nagyhatalmak;magyar állam;magyar történelem;globális világrend;Kentaurbeszéd;Hérodotosz;

Romsics Ignác: Nagyhalakról és kishalakról – Magyarország és a változó világrend

A birodalmak és a kisebb államok virágzásának, hanyatlásának és végül bukásuknak az okai azóta foglalkoztatják a történetírást, amióta az i.e. 5. században a hellén városállamokban a bölcseletnek ez az ága megszületett. A „történetírás atyja”, Hérodotosz kortársaihoz hasonlóan úgy gondolta, hogy az emberi történelem a természeti világban megfigyelhető ciklusok szerint körforgásban halad. Az emelkedés és a hanyatlás ciklikusságát két tényezővel magyarázta. Részben a hatalmon lévők, vagyis a mindenkori elitek minőségével, amely uralkodásuk hosszával arányosan egyre romlik, s akiknek a beképzeltsége és arroganciája megakadályozza őket abban, hogy komolyan vegyék az „intő jeleket”, vagyis a külvilág figyelmeztetéseit. Ha egy uralkodó átlépi a közerkölcs határait, ha mértéktelenné és elbizakodottá válik, akkor számíthat a bukásra. Ez történt a perzsa birodalom megalapítójával, II. (Nagy) Kürosszal, aki úgy vélte, hogy „fölötte áll minden embernek”, és a döntő csata előtti figyelmeztető jelekkel mit sem törődött. A másik tényező: az egyes kultúrák, államok, városok „puhasága” vagy „keménysége”. Hérodotosz „történeteinek” elején Perzsia szegény, elmaradott, de bátor és harcos. Az i.e. 480-as évekre azonban a jólétben elpuhult, a perzsák nagyrészt már csak henyéltek, és újabb hódításoktól remélték jólétük fenntartását, miközben a görögök szegények, de edzettek és elszántak voltak.

A Hérodotosznál egy nemzedékkel később élt Thuküdidész mindezt azzal egészítette ki, hogy az államközi viszonyrendszerek alakulásában döntő szerepet tulajdonított a gyakran háborúkba torkolló állandó hatalmi vetélkedésnek. A hatalomért folyó harc – állapította meg – olyan egyetemes törvényszerűség, amely alól nem lehet kibújni. Az erősebb állam elnyomja a gyengébbet, ahogy az erősebb ember is a védtelent. Ugyanis, mint Alkibiadész, a Szicília elfoglalására készülő athéni expedíciós hadsereg egyik parancsnoka és nem mellesleg Periklész nevelt fia hangoztatta: „ha nem mi hódoltatunk meg másokat, magunk kerülünk idegen uralom alá”. „Mert az ember vele született mindenkori tulajdonsága, hogy leigázza a megalázkodókat.” Ezért a jog kényszerítő ereje felettébb korlátozott. Csak akkor érvényesíthető, ha erőegyensúly áll fenn. Egyébként „a hatalmas végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte”.

Fennállásának első 500 évében a magyar állam többnyire a „hatalmas”, de legalábbis a befolyásos európai országok közé tartozott. 

A középkori magyar birodalom kialakulása I. (Szent) László és I. (Könyves) Kálmán uralkodása alatt kezdődött a 11. század végén és a 12. század elején. Ekkor került a Magyar Királyság függőségébe Szlavónország, Horvátország és Dalmácia, majd 1136-ban, II. (Vak) Béla uralkodása idején Bosznia is. A lendületes expanziót az új életre kelt Bizánci Császárság ezt követően néhány évtizedre megakasztotta. A 12. század végén és a 13. század első felében, III. (Görög) Béla és utódainak az uralkodása idején azonban újabb balkáni területekre terjedt ki a Magyar Királyság befolyása, sőt laza függőségébe került Halics és Lodoméria is. Ezt a magyar birodalmat a 13. század közepén a világtörténelem leghatalmasabb birodalmát megteremtő mongolok támadása döntötte meg. A 14. század folyamán, Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt azonban az Árpád-kori birodalom minden elveszített területe visszakerült a magyar koronához, sőt újabb balkáni fejedelemségek is meghódoltak. A középkori magyar birodalom legnagyobb kiterjedését I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt érte el a 14. század második felében, amikor – ha három tenger nem is mosta hazánk határait – a Lengyelország és Magyarország közötti perszonálunió révén Lajos közvetett uralma, illetve befolyása a lengyel-litván síkságtól déli irányban valóban az Itáliai félszigetig, illetve a Duna deltájáig, tehát a Fekete-tengerig terjedt.

Az Anjou-kori magyar birodalomnak ismét egy keletről érkező hódító nép, az oszmán-török vetett véget. Némileg más kontúrokkal, az ún. balkáni melléktartományok és bánságok egy része nélkül, viszont nyugaton Stájerországgal, Belső-Ausztriával, Morvaországgal és Sziléziával kiegészülve a 15. század második felében Hunyadi Mátyásnak átmenetileg ugyan sikerült egy újabb magyar birodalmat összekovácsolnia, ám elégséges belső kohézióval ez sem rendelkezett. A nagy király 1490-es halála után a birodalom egyre inkább dezintegrálódott, mígnem a 16. század közepére a török martalékává vált.

A 16. század közepe óta eltelt újabb 500 év magyar történelme állatorvosi lóként mutatja Thuküdidész tételének igazát, vagyis azt, hogy a nagyhalak, ha tehetik, mindig megeszik a kishalakat, s hogy az utóbbiak sokszor puszta fennmaradásukért is külső segítségre szorulnak. 

A 17. századi Erdély félfüggetlen státusa fenntarthatatlan lett volna a Magyar Királyság maradékát is magába olvasztó Habsburg Birodalom fennállása nélkül, s a török kiűzéséhez is kellett a keresztény államok egy részének (Szent Liga) összefogása. Bécs 1683-as felmentésében és az ostromló oszmán hadak megfutamításában ismeretes módon nem a magyar vagy az osztrák csapatok játszottak döntő szerepet, hanem a Sobieski János vezette lengyel lovasság és tüzérség. Hathatós nemzetközi támogatottság esetén a 18. század elején Rákóczi kurucai talán győzhettek volna Bécs labancaival szemben. XIV. Lajos, a Napkirályként ismert francia uralkodó azonban csak hitegette a „vezérlő fejedelmet”, a szövetségesi kapcsolatot végül nem vállalta vele. Nem érkezett segítség az Orosz vagy az Oszmán Birodalomtól sem, noha utóbbi katonai támogatásáért Rákóczi kész lett volna jelentős dél-magyarországi területeket a töröknek „visszaadni”. 1848-49-ben ugyanez volt a helyzet. Görgey Artúr és a honvédjei valószínűleg elbírtak volna Haynauval és csapataival. Paszkievics 200 ezer fős cári hadseregével azonban nem. Ezek a tapasztalatok győzték meg az akkori magyar elit meghatározó személyiségeit arról, hogy a Habsburgokkal való megbékélésnek nincs jobb alternatívája. Az 1867-es kiegyezés fél évszázadra biztosította a Duna-táj békéjét. A következő száz év annál viharosabban alakult.

A 20. században Magyarország és vele Európának az a bizonytalan határú övezete, amely a német és az orosz nép, illetve a Baltikum és a Mediterráneum között terül el, négyszer élt át sorsfordító változásokat. A négy nagy fordulat alapvető jellemzője, hogy a nagyhatalmak mindegyikben fontos, ha nem sorsdöntő szerepet játszottak. Olykor csak kezdeményezték vagy elősegítették a változásokat, máskor viszont brutálisan rákényszerítették akaratukat az itteni kis vagy közepes méretű államokra.

Az I. világháború végén kialakult új rend megteremtői a győztes antant hatalmak: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország voltak. A Párizs környéki békékben konstituálódó végeredmény nem volt eleve eldöntött. A Monarchia felbomlasztása és „nemzetállamokká” alakítása mellett egészen a háború utolsó szakaszáig létezett egy másik koncepció is, amely szerint a birodalomra mint kiegyensúlyozó európai középhatalomra továbbra is szükség van. A Monarchia kisállamokká alakításának koncepciója csak 1918 tavaszára vált elfogadottá és véglegessé. Ennek egyik oka a német-orosz béke aláírása volt 1918 márciusában Breszt-Litovszkban. Az antant hatalmak szempontjából ez a legfőbb keleti szövetséges elvesztését jelentette és azt, hogy Németország előtt megnyílt az út északon majdnem Pétervárig, délen pedig a Fekete-tengerig. Másik fontos oknak a Monarchia különbéke-kísérleteinek a meghiúsulása tekinthető. Az antant vezetése ezekben az elszakadási törekvésekben esélyt látott arra, hogy Bécs-Budapest nem fog teljesen német befolyás alá kerülni, hanem önállóságát, cselekvési szabadságát a német fölény ellenére meg tudja őrizni. 1918 májusában, amikor a Német Birodalom és a Monarchia vezetői aláírtak egy vámunió felé mutató gazdasági megállapodást és egy katonai együttműködési szerződést, ez a lehetőség szertefoszlott. Az egyezményeket az antant hatalmak úgy értelmezték, hogy a Monarchia immár végérvényesen Németország járszalagjára került. 1918 nyarától ezért a kérdés többé nem az volt, hogy megmarad-e a Monarchia vagy sem, hanem az, hogy a birodalom helyén létrejövő új államoknak pontosan hol fognak húzódni a határai.

A Párizs elővárosaiban kialakított új rend mintegy 10-15 évig bizonyult többé-kevésbé stabilnak és ellenállóképesnek. Az 1930-as évek elejére megrendült, az évtized végére pedig összeomlott. Az 1938 és 1941 között kialakított új „új rendet” a náci Németország és a fasiszta Olaszország hozta létre. Az átrendezés végső célja a Német Birodalom kontinentális hegemóniájának a megteremtése, s ezzel világuralmi terveinek a megalapozása volt. Ez a rend az előzőnél is rövidebb ideig, mindössze a német vereséggel végződő II. világháború befejeződéséig, tehát alig fél évtizedig tartott. Bár a német Neue Ordnung területi és etnikai szempontból Magyarország számára előnyösebb volt, mint a versailles-i status quo, a jövő perspektívájából nézve a német győzelem sem kecsegtetett sok jóval. Edmund Veesenmayer, a leendő teljhatalmú magyarországi német megbízott szerint a magyarság ugyanis történelme során bebizonyította, hogy „nemzeti életre alkalmatlan és az marad a jövőben is”. Hitler hasonlóképpen lebecsülte eleinket. A magyarok – hangoztatta a háború alatt hozzá látogató politikusoknak – „ugyanolyan lusták, mint az oroszok”, „természetüknél fogva a sztyeppék népe” és ugyanakkor „vad nacionalisták”. „Társadalmi szempontból az új Európa legbetegebb országa Magyarország.” A régi magyar birodalom helyreállításáról és kelet-európai vezető szerepéről, amiről a magyar vezetők jó része álmodozott, tehát szó sem lehetett.

A II. világháború befejeződésével új szakasz kezdődött a világ, és ezen belül a nemzetközi kapcsolatok történetében. 

Nemcsak Németország, Japán és Olaszország hatalmi törekvései szenvedtek vereséget, hanem Nagy-Britannia és Franciaország gyengeségére is fény derült. Az európai nagyhatalmaknak, amelyek évszázadokon át a világ urai voltak, leáldozott. A következő ötven évben két nagyhatalom irányította a világpolitikát: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A globális vezető szerepért folytatott harc nagyrészt Eurázsia peremvidékein, a Csendes-óceán térségében és Európában folyt. Európa esetében ez a kontinens kettéosztásával járt. A Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó övezet államai Magyarországgal együtt a Szovjetunió ellenőrzése alá kerültek. Eltérően a néhány éves német impériumtól, amelyet masszív gazdasági és kulturális behatolás előzött meg, a II. világháború után kialakult közel félévszázados szovjet uralom hirtelen és a szuronyok hegyén érkezett. A térséget gazdaságilag igazán jól működtetni és népeit kulturálisan magához láncolni a Szovjetunió valójában sohasem tudta. Bukásának, illetve kényszerű visszavonulásának egyik mélyen fekvő oka minden bizonnyal az volt, hogy civilizációs szempontból nála fejlettebb országokat akart gyarmatosítani. A másik pedig az állami és társadalmi tulajdonon alapuló központi tervgazdálkodás történelmi veresége a magántulajdonra és a piaci mechanizmusok automatizmusára épülő kapitalizmussal szemben. 1970-ben az Egyesült Államok a világtermelés 27, 1985-ben pedig 28 százalékát adta. A Szovjetunió viszont csak 15, illetve 14 százalékát. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem terén még nagyobb volt a különbség: a szovjet emberéké sohasem érte el az amerikaiaké felét.

A szovjet hegemónia megszűnése együtt járt a Magyarországra és Köztes-Európa többi országára 1945 után rákényszerített életkeretek radikális megváltozásával. 

Röviden szólva: restaurálták a kapitalizmust és új életre keltették a politikai és a szellemi pluralizmust. Vagyis – mint egy lengyel közgazdász kifejezte magát – 1945-től eltérően 1989 után nem halászlevet kellett készíteni a halból, hanem a halászlében úszkáló haldarabkákból kellett újra összerakni a halat, és csodával határos módon valahogy új életet lehelni belé. A kísérlet – több mint 30 évvel annak kezdete után már elmondhatjuk – sikerült. Vagyis a halak – ha nem is egyforma tempóval és stílusban – ismét úsznak.

A 20. században megélt nagy átalakulások általában az addigi elitek részleges vagy teljes menesztésével jártak együtt. 1918-20-ban nemcsak a Habsburgok birodalma szűnt meg, hanem a Habsburg család több évszázados uralma is. Az utolsó koronás Habsburgot, IV. Károlyt Ausztriában császári, Magyarországon királyi trónjától fosztották meg. 1945-ben nemcsak a dualista rendszert felváltó ellenforradalmi rezsim omlott össze, hanem az annak élén álló kormányzó hatalma is semmivé lett. Pedig néhány évvel korábban még Horthy-dinasztiáról álmodoztak környezetében. Az elitváltás mindkét esetben véres leszámolásokkal járt együtt. Az 1980-as évek végén az államszocializmussal együtt Kádár János is letűnt a színről. 1988 áprilisában a rendszer névadója még azt hitte, hogy néhány reformkommunista pártból való kizárásával konszolidálhatja az MSZMP uralmát. Aztán alig egy hónap múlva, 1988. május 20-22-én meg kellett élnie, hogy saját elvtársai fosztották meg hatalmától. Leszámolásokra ezúttal nem került sor, elitváltásra viszont igen. Thuküdidész mellett valamilyen mértékben tehát Hérodotosznak is igaza van. Az államok és a politikai rendszerek életkora, s különösen bukásuk körülményei nemcsak a nemzetközi körülményektől függenek, noha esetünkben elsősorban azoktól, hanem a hatalmon lévők minőségétől, illetve uralkodásuk jellegétől is. S ha ez így volt eddig, nagy valószínűséggel így lesz ezután is.

Persze azt, hogy pontosan mit hoz a jövő, senki sem láthatja előre. Az már történelem, hogy a Szovjetunió hidegháborús veresége és 1991-es felbomlása következtében az Egyesült Államok maradt a világ egyetlen olyan országa, amely a Föld egészére kiterjedő hatalommal rendelkezett. Bár ez még napjainkban is így van, az elmúlt két-három évtizedben olyan regionális befolyással rendelkező nagyhatalmak tűntek fel, amelyek egyedül vagy különböző blokkokat formálva érdemben kérdőjelezhetik meg az egypólusú világrendet. Napjainkban épp egy ilyen kísérlet szemtanúi vagyunk: Kína, Oroszország és Irán szövetsége, amelynek a körvonalai már jól látszanak, egy többpólusú világrend lehetőségét vetíti előre. Ez természetesen más szövetségekre és a regionális együttműködés eddigi formáira, így például az Európai Unióra is ki fog hatni. Ahhoz, hogy az EU világhatalmi tényező legyen – a gazdasági ereje ehhez megvan –, a szervezetnek markáns és egységes külpolitikával, s ennek fedezeteként saját katonai ütőerővel kell rendelkeznie. Ez viszont feltételezi a tagállami kompetenciák további leépítését, s az Unió föderatív irányú fejlődését. Ez elkerülhetetlenül hatással lesz a magyar belpolitikára, sőt valószínűleg magára a NER-nek nevezett Orbán-rendszerre és annak egyre beképzeltebb és arrogánsabb, a „figyelmeztető jelekre” érzéketlen elitjére is. Ahogy egyébként ennek alternatívája: a projekt meghiúsulása is. Amely esetben – Bethlen István közel 100 évvel ezelőtti próféciáját idézve – Európára „egy sötét és viharteljes idő következik, amelynek rendjén Közép-Európa kis népeire vagy a keleti szláv óriás fog kezet emelni, vagy a germán Drang nach Osten, vagy egymással megegyezve mindkettő. Egyik sem lehet ezen kis népek érdeke, de Európa érdeke sem.”