott Az űrhajós volt. Az amerikai filmben megtalálható minden, amit eddig hiányolt a kritika: művészi, elvarázsol, érzelmileg lehengerel, miközben szórakoztat – és szupersztárok játszanak benne.
A hazánkban is nagy sikerrel fogadott Csernobil minisorozat alkotója, Johan Renck az Amerikában élő cseh Jaroslav Kalfař A bohémiai űrhajós című – magyarul is olvasható – regényét adaptálta filmvászonra. A regény – mely csodálatos hidat képez a kelet-európaiság és a tengerentúli kutúra között – lehengerlő olvasmány, tűpontos karakter tanulmány egy férfiról, aki a cseh űrkutatás hőse akar lenni, így elvállal egy hosszú és magányos küldetést. Jakub Procházka űrhajósnak – akit a filmben Adam Sandler alakít – nem csak a saját ambíciói fontosak, tisztára szeretné mosni a nevét, amelyet beárnyékol apja államszocialista kémmúltja. E téren tanúsított elvakultsága miatt megfeledkezik élete szerelméről, Lenkáról (Carey Mulligan) és születendő gyermekéről. A filmes adaptáció nem taglalja a generációs problematikát, melyet nem biztos, hogy egy amerikai néző megértene, így Renck inkább az űrhajós magányosságát, házassági válságát tesz meg a konfliktusok központi témájává. Triviális okokból a konkurens orosz űrhajósokat a filmben koreaiakra cserélték.
A konfliktus kiindulópontja Lenka üzenete, amelyben közli, elhagyja Jakubot, mivel úgy érzi, a férfinak nem fontos a közös életük, ám ezt az európai űrhajós központ vezetősége nem továbbítja. Mindeközben Jakub űrhajóján megjelenik egy óriási földönkívüli pók (Paul Dano), aki kíváncsivá tette a férfi magányossága. A Hanusnak elnevezett lény szeretné megérteni az emberi természetet: miért érezzük elveszettnek, levertnek? Jakub erre a tökéletes alany. Johan Renck néhány poén után van annyira bátor, hogy a filmet elvigye az ontológia irányába: egy ember és egy idegen lény vitázik az élet értelméről, arról, hogy az ember önzése mindent tönkretesz.
Az űrhajós lehengerlő mese, mely megidézi Kubrick sci-fijét, a 2001: Űrodüsszeiát, csak annak rideg és kegyetlen mesterséges intelligenciáját egy mélyen emocionális, az univerzum lényegét bölcsen értő pókra cserélte, aki megmenti Jakubot. A film egyszerre megható és mélyen drámai, melyet a színészi alakítások tesznek megismételhetetlenül egyedivé. A Kótyagos szerelem, a Csiszolatlan gyémánt vagy a Mindent egy lapra óta egyértelmű, hogy Adam Sandler Hollywood egyik legkevésbé elismert zsenije. Most újra bizonyította, hogy ha kell, tud klisék nélkül, „belülről” játszani. A pók hangját adó Paul Danóval remek párost alkot, persze Carey Mulligan iskifogástalan, mint mindig. Együttműködésük egyfajta mesterkurzus.
Adam Sandler a film sajtótájékoztatóján kellő zavarban volt, amikor mindenki az alakításáról faggatta, látványosan nem tudott vagy akart ezekkel a dicséretekbe csomagolt kérdésekkel foglalkozni. Amikor az alakítása egyes pontjairól kérdezték, inkább azt válaszolta, hogy a Berlinale nagyszerű, a város remek, mindenki kedves. „Kétszer elmentünk vacsorázni. Aztán a második nap elindultunk egy klubba is, ami zárva volt, így beültünk egy bárba, ahol nem volt túl jó a zene, de nem fogadták el a javaslataimat” – terelt a sztár. Amikor arról kérdezték, mit gondol az emlékezet és az idő viszonyáról, elismerte, hogy profin odatett kérdés, de nem jut eszébe semmi, mert a jetlag megüli az agysejtjeit. Mulligan sietett a segítségére, aki úgy nyilatkozott, hogy Sandler alakítása olyan szintű, amiről nem lehet beszélni. A színész azzal köszönte ezt meg, hogy hagyta, hogy Mulligan összetörje a szívét, onnantól kedve nem is emlékszik semmire.
Az űrhajós tehát az idei Berlinale legnagyobb meglepetése, az viszont örök rejtély marad, hogy a filmet miért nem válogatták be a versenybe – talán pont Sandler népszerűsége volt az ok. Azon viszont nem csodálkozunk, hogy Gustav Möller második filmje, a Fiúgyermekek (Vogter) zseniális. Első egészestés művének, A bűnös című drámájának elképesztő minősége és sikere után ez elvárható volt. A történet középpontjában Eva (Sidse Babett Knudsen), a börtönőr áll, akit az egyik újonnan érkezett fogoly személye, Mikkel (Sebastian Bull) traumatikusan érint. Mielőtt bárkinek is elmondaná, miért – mi, nézők sem tudjuk meg –, átkéri magát abba a kiemelten veszélyes szektorba, ahol Mikkel van. Mi meg nézhetjük, milyen árnyalatnyi a különbség a jó és a rossz között, mennyire könnyű letérni a helyes útról. Csakúgy, mint A bűnösben, e filmben is olyan fordulatok vannak, melyekről nem szabad lerántani a leplet, de talán annyi elárulható: a két mozi az érem két oldalát mutatja meg. Így adódott a helyzet, hogy Möllernek hangot adjak annak a gyanúmnak, hogy egy trilógia születésének vagyunk tanúi.
– A két film között tényleg sok a hasonlóság – ismerte el a rendező a Népszavának –, hiszen mindkét mű egy egyenruhás, egy zárt világban élő ember körül játszódik. Ám tematikailag bizonyos szempontból ellentétesek is. A bűnös egy gonosz emberről szól, aki megváltást keres, a Fiúgyermekek pedig egy jó nőről, aki fokozatosan elveszíti az erkölcseit. Egyetértek: bizonyos értelemben ellentétes utat járnak be. A bűnös inkább a bűnről és a bűntudatról szól, utóbbi film a büntetés és a megbocsátás története. Talán egy trilógia részei, vagy talán egymás tükörképei. – Mindenesetre az, hogy sikerült beindítani Gustav Möller fantáziáját, egy viszontkérdéséből kiderült: – Ha a következő film egy bírósági tárgyalásról szólna, akkor az jó lezárása volna egy trilógiának?
A szombati zárógálán végül Mati Diop francia rendező vehette át az Arany Medvét a Dahomey-ért. Azaz megismétlődött a tavalyi helyzet, hogy számos játékfilm mellett egy dokumentumfilm nyeri a fődíjat – lassan már berlini trendről beszélhetünk. A Dahomey mindenképpen érdekes, politikai töltetű mű – a hatvanhét perces játékideje miatt sokan nem is tartják egészestés filmnek –, amelyben a rendező nyomon követi, ahogy 2021 novemberében az egykori Dahomey Királyság huszonhat királyi kincse elhagyja Párizst, hogy visszatérjen származási országába, a mai Benini Köztársaságba. A nyomon követésen túl az egyik szobor képzeletbeli monológja is színesíti a történetet. Ám a film akkor lesz igazán izgalmas, amikor kiderül, a huszonhat műkincs – többnyire faszobrok – visszaszolgáltatása a francia képmutatás netovábbja. Sőt: igazi sértés, miután csaknem tízezer alkotást raboltak el – pardon, vittek múzeumokba. Kérdés azonban, a benini kormánynak volna-e pénze arra, hogy gondozza a műkincseket? Biztosan nem. De a patthelyzet elindított egy párbeszédet az egykori királyságban arról, hogy a gyarmati megszállás következtében a kultúrájuk és a nyelvük is szinte odaveszett. Még az is, aki erről tartott beszédet, sajnálta, hogy azt franciául kell megtennie. – Ahhoz, hogy újjáépítsünk, először helyre kell állítanunk. És ahhoz, hogy helyreállítsunk, igazságot kell szolgáltatnunk – mondta Diop a díjátadó gálán. Az Arany Medve ebben is lehet egy fontos lépés – a zsűri döntése így politikainak is tekinthető.
Cikkünk megjelenését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.
További díjak
A zsűri nagydíjával járó Ezüst Medvét a koreai Hong Sangsoo kapta A Traveler‘s Needs című filmjéért, melybe Isabelle Huppert alkoholista és unortodox francia tanárként praktizál Dél-Koreában. A zsűri díját Bruno Dumont kapta a The Empire (Birodalom) című provokatív sci-fiért. A legjobb főszereplőnek járó Ezüst Medve-díjat Sebastian Stan román-amerikai színész vehette át az A Different Man című pszichológiai thrillerben nyújtott alakításáért. A legjobb mellékszereplő Ezüst Medvéjét pedig Emily Watson brit színésznő kapta a Small Things Like These című ír-belga drámáért.
