Egy hírgyűjtő bulváportálon nemrégiben megjelent egy anyag, címe szerint egy hentes vallomása. Szeretem a húst, de azért elolvastam. Bár az állítások nem ellenőrizhetőek, meggyőződésem: minden szava, még amit nem írt le, az is igaz.
Szinte minden korábbi írásomban felhívtam a figyelmet a hazai élelmiszerek, a kenyér, a szalonna, a felvágottak, a hús minőségére. Számtalanszor leírtam a gyanúmat, miszerint kevés alapanyaggal dúsított, zömében hihetetlen mennyiségű élelmiszer adalékot tartalmazó csodákkal kínál bennünket az érintett szakma, holott nem biztos, hogy minden adalékra szükség lenne. De az üzlet az üzlet.
Ha fellapozzák az internet megfelelő oldalait, pontos információkat kapnak mindarról a töméntelen, többnyire felesleges szemétről, amit adalékként megetetnek velünk. Ezek biztos komoly vegyipari fejlesztési eredmények, csakhogy többségében minek. A kinek már inkább érdekes. Vagy ez csak egy úgynevezett tartamkísérlet, sok száz milliós ismétléssel, busás haszonnal? Rá sem merek gondolni.
Van a szakmáért felelős minisztérium, van az élelmiszerláncot nemzeti alapon vezető intézmény, vannak, akik a mindenkori élelmiszerbiztonságért, élelmiszerkönyvért felelősek. Vannak, akik engedélyezik, vannak, akik szemérmetlenül kínálják, vannak, akik gátlástalanul megvásárolják és bekeverik, és vagyunk mi, akik megesszük. Szinte egyetlen lehetőségként.
És jön az ártatlan tekintetű rácsodálkozás: ugyan miért ennyi az emésztőrendszeri rákos beteg? Ugyan mi miatt köszön vissza étkezés után, amit lenyomtak a torkunkon? Ugyan mi okoz néha hasmenést, egyéb diszkomfort érzést, miért ez a mérhetetlen mennyiségű gyógyszerfogyasztás? Holott a mindenkor mindenért felelősen felelős állam az ő szakemberei által soha nem látott kínálattal traktálja a népet úgy, hogy közben a kiskereskedelmi fogyasztás bejelentetten visszaesett.
Nem megyek bele statisztikai elemzésekbe, a valós infláció és a nyugdíjak, a reáljövedelmek közötti diszharmóniába, de azzal számolt-e a tisztelt szakmai és kereskedelmi nemzeti vezetés, hogy az üzletekben tapasztalt visszaesésnek egy egészen szokatlan oka is lehet? Mégpedig az, hogy egyre többen, már aki teheti, választják a közvetlenül a termelőtől való vásárlást. És a legjobb marketing a szóbeli: itt vedd, itt remek. Magam is termelőtől, jó ismerőstől, baráttól veszem a szalonnát, sonkát, szalámit, és a mélyhűtőbe a húst. Igen, húst, és nem azt, amiből sütéskor gombóc lesz. Valami oka csak van, hogy maga a termelő is a sajátját eszi. Tud valamit? Tud.
És a legendás magyar, békési kenyér? Egyáltalán, tudja még valaki, milyen is volt az?
Elismerésem a sztár pékeknek, de először igazi, jól dagasztott, kelesztett kenyeret kellene tanítani, aztán művészkedni. Csak ezt is óvatosan, mert persze érdekeket sérthet.
És igen tisztelt ökológiai lábnyom szakértők, mindenhez is értők, egészség-aggódók, egyéb aktivisták, most hol van az a nagy energia, amivel a saját, a gyerekeik, a nép egészségéért kiállnának? Hol vannak a javaslataik, a nyilvános megszólalásaik? Ugyanazt a szemetet eszik!
Magyarország élelmiszertermelő ország. Lehetne. Ez az ország sosem volt ipari ország, és most sem az. A lebetonozott termőföldeken is csak összeszerelő üzemek viszik el az adófizetők által kiizzadt különféle munkahelyi támogatásokat. Pedig jobb helye is lehetne ezeknek a milliárdoknak. És egészségesebbek is lehetnénk. Ez viszont nem biztos, hogy az adalék- és a gyógyszer-lobbi érdeke.
Furcsa, hogy mindezt mindenki tudja, mégis, a felelősök egyik fülén be, a másikon ki. De mi van a kettő között? Az miért nem működik?
A szerző agrármérnök.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.