baloldal;kapitalizmus;szocializmus;liberalizmus;populizmus;Orbán-rendszer;antikapitalisták;rendszerkritika;

Földes György: A baloldaliságról

A magyar helyzet

1. Sokan teszik fel a kérdést, mit jelent, mit kell, hogy jelentsen a baloldaliság ma, amikor Magyarországon a közbeszédet a jobboldali populizmus tematikája és nyelvezete uralja. E diskurzusban a liberalizmus a nép ellenségeként, a baloldaliság pedig káros utópiaként, kommunizmusként jelenik meg. Nehéz megtalálni az antiliberalizmus és antikommunizmus ellenszerét, mert olyanokra is hat, akiknek a dolgok logikája szerint „illene” a baloldallal szimpatizálniuk. Részben ez is magyarázza, miért vannak a baloldaliság mai értelmére rákérdezők között többségben a magukat baloldalinak valló emberek. Egyik felük az idősebb nemzedék. Ők nehezen viselik múltjuk leértékelését, a tartós kudarcot, a marginalizálódást. Másik felük, a baloldaliságot újraértelmező fiatal értelmiség számára az államszocializmushoz köthető idősebb generáció tagjai inkább terhet jelentenek, mint segítséget. Az ő szemükben az államszocializmus a diktatúrájával, a csődjével, a szocialista-liberális koalíció pedig az elvi kompromisszumaival és a sikertelenségével megfertőzte a baloldali hagyományt, ezért nem vállalható.

A két csoportnak vannak közös vonásai is: mindkettő ragaszkodik a baloldali értékekhez, illetve egyik csoport sem köti a baloldaliságot a szocializmushoz. Ennek alapvetően taktikai oka van. Mind a régi, mind az új baloldaliak úgy ítélik meg, hogy a mai viszonyok között – ebbe a nemzetközieket is beleértem – és a történelmi előzmények után a szocializmust mint célt megjelölni annyi, mint védekező pozícióba kényszeríteni önmagunkat. A mai baloldaliak többsége úgy látja: a szocializmus történelmi teljesítményének reálisabb megítéléséért folytatott küzdelem, illetve egy új, demokratikus szocializmus mint cél nem segítené, inkább akadályozná az igazságosságot, a demokráciát és fenntarthatóságot követelő progressziót. Ez nem alaptalan megfontolás. Kétségtelen, egy ilyen kiállás alkalmat adna a médiatúlsúllyal rendelkező jobboldalnak a valós társadalmi, gazdasági problémák elleplezésére, a fenyegetettség érzetének megújítására. Túl ezen, a harcos antikapitalizmus elriaszthatná a potenciális szövetségeseket is.

Az eszmei, politikai azonosság mellett van egy szociológiainak is tekinthető közös vonás. Mind a régi, mind az új baloldal marginális helyzetben van, ha a politikára, szellemi életre, közgondolkodásra gyakorolt hatásukat tekintjük. Ehhez hozzáteszem: az előbbiek mára marginalizálódtak, az utóbbiak – remélhetőleg – ma még nem törtek ki marginális helyzetükből. Ez az írás őket célozza.

2. Sokszor volt már úgy, hogy a baloldalt leírták eszmei és politikai ellenfelei. Nem is kell messzire visszalapoznunk a történelemkönyvben. Ez volt a helyzet a rendszerváltás után egész Közép- és Kelet Európában. Magyarországon akkor a liberálisok és a nép-nemzetiek küzdelme töltötte ki a kiépülő polgári demokrácia tereit, ami tartós állapotnak ígérkezett. Nem így lett. Miért? Azért, mert a magyar társadalom értékrendje nem követte a felgyorsult politikai folyamatokat. Látva az új elitek rendszerváltással együtt járó harcait a tulajdonért, a média fölötti befolyásért és a hatalomért, illetve szembesülve a szerkezetváltás, a válságkezelés terheivel és a munkanélküliséggel, a társadalom jelentős részének figyelme visszafordult a baloldal, a szocializmust nevében is őrző párt felé. Történt ez annak ellenére, hogy közvetlenül azután, hogy a békés átmenet bizonyossá vált, mind a konzervatívok, mind a liberálisok antikommunista irányba fordultak. Ez a stratégia elrettentette a lakosság nagy részét attól, hogy a múltjába visszaszorított szocialista pártra szavazzon. Ám a társadalom jelentős hányadát az 1990 utáni évek előbb felidézett tapasztalatai visszatérítették értékrendjéhez és a szocialistákhoz. Az utóbbiak 1994-es győzelmüket nagyrészt ennek köszönhetik.

Ez nem azt jelenti, hogy a magyar társadalom ne lett volna tisztában azzal, hogy nincs visszaút. Tömegek gondolták úgy: a szocialisták össze tudják kapcsolni a szocializmus és kapitalizmus előnyeit. Sokan remélték, hogy a szocialisták képesek lesznek valóra váltani a rendszerváltó elitek közös ígéretét és megteremtik a szociális piacgazdaságot. Ezt a hitüket erősítette, hogy a szocialisták és a liberálisok szövetséget kötöttek, közös kormányt alakítottak. Esély nyílt a modernizációs és a szociális szempontok együttes érvényesítésére. Ebben a reményében a magyarok nagy részének kétszer is csalatkoznia kellett. Először azért, mert a gazdasági válságkezelés és a privatizáció (a gazdasági rendszerváltás) lezárásának szükségessége felülírta a szociális szempontokat. Ma is úgy gondolom, az akkori nemzetközi körülmények és világgazdasági viszonyok, adósságszolgálati kötelezettségek elkerülhetetlenné tették e két feladat végrehajtását. De nem gondoltam akkor és ma sem vélem úgy, hogy ne lehetett volna olyan platformot, szociálpolitikát, gazdaságpolitikát vinni, amely jelezte volna: a szocialisták nem mondtak le alapértékeikről, nagy tömegek érdekeinek védelméről.

Másodszor 2002–2009 között csalódtak a magyar társadalom jelentős tömegei. Csalódniuk kellett, mert a jóléti rendszerváltás ígérete a kezdeti béremelések ellenére nem teljesült. Nem történt előrelépés a szociális piacgazdaság irányába. A baloldali-liberális koalíció elmulasztotta az új rendszer korrekcióját. A neoliberális közgazdasági gondolkodás befolyására született reformok megfeneklettek. Nem került sor a kettészakadt magyar gazdaság egyesítésére, nem közeledett egymáshoz az integrált, exportképes, illetve a hazai piacra, állami, önkormányzati megrendelésekre dolgozó vállalati szféra. Ugyanígy nem közeledett egymáshoz a társadalom nyugatias (integrálódó) és keleties (helyi viszonyokhoz rögzült) fele, az utóbbit nem sikerült felzárkóztatni az előbbihez. Nem csökkentek jelentős, érezhető mértékben a társadalmi egyenlőtlenségek. Elmaradt a gazdasági-szociális érdekképviseletek megerősítése. Lehetne a bajokért a 2008-as gazdasági világválságot okolni, de nincs értelme. A bizalomvesztés 2006-ban vált végzetessé.

3. A „baloldali” rendszerkorrekció elmaradását kihasználta a populista-konzervatív jobboldal, amelynek sikerült a nemzeti kapitalizmus programja mellé állítania a magyar társadalom azon részeit, amelyeknek nem volt módjuk bekapcsolódni és integrálódni a globalizáció áramába. A 2010-es évek közepére megszilárdult az új uralkodóosztály és -elit, illetve a legbizonytalanabb helyzetű társadalmi csoportok szövetsége. Önmegnyugtatás ezt csak manipulációval, megtévesztéssel, nacionalizmussal, megfélemlítéssel magyarázni. Az elmúlt másfél évtizedben összességében nőttek a reálbérek, emelkedett a minimálbér reálértéke, csökkent a létminimum alatt élők száma.

4. Kellett még valami az elit és a bizonytalanok közötti szövetség létrejöttéhez. A Fidesz a 2004-es népszavazással megszerezte a nemzet nevében beszélés pozícióját, s ezzel nagy helyzeti előnyre tett szert. Azóta a baloldaliak és liberálisok védekezni kényszerülnek azzal a törekvéssel szemben, amely a nemzetből való kiszorításukra irányul. Ez a jobboldali offenzíva nem azért hozott stratégiai győzelmet, mert jól kidolgozott volt. Sikere annak köszönhető, hogy a társadalom bizonytalan, illetve fenyegetett helyzetben lévő csoportjai a nemzethez tartozásukra hivatkozva várták, várhatták és várják, hogy az állam stabilizálja a helyzetüket. Szomorú tény, de ők nem hisznek életkörülményeik gyökeres javulásában, azt várják: mentsék meg őket a még rosszabbtól.

5. Mindezek következtében a mai magyar baloldal helyzete jelentős mértékben különbözik a három és fél évtizeddel ezelőttitől. Nincsenek mögötte azok a társadalmi osztályok és csoportok, amelyek értékrendje „normális esetben” baloldali politikai érdekképviseletet feltételez. Természetesen a másfél évtizedes jobboldali uralom, a populizmus, a hatalommal és a joggal való visszaélés is megtette a maga hatását. Ne feledkezzünk el az egyházak átpolitizálásáról, arról, hogy a központi irányítás alá vont iskolák és kereskedelmi médiumok milyen szerepet játszanak a hivatalos ideológia indoktrinációjában.

6. A baloldal – nem csak a magyar – eddig még nem találta meg a választ arra a kihívásra, miszerint a társadalmi többség számára a biztonság minden más értéket, így az egyenlőséget, szolidaritást és szabadságot mint hagyományos baloldali értékeket is felülírja. Ezt a helyzetet a jobboldal maximálisan a maga javára használja ki. Erre példa Magyarország, ahol a Fidesz „jól” ráijeszt a bizonytalanokra, a kiszolgáltatott helyzetben élőkre, majd „jól” meg is védi őket. Nagy tömegek számára a baloldalnak erő és vonzó jövőkép hiányában nincs mérlegelhető ellenjavallata. Ők ezért nem kockáztatnak, nem mozdulnak ki a hatalom védőernyője alól. Nem csak azért nem, mert a rendszerkorrekció elmulasztása miatt hitelét vesztette a politikai baloldal. Ez ma már csak részben magyarázza a társadalom bizalmatlanságát. A politikai baloldal azért sem hiteles, mert másfél évtized alatt sem tudott olyan stratégiát kidolgozni, amellyel legyőzhetné a jobboldalt. Kevésnek bizonyult a leleplezés, a korrupció emlegetése, a jogállamiság visszaállításának ígérete. Az ismétlődő kísérleteknek az összefogásra nem lett eredményük. Pontosabban egy lett: a párteliteknek ciklusról ciklusra sikerült átmenteniük magukat. Saját szűkülő szavazóbázisuk – jobb híján – tudomásul vette, hogy a vereségek nem vezetnek személyi-szervezeti konzekvenciákhoz. Így újra és újra ugyanazok és ugyanúgy dolgoznak a hibák kijavításán, akik elkövették azokat. Egy alkalommal ez még elfogadható is lehetne. Ám az ismétlődés a pártelitek egzisztenciális érdekeivel függ össze. A probléma az, hogy ez a jelenség nem belügy, és hitelteleníti a baloldali pártokat, ennek jeleként tagságuk és szavazóbázisuk nem bővül, nem újul.

Nem rózsás a baloldal helyzete. Nem könnyű a baloldaliak dolga a mai Magyarországon, de nem szükségszerű ilyennek is maradnia.

Általános kérdések

7. Ahhoz, hogy ezzel kapcsolatos javaslataimat megtegyem, meg kell próbálnom néhány alapkérdést tisztázni. Először is arra kell, hogy felhívjam a figyelmet: a baloldal-jobboldal ellentétpár történelmileg változó kategóriák, s mint ilyenek, változó tartalmakat jelölnek. A modern kori politika története eredetileg a konzervatívok és a liberálisok szembenállásával kezdődött. Az általuk üresen hagyott területre nyomultak be a baloldaliak. Az akkori baloldaliak, a magukat elnyomottnak és kizsákmányoltnak érző proletár közösségek és ideológusaik saját kezükbe akarták venni sorsuk irányítását. S mert nem láttak esélyt arra, hogy a kapitalista rendszer keretében felszabadulhassanak, a társadalmi egyenlőséget teremtő szocializmust és kommunizmust jelölték meg elérendő célnak. Szándékuk szerint mozgalmuk nem csak a munkás­osztály érdekeiért harcol, mert amikor ezt teszi, egyúttal az általános emberi emancipációhoz szükséges társadalmi viszonyok megteremtéséért is küzd.

Emlékeztetnem kell: a szocializmus sosem volt egyféle, mint ezt Tony Wright Régi és új szocializmusok című könyve is bizonyítja. Még a „létezett” szocializmusra is igaz, hogy azt a hasonlóságok mellett számos különösség jellemezte a kelet-európai országokban. Ez fokozottan igaz a szocializmus magyar változatára. Még inkább igaz a sokszínűség a baloldaliságra. Szín­skálája felöleli a polgári radikalizmust, a harmadikutasságot, a szociáldemokráciát, a kommunizmust és az anarchizmust, a zöldmozgalmakat. Voltak és vannak olyan politikai irányzatok, amelyek bizonyos körülmények között a baloldalhoz sorolhatók, majd egy új helyzetben jobboldalinak minősülnek. Így alakult át a Kisgazdapárt helyzete 1943–46 között.

8. Véleményem szerint a baloldaliságot több tényező alakítja, határozza meg. Legáltalánosabb vonásként emelem ki a társadalmi-emberi emancipáció igényét. A kérdés, hogy ez milyen értékek vállalásában testesül meg. Milyen értelmet kap az egyenlőség, a társadalmi igazságosság követelménye, megáll-e az egyenlő jogok és az esélyegyenlőség követelésénél vagy az osztálykülönbségek mérséklésén át eljut-e az osztályok megszüntetéséig? (Ezt a követelést a baloldaliság ideológiai ellenfelei szándékosan a minden ember közötti egyenlőség, a teljes és mindenre kiterjedő egyenlőség akarásaként interpretálják.) Ugyanígy kérdés, hogy miként értelmezi a baloldal a szabadságot. Kimerítve látja-e a demokráciát annak képviseleti intézményeivel, a szabadságjogokkal, a jogállamisággal, és ezen a rendszeren belül törekszik értékrendjét érvényre juttatni vagy kiegészíti azt az önkormányzatisággal, a lakossági részvételre épülő közvetlen demokrácia elemeivel? Másodikként említem a kapitalizmushoz való viszonyt. Ebben az esetben az a kérdés, meddig jut el a rendszerkritika, milyen a jövőképe. Összekapcsolódik-e a kritika egy másik gazdasági, társadalmi, politikai rendszer felvázolásával?

A baloldaliságot alakító tényezők sorában kulcsszerepet tölt be, hogy közösségei mely társadalmi osztályok, rétegek politikai érdekképviseletét vállalják magukra. Ugyanis a baloldaliságot nem lehet csak az eszméin mérni, sőt fontosabb követelmény, hogy a mindenkori „itt és most” körülményei között mit próbál és mit tud tenni a társadalmi többség érdekeiért, a társadalmi viszonyok humanizálásáért, a szélesen felfogott emberi jogok érvényesüléséért.

Több dolog is nehezíti e problematika tisztázását. Az elmúlt ötven évben olyan társadalmi, gazdasági és kulturális változások zajlottak le, amelyek alaposan átrendezték a XX. század első kétharmadát uraló ideológiai és politikai képletet. Az új fejlemények közismertek, ezért csak azokat sorolom fel, amelyek a dolgozat szempontjából jelentősek. Csökkent a gyáripari munkásság aránya a foglalkoztatottak körében. Egyre nagyobb a szellemi munka, az értékesítés és a szolgáltatás jelentősége az újratermelési folyamatban. Érdemesnek látom bővebben kitérni egy talán kevesebbet elemzett fejleményre: a gyors változások következtében átrendeződtek a nemzedékek közötti erőviszonyok. A releváns tudás, a tudástőke egyre nagyobb részét már egy ideje a fiatalabb korosztályok birtokolják. A hagyományok egyre kevésbé szabályozzák a társadalmat, inkább az identitásőrzés területére szorultak vissza, s a szimbolikus politizálás, a virtuális közösségteremtés, a nemzeti összetartozás eszközeként szolgálnak.

Bonyolítja a baloldaliság problematikájának feldolgozását az európai államszocializmusok veresége, amely megszüntette a baloldaliság és a szocializmus közötti szoros kapcsolatot. Nem egyszerűsíti a képet az sem, hogy az államkapitalistává vált Kína és Vietnám továbbra is szocializmusként határozza meg önmagát. Ez azonban nem változtat azon a tényen, miszerint a baloldalnak le kellett mondania a transzcendens mozzanatról, a gyökeresen új társadalom ígéretéről, amellyel egy évszázadon át nagy tömegeket tudott mozgósítani. Ma a szocializmus, mint jövőkép, a sok szenvedést okozó, megvalósíthatatlan utópia bélyegét viseli. Kérdés, igazságos-e ez az ítélet. Tényleg elég csak a diktatúrával, a sztálinizmussal, a gazdasági versenyképtelenséggel jellemezni az államszocializmust? Helyesen jár-e el a baloldal, ha – engedve a nyomásnak – a maga egészében kitagadja a baloldali hagyományból az államszocializmust? Erre a válaszom: a baloldal nem engedheti meg magának, hogy az antikommunizmus elriassza az alternatívakereséstől. Oka volt a szocialista gondolat és mozgalom születésének és megerősödésének: a kapitalizmus válsága. Oka van a mai válságokkal terhes időszakban is az alternatíva keresésének.

9. Valójában a jövőkép felvázolásának szükségessége egyetemes, minden nagy szellemi-politikai áramlat érdeke; sőt erkölcsi kötelessége annak tisztázása, mit gondol a közelebbi és távolabbi jövőről. Már csak azért is, mert a XXI. század harmadik évtizedében a világ lakosságának többsége félelemmel tekint a rá váró világra. Új fejlemény ez az 1945 utáni hat-hét évtizedhez képest. A technológiai forradalmak, konjunkturális ingadozások, a válságfenyegetések azokat is bizonytalanná teszik, akik nyertesei az átalakulásoknak. 2008 széttörte a válság nélküli kapitalizmus mítoszát, a neoliberalizmus hegemóniáját. Az óriásira növő vagyoni és jövedelmi különbségek növekvő feszültséget generálnak a társadalmakon belül és azok között. Ezeket az uralkodó elitek és az egyes országok általában a gazdasági növekedés erőltetésével, az előremeneküléssel igyekeznek oldani és kezelni. Ám ez a megoldás nem szünteti meg a társadalmi problémákat és ellentmond a klímaválság felszámolásához szükséges követelményeknek.

A nemzetállamokat a versenyképesség megszerzésének és megőrzésének igénye, illetve a társadalmaik jóléttel kapcsolatos elvárásai fogják satuba. A perifériákon az egyensúlyvesztés sok helyütt ad teret az anomáliáknak, az anar­chiának, a bűnözésnek, néhol polgárháborús helyzetet teremt, több helyen fenyeget az államok közötti háborúval. Fokozza a nemzetközi élet feszültségét a nagyhatalmak közötti geopolitikai konfliktus, amely – ráadásul – a rosszabb helyzetre készülődésről tanúskodik. A világ legerősebb államainak vezetői ma sokat beszélnek az emberiség közös problémáiról, de valójában mintha arra készülnének, hogy elhárítsák az úgyis bekövetkező klímaválság következményeit, elhárítsák a migrációs nyomást, arra összpontosítanak, hogy továbbra is rendelkezésükre álljanak a rendszereik, életmódjuk megőrzéséhez szükséges források.

10. Annak következtében, hogy a világ ma inkább a rosszra készül, mint a jóra, ismételten átrendeződik az értékek és az érdekek közötti viszony. Bő négy évtizeddel ezelőtt kapcsolatuk egyszerűbb, bár akkor sem egydimenziós volt. Az államszocializmus válságáig, majd vereségéig nagyjából jogosan feltételezhető volt, hogy a modernizáció vérkeringésébe bekerült társadalmakban az alsóbb osztályok a szocialisztikus értékekhez vonzódnak. Az akkor saját munkájukból élők úgy ítélték meg, érdekellentétben állnak a tulajdonnal, tőkével rendelkező osztállyal. Ezért az egyenlőtlenségek csökkentését, a progresszív adózást, az állam által finanszírozott egészségügyet és az oktatási esélyegyenlőséget követelték. Érdekeiket kollektíven igyekeztek képviselni.

Az 1980 utáni neokonzervatív-neoliberális fordulat megosztotta a társadalmak középső és alsó részét. Látva az államszocializmus válságát és a neoliberális válságkezelés sikerét, nagy tömegek elhitték: a növekedés áldásai lecsorognak hozzájuk. E fordulat és az azt követő gazdasági fejlemények, illetve a szocializmusok előbb említett bukásának hatására a társadalmak a meglévő feszültségek ellenére a korábbinál nagyobb vagyoni és jövedelmi különbségeket is toleráltak. Ez ma is így van, amit nem kis részben az magyaráz, hogy a tőkés termelési mód az egész világot uralja, önmozgása megállíthatatlan, belátható időn belül nincs reális esély gépezetének kicserélésére.

Ilyen körülmények között az antikapitalizmus nem számíthat a társadalmi többség támogatására, ezért nem tehető politikai stratégiává. Ennek a belátásnak azonban nem kell oda vezetnie, hogy a baloldal önként lefegyverezze magát. A kapitalizmus kritikája és az antikapitalizmus nem azonos tartalmú kategóriák.

A baloldal nem mondhat le sem az értékeiről, sem a mai tőkés berendezkedés és működési mód megfegyelmezéséről, a monopóliumok hatalmának megtöréséről, a radikális reformok kidolgozásáról. 

Az „itt és most” követelménye szükségessé teszi, hogy a távlatokat nem szem elől tévesztő, minimális programok készüljenek.

11. Van még egy olyan fejleménye az elmúlt ötven évnek, amely nem hagyható figyelmen kívül. A gazdasági, technikai és kulturális változások alaposan átalakították a középosztályt. Létrejött egy az innovációban, a tőke, a pénzügyi szféra működtetésében, a tudomány és a gazdaság összekapcsolásában, az informatikában kulcsszerepet betöltő társadalmi csoport, amelyet joggal nevezhetünk új középosztálynak. Ez a csoport a legdinamikusabb és legprogresszívebb része a társadalomnak, amely szoros szimbiózisban él a nagytőkével, a szakmai és pénzügyi befektetői körökkel. Az idetartozók célja a pillanatnyi előnyeik tartósítása, az integrálódás az uralkodó osztályba. A saját maguk által is generált változások – amennyiben a fejlődés egymásra toluló hullámai átcsaphatnak a fejük fölött – új középosztályi csoportokat, új nemzedékeket hozhatnak felszínre. Ez fenyegeti őket céljaik megvalósításában. Az új középosztály nem hajlandó szolidaritást vállalni az alatta lévő társadalmi osztályokkal. E mozzanatnak döntő jelentősége van a jóléti állam, a szociális piacgazdaság működésére nézve, hiszen ez a közép asszisztál az állami szerepvállalás korlátozásához, de legalábbis eltűri a közszolgáltatások visszafogását.

Ezt a fejleményt ott ismerte fel a leghamarabb az európai szociáldemokrácia, ahol az új középosztály fejlődése a leginkább előrehaladt, ahol nyilvánvalóvá vált a sikere konzervativizmus és a neoliberalizmus között létrejött szövetségnek, ahol a növekedés felgyorsulását eredményezte a szigorú válságkezelés és a szerkezetváltás. A szembesülés eredménye lett a harmadik út. Ez a kísérlet végül kudarccal végződött. A brit, a német, majd az e politikai sikerek hatása alá került magyar szociáldemokraták többet veszítettek a réven, mint amennyit nyertek a vámon. Nem vezetett eredményre a neoliberális gazdaságpolitika és a baloldali szociálpolitika párosítása. A szociáldemokráciának kevesebb hívet sikerült toboroznia a középosztályban, mint amennyi szimpatizánst vesztett a széles értelemben felfogott munkásosztály körében.

12. Elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, amelynek megválaszolása nélkül nehéz újrafogalmazni a baloldaliságot. Mivel magyarázható, hogy a társadalom olyan csoportjai, amelyeknek alapvető érdekük lenne az olyan állam, amely szolidáris velük, amelyeknek ragaszkodniuk kellene a baloldali értékekhez, a jobboldalra szavaznak?

Reményeim szerint az eddigi fejtegetés részben megadja a választ, részben segíti azt. Kétségtelen, a felvázolt helyzet létrejöttében nagy szerepet játszik a politikai manipuláció mellett a kereskedelmi média is. Ez utóbbi valójában az uralkodó ideológiát közvetíti, mert magánemberként, fogyasztóként kezeli az embereket. Elvileg a szociális média ellensúlyozhatná a depolitizáló hatást, de valósága mást mutat. Nem lehet lebecsülni az emberek köré fújt buborékok jelentőségét, már csak azért sem, mert a szociális média nem kipukkasztja, hanem erősíti azokat, hiszen a buborékokat az emberek maguk is fújják, mert enyhíti a magányosságérzetüket, mert segíti őket szellemi-lelki egyensúlyuk megőrzésében. De ne cseréljük fel az okozatot az okkal. Az, hogy nagy tömegek fordultak el és tartják magukat távol a baloldaltól, sokkal inkább magyarázható reményeik elvesztésével és kollektív szociális és gazdasági érdekképviseleteik meggyengülésével, mint a buborékokkal.

A társadalom magatartását érthetővé teszi az is, hogy a neokonzervatív hegemóniatörekvésekkel csak a szűkebben vett kulturális életben tudott eredményesen harcolni a bal-, illetve a balliberális oldal. A szélesebb kulturális mezőben nem volt képes megvédeni, életben tartani a maga hagyományait és értékeit. A jobboldali populizmus térnyerése tovább rontott ezen a helyzeten. A nacionalizmus és a belőle kinövő identitáspolitika beemeli a virtuális nemzetbe a diszkriminált társadalmi csoportokat, miközben a munkásmozgalom megszűnésével, meggyengülésével a baloldali kultúra elveszítette közösségformáló és emancipáló erejét. Ebbe nem lehet belenyugodni, az ellenkultúrának a szerepe ugyanaz a közösségépítésben, mint a gazdasági és szociális érdekek közös védelmének.

13. Egyes társadalmi osztályok és csoportok nem „logikus” politikai magatartásának a megfejtését segíti az is, ha kiemelten foglalkozunk az értékrend és a politikai magatartás közötti kapcsolattal. Ez a viszony nem ok-okozati jellegű. Nem úgy néz ki a dolog, hogy a társadalmi értékrend, amely alapvetően az együttélés normáiról, a fennállóról, a hagyományok elfogadásáról vagy tagadásáról és az igazságosságról szól, egyértelműen és örökre szólóan alakítja a politikai értékrendet. Ez utóbbi alapvetően ideológiai meghatározottságú, amennyiben a társadalmi osztályok viszonyáról, az érdekviszonyokról, a szabadságról, a közhatalomról és az állammal kapcsolatos elvárásokról szól. Ám még ezek szilárd és következetes elrendezéséből sem következik egyenesen a pártszimpátia. Sokat számít a három tényező kapcsolatának alakulásában, hogy az értékrendek átrendeződhetnek, változik az uralkodó széljárás. Sokat nyom a latban, hogy a pártok és politikusok hitelesek-e, megfelelnek-e a támogatóik elvárásainak.

A XX. századi történelem bővelkedik olyan esetekben, amikor a szavazók nagy része nem „logikusan”, nem társadalmi vagy eredeti politikai értékrendje szerint döntött. Nincs itt mód az eseteket áttekinteni, azt vizsgálni, mikor, milyen okok játszanak szerepet a „szavazók” átállásában. Természetesnek tekinthető fejlemény, hogy az uralkodó ideológia és hatalom hegemóniát szerez, azaz szabályait, mutatott viselkedési normáit elfogadja a többség; vagy mert sikerült meg­győzni, vagy alternatíva híján ezt látja érdekében állónak. Ez történt a nyolcvanas években Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, mert a neokonzervativizmus és neoliberalizmus gazdasági és világpolitikai sikereket mutatott fel. Tipikusnak mondható az az eset, amikor a baloldali értékrend hívei kiábrándulnak saját politikai képviseletükből, mert hatalomra kerülve pártjuk nem érvényesíti érdekeiket, nem az értékrendjüknek megfelelően kormányoz. Visszatérő kép: a baloldal a versenyképesség vagy a fizetőképesség megőrzésére kényszerítve „elárulja” szavazóit, visszavonja kampányígéreteit. Ez utóbbi esetet valószínűsítette – és valószínűsíti ma is – a közepes és kis államok, a közepesen vagy kevésbé fejlett gazdaságok kitettsége a nemzetközi tőkének, amit fokoz az a tény, hogy a baloldal általában válságok hatására kerül hatalomra. Az események ilyen alakulásából szerzett tapasztalat, az erőviszonyok reális megítélése, illetve az, hogy a három típus együtt is hat, megmagyarázza, miért nem tudta az európai baloldal kiaknázni a ­2008–09-es gazdasági válságot.

14. A pártok és szavazóik közötti kapcsolat gyengülése részben a politika, a politikai szféra működéséből következett. A jóléti állam kiépülése együtt járt a beavatkozás, a szabályozás jelentőségének növekedésével. Egyre bonyolultabbá vált a közpolitika, mert egyre több szakmai szempontra és érdekre kellett figyelnie. Sokféle szakpolitika van, megnehezült a prioritások meghatározása, az erőforrások elosztásának problematikája. Már csak azért is, mert ezek mögött ott húzódik a nagyobb társadalmi osztályok, osztályfrakciók harca a többletforrások fölötti rendelkezésért – elosztásuk tehát nem a közigazgatáson belüli téma. Ezekkel a változásokkal nem tartott lépést az állampolgári kompetencia. Az állam és polgára között így keletkezett űrt a civil szervezeteknek és a pártoknak kellene kitölteniük. Kisebb lenne a távolság, ha az iskola, a közvetlen demokrácia, az önkormányzatiság hozzásegítené az embereket a kompetenciához, az érdekeik artikulálásához szükséges műveltséghez.

15. Van következménye annak, hogy az állam és a polgárok kapcsolata egyoldalú; a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevők között szokásos viszonyra egyszerűsödik, és messze kerülnek a polgároktól az államügyek. A következmény: a közvetítő szféra, a média világa lett a politikacsinálás fő tere és eszköze. A média – beleértve a közösségit is – egyfelől végtelenné bővíti a tájékozódás, de ezzel együtt a félretájékoztatás, a manipuláció lehetőségeit is. A médiapolitizálásra rákényszerülnek a pártok. Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, ha emiatt felmentik magukat a közösségszervezés, a civil háttér megteremtésének feladata alól. A mai pártok nagyobbrészt kis létszámú tagsággal és szakértők segédcsapatival „felfegyverzett” elitalakulatok. Hiányzik mögülük a közösség; a tagság aktivitása általában a választási időszakra korlátozódik. A baloldali pártokban az értelmiség helyét szakpolitikai szakértők, marketing- és választási szakértők foglalták el. Nem az ő jelenlétük a gond, hanem a mozgalmat, közösséget szellemileg karbantartó, a stratégia kialakítását segítő, a vezetést ellenőrző, a Gramsci által szervesnek nevezett értelmiségiek hiánya.

A politikum ilyen működése rövid távon előnyös az államot és a pártokat irányító elitek számára, de visszaüt, amikor áldozatokat kell kérni a társadalomtól. Veszélyt jelent a demokrácia számára, ha a társadalom elszokik saját érdekeinek megjelenítésétől, a személyes felelősségvállalástól, a kialakult helyzetek értékelésétől. Ez a fenyegetés hatalmasra nő, amikor a napi és hosszú távú érdekek közötti ellentét akuttá válik. Ma éppen ilyen a helyzet a világban és Magyarországon is. Ez az ellentmondás megoldásra vár, ami jó esetben a politika újratársadalmasítását követeli, rosszabb esetben a demokrácia korlátozását, a tekintély uralmát eredményezi.

16. Van még egy téma, amely megkerülhetetlen a baloldaliság tárgyalása során: a nemzeti kérdés. A baloldal nemzetietlensége évszázados vád, amit a konzervatív ideológia fogalmazott meg és a jobboldal tart azóta is napirenden. Nem látom értelmét a cáfolatnak, amit kezdhetnék azzal is, miként „sikerült” a proletároknak nincs hazájuk megállapítást úgy értelmezni, hogy nem is akarnak maguknak hazát.

A kihívások és a baloldali útkeresés

17. Ma részben ugyanazok a társadalmak előtt álló kihívások, mint három és fél évtizeddel ezelőtt. Akkor is voltak általános, az egész emberiséget érintő problémák, mint a túlnépesedés, a környezetszennyezés, a nemzetközi biztonság. Mégsem ezek dominálták a közbeszédet, kötötték le a politikusok figyelmét. Az az időszak az államszocializmus összeomlását és a neoliberalizmus teljes győzelmét hozta el. Elhárult a tőkés termelési mód terjeszkedése előtti utolsó akadály is.

A centrumországok társadalma a gyors technológiai, gazdaságszerkezeti változásokkal, illetve azok pozitív és negatív következményeivel foglalkozott. A félperiféria egyik részének országai – idetartoztak a volt szocialista államok – erejüket a rendszerváltásra, a gazdasági válság leküzdésére fordították. A félperiféria másik fele igyekezett felzárkózni, ami ott sikerült, ahol az állam kulcsszerepet töltött be a gazdaságfejlesztésben. Ez az időszak nem hozott jelentős változást a periférián elhelyezkedő társadalmak körében.

Értelmezhetetlenek az akkori folyamatok a geopolitikai háttér, illetve az azt is alakító nagytőkés érdekek figyelembevétele nélkül. Ezt a legjobban a kelet-közép-európai történések világítják meg. E régió sorsának alakulását a rendszerváltás után nagymértékben befolyásolták a nemzetközi tőkéscsoportok, a nyugat-európai államok és az Egyesült Államok stratégiái. A volt szocialista országok kisebb-nagyobb mértékben eladósodtak, de mindegyikük tőkehiányban szenvedett. Ilyen körülmények között kellett a gazdasági rendszerváltást, a válság leküzdését és az elkerülhetetlen szerkezetváltást megoldaniuk. Elvileg három módszer közül választhattak. Az első: radikális megszorítások alkalmazása, a privatizáció gyors végrehajtása, a „sokkterápia”: nagyobb fájdalmak, de rövidebb ideig tartó szenvedés programja. A második: az átalakulás levezénylése egy Marshall típusú nyugati segély segítségével. E mögül hiányzott az a nagyhatalmi motiváció, ami 1947-ben megvolt: a vélt vagy valós szovjet fenyegetés. Harmadik módszerként kínálkozott a nyugati működő tőke számára kedvező privatizáció, ideértve a belső piacok megnyitását is.

Az első megoldást nem vagy nehéz szívvel vállalták a frissen hatalomra került elitek. A második megoldás a centrumországoknak nem volt az ínyére. Miért finanszírozták volna jótékonysági alapon az egykori szocialista országok gazdaságát és világgazdasági integrációjukat? Miért mondtak volna le fontos pozíciók, piacok megszerzéséről? Miért teremtettek volna maguknak konkurenciát? Segélyek nyújtása helyett a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szigorú feltételekkel hitelezett. Sőt a tőkeéhséget kihasználva általános, a neoliberális közgazdaságtan tételein alapuló kritériumokat szabott a világgazdaság összes szereplője számára, amelyet „washingtoni konszenzusnak” neveztek. Konszenzusról annyiban lehetett beszélni, amennyiben – mint említettem – ekkor a szereplők jelentős része meg volt győződve a neoliberális közgazdaságtan és annak tételeire épülő költségvetési és monetáris politika eredményességéről. Jobbnak látszott a gazdaságot a maga törvényeire hagyni, vagyis a magántőke érdekeinek szabad utat adni, és bízni abban, hogy előbb-utóbb a hasznok szétterülnek a társadalom egészében. A szereplők másik részének, ha voltak is kétségei, nem volt lehetősége vagy mersze szembeszállni. Maradt a harmadik megoldás, eszerint az egykori szocialista országok utat engedtek a külföldi működő tőke beáramlásának.

18. Természetesen a rendszerváltás problematikája a baloldalt is foglalkoztatta. A nyolcvanas években sorra jelentek meg a szocializmus megújítására irányuló elgondolások, amelyek a modellváltást célozták. Ezeken – így az én próbálkozásomon (Hatalom és mozgalom 1956–1989) is – váratlanul, de gyorsan túllépett a valóság, vagyis a történelem. Néhány helyen ugyan folytak utóvédharcok, például a magyar baloldal 1990-ben igyekezett menteni a menthetőt, kiállt a dolgozói tulajdon mellett és a szövetkezetek védelmében, de persze nem járt sikerrel.

Az egyetemes baloldalnak is szembe kellett néznie a kelet-európai összeomlás utáni helyzettel, a neoliberális-neokonzervatív hegemóniatörekvésekkel, tömegeik passzivitásával. Kezdetben az európai szociáldemokrácia nem akart meghátrálni. A Szocialista Internacionálé 1989-es stockholmi nyilatkozata még a demokratikus szocializmust jelölte meg célként és normaként. Ez a program csendben lekerült a napirendről. A harmadik út politikájáról már esett szó. A lényeg, hogy a szociáldemokrácia lényegesen nem javított, de nem is rontott a helyzetén a 2010-es évek közepéig. Azóta viszont jelentős pozíciókat vesztett, amit nem ellensúlyoz néhány kisebb győzelme. A radikális baloldal választási sikereket ért el néhány országban, de a hatalmat nem tudta megőrizni, mert igazodnia kellett a nemzetközi pénzügyi körök és az Európai Unió játékszabályaihoz. Ezért győzelmei nem változtatták meg a trendet. Mindenesetre a jóléti kapitalizmus rajnai és skandináv modellje még létezik, működőképes.

Mindezek és más fejlemények láttán ma sokan felvetik: véget ért a hagyományos baloldal-jobboldal ellentét időszaka. Az utóbbi időszak társadalmi, gazdasági és kulturális fejleményei kiürítették ezeket a kategóriákat. Az új kihívások pedig más megközelítést követelnek, ma máshol húzódnak a politikai határvonalak. Például a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv érvényesüléséhez a közös pontok keresése, az esetleges ellentétek háttérbe szorítása passzol. Nehéz, válságos helyzetekben az összefogás, a társadalmi különbségeken átívelő szövetség szükségessége vitathatatlan. Szerintem azonban e belátás nem érvénytelenít egy másik meglátást: a válságok – például a klíma- vagy a migránsválság – megoldásához a társadalmi problémák megoldásán keresztül vezet az út.

Identitásunk, baloldali értékvilágunk védelmében mondhatjuk: a mi esetünk nem egyedi, vannak olyan időszakok, amelyek nem kedveznek egy-egy szellemi-politikai áramlatnak. Vannak olyan idők, térségek, amikor és ahol tartósan ellenszélben kell hajózni. Most éppen a baloldal járt így. Az egykori vitorláshajósoknak is eltartott egy ideig, amíg rájöttek, miként haladhatnak előre ellenszélben. Ezért javaslom, ne adjunk felmentést magunknak az idő- és széljárásra hivatkozva. Ellenszélben, a magány érzésével küzdve nehéz út áll azok előtt, akik ragaszkodnak értékeikhez, akik a kedvezőtlen körülmények ellenére sem hárítják el maguktól a felelősséget. Ilyen helyzetbe került már és kerülhet még minden nagyobb szellemi-politikai áramlat. Ma ezzel kell szembesülniük a liberálisoknak és a baloldaliaknak. Nem vagyok közömbös a liberalizmus sorsa iránt, mert elismerem történelmi érdemeit és mert nem azonosítom a neoliberalizmussal.

Aki ma együttesen akar érvényt szerezni a baloldali értékeknek, tehát egyidejűséget, kölcsönösséget feltételez társadalmi egyenlőség és igazságosság, a demokrácia és a fenntartható gazdasági és életviszonyok között, az két lehetőség közül választhat. Az egyik, hogy radikálisan elutasítja a fennálló hatalmat, és maga köré gyűjti azokat, akik nem látják értelmét a ma regnáló rendszerek legitimálásának. Ez alapvetően ma nem közvetlenül politikai, hanem inkább szellemi tevékenység, amely – túl azon a hasznon, amit azzal okoz, hogy életben tartja a baloldali hagyományt – segíti ideológiai konzisztenciá­jának megőrzését, sőt profetikus gyakorlatával hozhat politikai eredményt is. Ekkor – ha a helyzet rosszabbodik, illetve fordul a széljárás – a társadalom megjutalmazhatja a kitartást. Kérdés azonban, hogy politikai előzmény, ahhoz kapcsolódó ismertség nélkül reális-e egy ilyen forgatókönyv. Ebben leginkább azok a radikális baloldaliak bíznak, akik nem látnak politikai és választási győzelmi esélyeket, akik nem látják értelmét, hogy hozzájáruljanak egy fenntarthatatlannak ítélt gazdasági rendszer és egy igazságtalan társadalmi berendezkedés továbbéléséhez. Ők ragaszkodnak az emancipációs célkitűzésekhez, az antikapitalista alapálláshoz. Ebből kiindulva a radikális baloldaliság is talál olyan témákat, amelyekkel kisebb társadalmi csoportokat mozgósít. Erre alkalmat ad a környezet, az emberi és kisebbségi jogok védelme.

A radikális baloldaliság, a személyes bátorsággal járó konfrontáció jó esetben hatást gyakorol a közvéleményre, önvizsgálatra kényszerít, rossz esetben inkább elriasztja az embereket attól, hogy maguk is kiálljanak nézeteik képviseletében, érdekeik védelmében. Kérdés tehát, hogy az antikapitalizmus, a kisebbségi tematika, a harcos kiállás képes-e a biztonságukat féltő tömegeket visszatéríteni a baloldali politikai értékrendhez és összetömörülésre, a gazdasági és politikai érdekküzdelmek vállalására késztetni őket. Forradalmi helyzetben ez lehetséges, de ma nincs ilyen helyzet. Sőt sok radikális vagy posztmarxista gondolkodó a helyzetet és a feladatot is idejétmúltnak tekinti, ezért nem is látja értelmét annak, hogy a radikális baloldal energiát pazaroljon erre a megoldására, vagyis az osztályharc felélesztésére. Ma sok, magát posztmarxistának nevező teoretikus vélekedik úgy, hogy efölött az alapállás fölött eljárt az idő. A posztmodern társadalom részekre bomlott, a részeket nem a termelési, hanem a fogyasztási struktúrák határozzák meg. A kapitalizmus által kínált sokféle kulturális minta, látvány eltérít a valóságtól és eltörli az igaz és a hamis közötti távolságot. Ez, amit Guy Debord spektákulumnak nevez, alakítja az emberek viselkedését. Kiss Viktor (Kívül/belül – Egy új politikai logika) szerint a tőke hegemóniája ellen nem lehet belül harcolni, kívülre kell helyezkedni, mert csak így építhető fel egy autonóm kulturális-politikai közösség, amely túlvihet a globális kapitalizmuson.

Ma a radikális rendszerkritikai gondolkodás a baloldali értelmiség és ezen belül is egyes humán értelmiségi csoportok körében erős. Megalkuvás nélküli szembeállásuk a fennálló berendezkedéssel elismerést érdemel, rendszerkritikájuk igaz és tanulságos. Jogosan hangsúlyozzák a kultúra determináló szerepét. Ez nem kevés. Félő azonban, ha ezzel megelégszenek, akkor lemondanak arról, hogy befolyásolni tudják a politikai folyamatokat. Érték és érdek ma nem kéz a kézben jár.

Ezért kell a másik választási lehetőséget szemügyre vennünk. Ebben az esetben a baloldal nem mond le a közvetlen politikai célokról, és értékeit nem feladva mindenkor, minden helyzetben és mindenekelőtt a többségi érdekek megfogalmazására és képviseletére törekszik. Teszi ezt azért is, mert tisztában van azzal, hogy az elmélet hivatása az aktuális helyzet elemzése mellett az, hogy megoldja az értékek és érdekek összekapcsolásának kettős feladatát, stratégiát és jövőképet alkosson. Ezzel segíti azt, amit Ernesto Laclau populizmusnak nevez, amely szerinte nem más, mint közösségépítés, a nép megkonstruálása (A populista ész). Ezt szolgálja az ideológia, amikor egy különös érdeket az általános érdek rangjára emel.

Szerintem tudomásul kell vennünk, hogy míg a baloldal politikai stratégiá­jának mindig rendszerkritikán kell alapulnia, addig gyakorlata nem lehet mindig antikapitalista. Van úgy, hogy vissza kell vonulni, engedni kell a célokból. Az is az elmélet feladata, hogy megmutassa, milyenek a gazdasági és a politikai kilátások, mert el kell dönteni: védekezzünk vagy támadjunk. Bár az emancipációért folytatott küzdelmet akkor sem szabad feladni, amikor a helyzet romlásának megelőzése, a demokrácia megóvása van napirenden, amikor ellenszélben kell szövetségeseket keresni. Ez a kihívás nyomta rá a bélyegét a baloldal elmúlt évtizedére.

19. Elérkeztünk a ma kihívásaihoz. Kezdjük a népesedéssel, a klímaválsággal, a társadalmakon belüli és azok közötti hatalmas vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekkel, a stabilitás megőrzése és a versenykényszer közötti ellentéttel. Folytassuk azzal a kérdéssel, hogy ki viselje a válságkezelés és -megelőzés terheit. Zárjuk geopolitikai témával, a nagyhatalmak közötti versengéssel a természeti erőforrásokért és a piacokért.

E témák nagy része három évtizeddel ezelőtt is napirenden volt. Miért nem volt elég ennyi idő a megoldásukhoz? Hiányzott az akarat, az erő? Úgy tűnik, mindkettő. Nyilvánvaló, a népesedési trend megfordításához vagy megfordulásához sokkal hosszabb idő szükséges. Nem tagadható ugyanakkor, hogy több területen előrelépett a világ: az elmaradottabb régiókban javult az egészségügyi ellátás, az oktatás, ha nem is a kívánt mértékben, de csökkent a szegénység, és új technológiai vívmányok kínálják magukat az emberiségnek azt ígérve, élhetőbbé teszik a világot.

Ezzel együtt a fenti problémák ma élesebben jelentkeznek, mint korábban. Egyre égetőbb a világhatalmi versengés, a geopolitikai küzdelem a forrásokért és a piacokért. Ez mára konkrét háborús veszéllyé formálódott. Európa belső és külső peremén súlyos, a polgári lakosságot is gyilkoló harcok folynak. Újra a kölcsönös elrettentés taktikája uralja a nemzetközi biztonságpolitikát. Újra ellenségként, ellenfélként jelölik meg egymást a geopolitika alakítói, és a fegyverkezés sok eszközt von el más, fontos feladatok megoldásától. Nemcsak a nagysúlyú világgazdasági-világpolitikai szereplők közötti érdekellentétek, de a pusztítás új eszközei és új módszerei is aggasztóak. Növelik a veszélyt az egyensúlyukat vesztő, periférián elhelyezkedő társadalmak és államok közötti, sokszor fegyveres összetűzésekhez vezető konfliktusok, mert könnyen továbbterjedhetnek, mert az egyik vagy másik felet támogató nagyhatalmak könnyen belesodródhatnak a háborúba. A világ kevesebbet foglalkozik a válságokat kiváltó okokkal, mint az okozatokkal – nem a jobbra, hanem a rosszabbra készül.

20. A másik, a legfrissebb kihívás a mesterséges intelligencia, amely a benne rejlő potencia, várható jótétemény mellett számos veszélyt is hordoz. Annyi biztos, hogy ma nem erősíti, hanem gyengíti az emberek biztonságérzetét. Leginkább azt emlegetik, hogy a mesterséges intelligencia önjáróvá válhat, kiszabadulhat az emberi irányítás alól. Emellett sok szó esik alkalmazásának beláthatatlan munkaerőpiaci hatásairól. Egyik téma sem negligálható. Én azonban itt a mesterséges intelligencia hatalmi és politikai gazdaságtani vonatkozásaira szeretném felhívni a figyelmet. Hiszen fejlesztése, eszközrendszere monopóliumok kezében van, és ha ott is marad, akkor a felhasználói rendkívüli mértékben kiszolgáltatottakká válnak, függő helyzetbe kerülnek. Ezt a jelenséget már ismerjük a mobiltelefonok és internetszolgáltatók kapcsán. Ez annak ellenére és akkor is igaz lesz, ha az új technológia hasznai mindenkihez eljutnak akár munkavállalói, akár fogyasztói minőségükben.

21. Új kihívásnak tekinthető a polgári, liberálisnak nevezett demokráciára leselkedő fenyegetés, amely a jobboldali populizmus felől érkezik, mivel

megkérdőjelezi a demokratikus értékeket és intézményeket egyfelől, másfelől idejétmúltnak nevezi a korrekt politizálás és tájékoztatás követelményét. 

Ez az irányzat éppen a liberális demokrácia eszköz- és intézményrendszerét kihasználva erősödik szerte a világon. A folyamat erősen emlékeztet arra, amit a történeti és politológiai irodalom „weimarizálódásnak” nevez. Abszurd helyzet ez, amit Európa példáján igyekszem megmutatni. Nem érthető, miért indulhatnak az uniós választásokon olyan pártok, amelyek ellenséget látnak benne, féltik nemzeteik szuverenitását az uniótól, és elleneznek mindenféle föderális megoldást. Ezek a radikális jobboldali erők gátolják az unió hatékony működését. Az pedig nem kis részben éppen miattuk nem tudja teljesíteni a felé irányuló várakozásokat. Nincs azzal probléma, ha az unió és a föderalizmus ellenfelei elindulnak a hazai választásokon. Véleményük kifejezésének kézenfekvő módja, ha a nemzeti, állami keretben tartott választások megnyerése után kiléptetik országukat az Európai Unióból. Ez az eljárás azért is hasznos lenne, mert ebben az esetben a társadalmak vagy legalább politikai elitjeik mérlegelni és eldönteni kényszerülnének, tényleg nemzeti, gazdasági, biztonsági érdeküket szolgálja-e az, ha elszigetelődnek a nemzetközi közösségtől. A módszer – tudniillik, hogy unió­ellenes programmal ne lehessen elindulni az uniós választáson – országokon belül is megfegyelmezné a szélsőjobboldali populizmust.

22. Már esett szó a politika megváltozott működéséről, arról, hogy az állampolgár – motiváció és kompetencia hiányában nem gyakorolja politikai jogait – a szavazati jog kivételével nem vesz részt a közéletben. A motiváció hiánya azt jelenti, hogy a társadalom nagy tömegei nem bíznak abban, hogy a részvételükön múlna az állam működése, nem érzik: a demokrácia a velük szolidáris politikai közösség lenne. Nem véletlenül beszél Pierre Rosanvallon az állam és polgára közötti morális kapcsolatról, a szociális állampolgárságról (Civil társadalom, demokrácia, politikum).

A demokrácia válságára ma a tipikus válasz a „népteremtő” populizmus, amelyről Laclau írt. Ettől különbözik a mindennapos szóhasználat, amelyben a populizmus a szociális és politikai demagógiával azonos. (A témát Antal Attila átfogóan elemzi A populista demokrácia természete – Realizmus és utópia határán című könyvében.) A politikai osztály a populizmussal próbálja kezelni a demokrácia válságát, igyekszik áthidalni a társadalmi többség és elitje, a politikai és a társadalmi élet között kialakult távolságot. Ahol ez valamiért nem működik, ott – sajnos – a szélsőjobboldali változat kerül előtérbe.

23. Az, hogy a jobboldali populista fenyegetés ennyire erős lett, nem magyarázható csak a migrációval, a megrendült biztonságérzettel, a nemzeti kultúrához, hagyományokhoz való ragaszkodással. Az teszi hatásossá, különösen veszélyessé, hogy demagóg (ez a populizmus mindennapi jelentése) és nacionalista. A baloldal számára azonban a lényeg, hogy ez a politika egy nem alaptalan felismerésen alapul. Eszerint a társadalmak nagy tömegei, mivel nem bíznak a jobb jövőben, az igazságosabb társadalom megvalósíthatóságában, nem felülről, nem az elnyomástól, nem a kizsákmányolástól, hanem „oldalról” érzik fenyegetve helyzetüket. Egyrészt a bevándorlástól, a nemzetközi tőkétől, másrészt attól, hogy elveszthetik társadalmi státuszukat, ha megrendül a munkaerőpiaci helyzetük a belső átalakulás következtében. Ehhez járul a járadékosok félelme az állam meg­gyengülésétől. Ez az a kihívás, amellyel a baloldalnak kötelező szembesülnie, amelyre kötelező válaszolnia, ha előre akar törni.

Következtetések

24. A baloldaliság jövője elsősorban nem attól függ, kitart-e az alapeszméi mellett, hanem attól, hogy mennyire képes alkalmazkodni a viszonyok, a körülmények változásához, képes-e kezdeményezően fellépni a felgyülemlett társadalmi, gazdasági, környezeti és kulturális problémák megoldásában. Annak, hogy szerephez, hatalomhoz jusson, több feltétele van. Közülük az első, hogy elemzéssel, ön­kritikával segítse a személyi, szervezeti megújulást, ezzel és politikai iránymódosítással visszaszerezze hitelességét potenciális támogatói körében. Erre a mai magyar baloldali pártok nem mutatnak készséget, sőt úgy tűnik, erről már le is késtek. A baloldalnak új, fiatal arcot kell öltenie. A többi feltétel: fel kell ébreszteni az elméletet és az ideológiát Csipkerózsika-álmából; olyan jövőképet alkotni, amely tekintettel van a biztonsági igényekre. További követelmények: új stratégia, új szövetségi politika és új taktika; értelmiségiek bevonása; a mozgalmi jelleg, a politikai és kulturális közösségek jelenléte belül és kívül.

Tévedés ne essék, ez a felsorolás nem azt célozza, hogy visszahozzuk, életre keltsük a régi munkásmozgalmat, munkáspártokat, hanem hogy a baloldali politizálás elengedhetetlen kellékeire emlékeztessen. Arra, hogy ezeknek az elemeknek az együttese adhat erőt, szerezhet társadalmi támogatást a baloldali politikának. Ez nem öncél. Meg­győződésem, a társadalom többségének szüksége van arra, hogy érdekeit a baloldal képviselje, hogy a társadalmak a baloldali értékek alapján válaszoljanak az előttük álló kihívásokra.

25. Látjuk, mi történik, amikor a baloldal meggyengül. A politikában nincs üres tér – elhagyott, feladott részét más erők foglalják el. A társadalmi-politikai életben a vákuum nem lehet tartós állapot. Abba azok kerülnek, akik kiszorulnak a társadalmi-politikai élet erőteréből. Ilyen helyzetbe keveredik a baloldal, ha lemond arról, hogy a társadalmi struktúrára, a társadalom érdekviszonyaira tekintettel alakítsa politikai stratégiáját. Nem igaz, hogy az identitások sokasága, a kultúra széttöredezettsége, a fogyasztás és a látvány vitathatatlan csoportképző, individualizáló magatartást befolyásoló hatása felszámolná az alapvető társadalmi viszonyok, érdekek determináló szerepét. Ez a vitám több útkereső „posztbaloldalival”.

Sokan állítják: ma nincs munkásosztály, mert szegmentált, mert csökkent a fizikai munka jelentősége az értékteremtő folyamatban, vagy ha van is, nem nagy. Ezzel együtt csökkent a közvetlen termelői munkát végzők száma és aránya. Sokan azzal érvelnek: azért nincs munkásosztály, mert az ipari, szolgáltatói és kereskedelmi szektorokban egyszerű fizikai és szellemi munkát végző dolgozóknak nincs osztálytudatuk. Végül és okkal állítják többen, hogy ma a munkásság, akár szűkebben, akár tágabban határozzuk meg az idetartozók körét, nem a legprogresszívebb társadalmi csoport, mert érdekei inkább a múlthoz és a jelenhez kötik, mint a jövőhöz. Ezért ők nem lehetnek a társadalmi emancipációért folyó harc zászlóvivői, már csak azért sem, mert nem is akarnak azok lenni. Ezeket az állításokat, ami aktuális valóságtartalmukat illeti, nem érdemes vitatni.

Csakhogy osztály akkor is van, ha úgy tűnik: nincs osztálytudat és nincs osztályharc. (E tárgyban ajánlom Éber Márk Áron A csepp – A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyvét és Huszár Ákos több tanulmányát, különösen a Létminimum és osztályelemzés címűt, amely a Replika 2022-es, 125. számában jelent meg.) Az osztály ugyanis nem a tudatától, hanem a gazdasági-társadalmi struktúrában elfoglalt helyétől és az ahhoz kapcsolódó érdekekből kifolyólag „van”.

Lenin Marxra épülő osztálymeghatározását jónak és a mai társadalmi viszonyok elemzésére is alkalmasnak tartom, ezért idézem. „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendjében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módja és nagysága tekintetében különböznek egymástól.” (Lenin: A nagy kezdeményezés) Értelme van az osztálylét és osztálytudat megkülönböztetésének, ezt tette a marxizmus is, amikor Hegel kategóriáit alkalmazva megkülönböztette a magánvaló és a magáért való osztály­tudatot. Szerintem ma is alkalmazható az idézett osztálydefiníció,

ma is van munkásosztály, ha másképp is tagozódik. A munkaerejük értékesítéséből, a saját munkájukból élőknek van osztálytudatuk, mert tisztában vannak érdekeikkel, 

azzal, hogy a sorsuk a technológiai és munkaerőpiaci folyamatoktól függ. Ez a helyzet a világ jelentős részén nem vezet a baloldali társadalmi értékrend feladásához. Ezekben az országokban a baloldalnak jobbak az esélyei. Másutt, így Magyarországon a szélesebb munkásosztály tudomásul vette a külföldi és hazai munkaadók erőfölényét, és – mint már jeleztem – státuszát nemcsak ezektől, hanem a munkaerőpiaci konkurenciától is félti. Ez a félelem szabályozza politikai értékrendjét, ezért engedett a jobboldali-konzervatív ideológiai nyomásnak. Az is osztálytudat, ha egy osztály elveszti a jobb jövő reményét, ha védelmet csak az aktuális hatalomtól vár, ha a tudathasadás veszélyét úgy kerüli el, hogy természeti adottságként kezeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.

26. Ez a helyzet nem az, amikor a baloldalnak „utána kellene rohannia az osztálynak”, mert nagyot hibázna, ha a politikai színtéren maradás kényszerétől hajtva maga is tudatot cserélne. Ennek nem lenne semmi értelme, de nem tehet úgy se, mintha mi sem történt volna. Erről is esett már szó. Az osztályok léte nemcsak tudományos kérdés, hanem elméleti is, mert döntő a baloldal politikai stratégiájának kialakítása szempontjából. Szerintem a baloldal akkor dönt helyesen, ha ilyen helyzetben sem szorítkozik a kisebbségek, az emberi jogok védelmére, hanem kiáll a többség gazdasági, szociális érdekei mellett, és törekszik az osztálykülönbségek, a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére. A szocialista perspektíva elsötétült, de ez nem menti fel a baloldalt egy igazságosabb, demokratikusabb társadalom jövőképe felvázolásának feladata alól. Nem lehet arra indok, hogy a baloldal feladja az emberi, társadalmi emancipáció követelését, sőt mára ezt a kettőt kiegészítheti a természet jogainak elismerésével. Emlékezzünk, mint mondott Marx és Engels az emancipációról: e szerint a kommunizmus „nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. A kommunizmusnak azt a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak.” (A német ideológia)

Ma, 180 évvel később az eltelt időszak tapasztalatai és a jelenlegi helyzet elemzése alapján úgy fogalmaznék: a baloldaliság fő jellegzetessége a törekvés a fennálló gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyok megváltoztatására a többség javára. Ez emancipációs cél, amelynek része az etnikai, faji, nemi, kulturális és vallási kisebbségek jogainak tisztelete, védelme, integrációjuk segítése. A mozgalmiság ma elsősorban közösségépítés, nemcsak azért, mert a közösségek a szolidaritás műhelyei és csatornái. A gazdasági és szociális érdekvédelmi szervezetek kulcsjelentőségűek. Ám az emancipáció szempontjából nézve semmivel sem kevésbé fontos a kulturális közösségek léte. A kulturális közösség arra is jó, hogy eltérő társadalmi helyzetű emberek a közös érték alapján közeledjenek egymáshoz. Közös kultúra nélkül nem építhető fel valóságos politikai közösség sem. Baloldaliság közösség, mozgalom nélkül fából vaskarika, ezt mutatják az elmúlt évtizedek tapasztalatai. Nagy hiba lenne ezekre a közösségekre úgy tekinteni, mint a soha vissza nem hozható múlt ereklyéire.

27. Ma is elkülönül az elit- és a tömegkultúra, de nem úgy, ahogy fél évszázaddal korábban. Akkor a műveltség zárt alakzatba rendeződött, belső határai nem voltak átjárhatatlanok, az elit által képviselt műveltségeszmény ott lebegett azok szeme előtt is, akik nem fértek a közelébe. A kultúra mai szerkezetét elsősorban nem ez a megosztottság határozza meg. Korábban az értelmiség alkotta a társadalom szellemi elitjét, s mint ilyen, meghatározta a kulturális értékek hierarchiáját, fogyasztási mintákat kínált, amelyeket az iskola közvetíteni igyekezett. Mára azonban eltűnt az értelmiség kulturális normaadó szerepe, annak gyakorlásához szükséges tekintélye. Ehhez a szerepvesztéshez maga is hozzájárult, amennyiben lemondott kultúrája, a kulturális értékek közvetítéséről, társadalmi missziójáról. (Ez történt 1990 után Magyarországon.) Ezzel együtt megrendült az iskolák tekintélye is. Korunkban nincs olyan érvényes műveltségeszmény, amely orientációs pont lenne a fiatal nemzedékek számára.

Ma centrum társadalmaiban az emberek azt érzik: posztindusztriális korban élnek, nincs hagyományos termelés, nincs osztály. Ez a meggyőződés kihat a politikai gyakorlatra. Fredric ­Jameson szerint (A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája) ma, amikor a kultúra mindenütt jelen van, amikor a mindennapi életet a tér és nem az idő dominálja, amikor a szubjektum elvesztette múltját és jövőjét, amikor a kultúra is széttöredezett és amikor a média és a piac együtt táncol a régi intellektuális kultúra sírján, akkor is vannak az osztályok. Létüket nem teszik kérdésessé a felsorolt jelenségek.

Meg kell értenünk, hogy a társadalom különböző csoportjai, elzárva a magasnak nevezett kultúra fogyasztásához szükséges műveltségtől, azzal válaszolnak, hogy a szükségből erényt csinálnak. Hasonló ez a reakció ahhoz, amit a politikai élet változását elemezve az állampolgári kompetencia hiánya kapcsán már tárgyaltunk. Amikor nagy tömegek látják úgy: a műveltség nem az emancipáció, nem a mobilitás médiuma, és ezért a társadalmi helyzetükhöz illeszkedő azonosságtudatukat erősítik, és nem engedik kívülről megbontani lelki egyensúlyukat. Ebben nagy segítségükre van a tömegmédia, amely az ehhez szükséges „termékeket” előállítja számukra. Egyúttal a tömegmédia az identitástudatok erősítésével a társadalmi status quo elfogadására ösztönzi fogyasztóit. Ez nem újdonság, de a baloldal eddig még nem találta meg a módszert, amivel ellensúlyozhatná ezt a hatást, pedig az identitásproblematika javára is válhat a valós közösségek építésének. Tanulnia kell annak, aki tanítani szeretne.

A kulturális közösségeknek nem szükséges nagyméretűeknek lenniük: a lényeg, hogy élmények révén katalizálják tagjaik emancipációját. A tudományos ismeretek, a műélmények befogadásukkal hozzájárulnak a műveltség iránti igény elmélyítéséhez, a társadalmi problémák erkölcsivé tételével személyes felelősségvállalásra ösztönöznek. Tarthatatlan az az állapot, hogy a valósággal, illetve a társadalmat és az embert önmagával szembesítő művészet értelmiségi körökre és az elitkultúra területeire szoruljon vissza.

Egészében a baloldal számára a közösség alanyiság és eszköz is. A közösségek száma és minősége egyúttal mérce is, amely megmutatja azt is, hol tart a baloldal. Létük legalább olyan fontos, mint a választási eredmény. A kisebb közösségek a nagyobbak felé irányítják tagjaik tekintetét.

28. Ilyen nagyobb léptékű közösség a nemzet. Vitányi Iván „a legnagyobb még valóságos” közösségnek nevezi a nemzetet, amely áttételeket és különböző elemeket foglal magába (Vitairat a mai magyar művelődésről). Előnytelen helyzetbe sodorja önmagát a baloldal, ha nem szentel kellő figyelmet a nemzeti kérdésnek. Hiba lenne például a globalizáció miatt egyensúlyt vesztett társadalmak reakcióit, kultúraféltésüket egyetlen mozdulattal nacionalizmusként, vallási-kulturális fundamentalizmusként kezelni. Természetesen óvni kell a világ kisebb nemzeteit attól, hogy az állami szuverenitásukra hivatkozva lemondjanak a széles nemzetközi együttműködésről, attól, hogy a nyelvük-kultúrájuk védelmében önmagukba, múltjukba zárkózzanak.

A baloldal – a nacionalizmus okozta károk és tapasztalatai alapján – okkal tart attól, hogy kizárják a nemzetből, de helytelenül teszi, ha úgy ítéli meg: e téren nem veheti fel győzelmi eséllyel a harcot a jobboldallal. Ez azonban nem taktikai kérdés, mert a baloldal a célja eléréséhez szükséges hatalmat csak a nemzet kulturális és politikai erőterében harcolva szerezheti meg. Ezért sem engedhetné meg, hogy bárki kisajátítsa a nemzet szimbolikus határainak kijelölési jogát és magához ragadja a tagsági viszony feltételeinek meghatározását. Azonban a nemzet nem a szükséges rossz, hanem az a szükséges jó, az az emberi léptékű közösség, az a történelmileg felhalmozott kultúra, amely közvetít az egyes ember, a kisebb csoport és a világ között. Jó esetben a nemzet nem láncol a múlthoz, nem zár el, ellenkezőleg, lehetővé teszi a más nemzetek kulturális kincséhez való hozzáférést, saját közösségünk gazdagítását. A kulturális sokszínűség nem csak multikulturalizmus, hanem a nemzeti kultúrák összessége is. Nem az tehát a kérdés, hogy nemzet vagy nemzetköziség, szuverenitás vagy föderalizmus. A baloldal nem állhat tehetetlenül a nemzet látványával, vagyis a virtuális nemzettel szemben. Ellenkezőleg, harcolnia kell azért, hogy a társadalom demokráciában és önmagával, kisebbségeivel szolidárisan, valóságos közösségben éljen, nemzetet alkosson és igazi hazája legyen mindenkinek, aki hozzá akar tartozni. Olyan, amelyben a nép (a többség) tagja, és nem díszhelyre állított szemlélője a nemzetnek, mint kulturális és politikai közösségnek. Egy ilyen nemzet nem gátja, hanem alanya, helye és eszköze az emberi-társadalmi emancipációnak.

29. Nem sértődhet meg a baloldal, ha a társadalmi többség nem méltányolja kitartását a baloldali értékek: az egyenlőség, az igazságosság, a szolidaritás és a szabadság, tehát az emancipációs célok mellett. Már esett szó két kulcstényezőről – az érdekek és értékek közötti kapcsolatról és a közösségekről. Ettől még persze kérdés, hogy az előbb „arccal a társadalom felé” és csak utána az „arccal a hatalom felé”, mint logikus stratégiai sorrend tartható-e. Előbb a közösségek építése és összekapcsolása a többségi érdekek harcos képviseletével, előbb a társadalmi támogatottság növelése és csak azután a kormányzás? Logikus sorrend, sőt kívánatos is. Már csak azért is, mert a valóságos közösségekre és a civil háttérre komoly szüksége van a kormányzó pártnak, amikor sokak napi érdekeit sértő döntéseket kell hoznia.

Az élet sokszor igen könnyen és szinte szükségszerűen érvényteleníti ezt a logikát. Válságos helyzetben – és itt nem kizárólag a gazdasági, hanem a politikai és erkölcsi válságra kell gondolnunk – a közhangulat sokszor billen át egyik végletből a másikba. Ez könnyen hozhatja előnyös, akár nyerő helyzetbe a még csak építkező baloldalt. Ilyenkor nehéz, szinte lehetetlen nem kihasználni a kínálkozó alkalmat. Már csak azért is, mert egyáltalán nem biztos, hogy belátható időn belül ismét adódik hasonló helyzet. Azért sem szerencsés elmulasztani a hatalomra kerülés lehetőségét, mert éppen azok büntethetik meg a baloldalt, akik tőle várják életük jobbra fordulását. Nekik hiába magyarázzák a vezetők: még nem értek meg a feltételek, még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy érdekeitek és közös értékeink szerint kormányozzunk. (Most nem térek ki arra, milyen mértékben használná ki az ellenfél, ha a politika baloldal visszarettenne a hatalomtól.)

Van egy másik helyzet is, amelyben nem tartható a „kezdjük az alapoknál”, „haladjunk sorrendben” elv. Ugyanis nehezen képzelhető el, hogy a jelenlegi viszonyok között a baloldal egyedül, szövetségesek nélkül hatalomra kerülhet. Sőt, sokkal inkább valószínű, hogy a rosszabb helyzetet, a szélsőjobb hatalomra jutását megelőzendő, a baloldalnak olyan szövetséghez kell csatlakoznia, amelynek nem ő a vezető ereje. Volt már ilyen a történelemben és lesz is ilyen. Akár így, akár úgy, de egyik variáns sem kérdőjelezi meg a logikusnak tartott sorrend kívánatosságát. Ám a fent jelzett változatokra készülni kell. A felkészülés része a baloldal politikus gárdájának képzése, ami egyszerre jelenti a stratégiai gondolkodás elsajátítását, a helyzetelemző és kommunikációs készség fejlesztését, a szakpolitikai ismeretek megszerzését.

30. Korunk válságai tálcán kínálják azt a lehetőséget a baloldal számára, hogy visszatérjen az először Engels által megfogalmazott, majd a II. világháború után ismét napirendre kerülő ellentétpár, a „szocializmus vagy barbárság” zászlóra tűzéséhez. Ma egyfelől óvatosabban – lásd a szocializmusról mondottakat –, másfelől bátrabban kell fogalmazni, mert most az emberiség egészét is fenyegeti a teljes pusztulás veszélye.

A szocializmussal kapcsolatos óvatosság indokairól már esett szó. Igaz, szólnak érvek az óvatosság feladása mellett is. Ezt tette Thomas Piketty is, amikor újságcikkeit tartalmazó kötetének az „Itt az ideje a szocializmusnak” címet adta. Vélhetően, mert úgy látja, a regnáló kapitalizmussal szemben a szocializmus lehetőséget kínál egy koherens jövőkép megfogalmazására. A szerző világosan elhatárolja a kívánatos és lehetséges szocializmust az egykor reálistól. Erre a bátor kiállásra a mai kiáltó egyenlőtlenségek és a katasztrófa előjeleinek látványa késztette. Szerinte világos alternatívát kell állítani a mai kapitalista berendezkedéssel szemben. Elveti a diktatúrát, nem akarja megszüntetni a piacot, nem szeretné homogenizálni a tulajdonviszonyokat.

Mindenesetre annyit leszögezhetünk, szólnak érvek amellett, hogy a baloldal a jövőképet szocializmusként rajzolja meg. Lehet, hogy a szocializmus utópia, de ennél nagyobb utópia, hogy a mai kapitalizmus lényegi változtatások nélkül fennmaradhat. Ez lehet a kiindulópont, mert innen indulva lehetséges a gazdasági, politikai és kulturális reformok kidolgozása és a végrehajtásukhoz szükséges politikai erő összegyűjtése. Ne döntsük el előre a reform vagy forradalom problematikáját! Egyik sem öncél, aki csak a forradalomban (egy új szocializmusban) látja a valós megoldást, annak is számot kell vetnie a politikai erőviszonyokkal, azzal, hogy milyen programhoz, mekkora mértékű átalakításhoz lehet társadalmi támogatást szerezni. Ennek kapcsán is emlékeztetnem kell arra, amit korábban a rendszerkritika – az antikapitalizmus – és a szocializmus kapcsolatáról és különbözőségéről mondtam. Egy ilyen elméleti megközelítés szerintem segíti a baloldal politikai praxisát és így a szövetségi kapcsolatok kiépítését. Ami az ellentétpár másik tagját, a barbárságot, illetőleg a teljes pusztulást illeti, azzal – bármennyire vonzó és indokolható, mert reális – mégis óvatosságot ajánlok. A közelgő végítélet emlegetése nem feltétlenül mozgósító prófécia, van lefegyverző hatása is.

31. Baloldal, baloldaliság nélkül nem őrizhető meg a demokrácia, nem kezelhetőek a mai kihívások és nem vonható be a társadalmi többség a megoldásuk folyamatába. Ez a felismerés azonban nem jogcím, nem kötelezi semmire a politikai élet szereplőit. Ez a tétel a baloldal felelősségére vonatkozik, arra, hogy önmagát kell képessé tennie hívatásának gyakorlására. Nem várhat arra, hogy bárki is átadja neki a helyét és arra sem, hogy a társadalom magához szólítsa. Szembesíteni kell az embereket az idő sürgetésével, saját felelősségükkel a maguk és – bármennyire patetikusan hangzik is – a nemzetük, világunk sorsáért. Elhangzott már: ma a biztonság iránti vágy fölébe kerekedett minden más értéknek. Ez a tény befolyásolja a többi érték érvényesülését, azok fontossági sorrendjét, de nem kell, hogy lefegyverezze a baloldalt. Mondhatja erre, a biztonságvágy méltányolható szempont, de nem egyedüli, és kiemelt jelentősége nem ad okot arra, hogy a társadalom lemondjon a többi értékről, a szolidaritásról különösen nem. A baloldalnak rá kell mutatnia: a társadalmi biztonság nem jelen, hanem jövő idejű kategória.

32. Hasonló okból célszerű leszámolni a kapitalizmus önkorrekciós képességének mítoszával. Nem azért, mert nincs ilyen képessége, hanem azért, mert azt nem kizárólag gazdasága szüli, s mert ez a képessége nem működik politikai nyomás és közreműködés nélkül. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy ami eddig működött, ezután is működni fog. Végül – és a baloldal és a társadalom számára ez a döntő szempont – cseppet sem mindegy, kiket mennyire érintenek az önkorrekció gazdasági és szociális velejárói.

33. A dolgok mostani állása kérdésessé teszi a demokratikus berendezkedés képességét arra, hogy a társadalom hosszú- és rövidtávú érdekei közötti ellentmondás feloldásának kerete és eszköze legyen.

A fenntartható gazdaság, a klímaválság, a migrációs nyomás csökkentése olyan feladatok, amelyek komoly anyagi áldozatot és életmód-változtatást követelnek a társadalmaktól. 

Meg kell változtatni az eddigi prioritásokat, újra kell osztani az erőforrásokat a fejletlenebb régiók javára. Ezek a lépések konfliktusokkal járnak, melyek élességét tompítaná, ha közös döntések születnének. Miért fegyelmeznék meg magukat a biztonságukat féltő társadalmi csoportok és osztályok, ha az uralkodó elit és osztály, a középosztály nem mutat példát az önmérséklet terén, ha nem mutat irányt a pazarló fogyasztás visszafogásával, ha nem szolidáris velük? Miért kérnének részt, helyet az emberek a politikában, ha úgy látják, attól nem javulna meg a helyzetük; ha úgy látják, a terhek és esélyek nem igazságosan oszlanak el a társadalomban és a világban?

Lehetne még a rendszerkritikai, de „reformista” politika lehetősége és szükségessége mellett érvelni, de talán ennyi is elég. A lényeg: a baloldal által a fennálló problémák megoldására javasolt reformok ne a társadalmi-gazdasági status quo-t erősítsék, hanem lépések legyenek az emancipációs célok felé.

34. A rendszerkritika-antikapitalizmus-szocializmus hármassága és a mai viszonyok átfogó, reális elemzése lehetőséget teremt annak mérlegélésére, milyen legyen a baloldal politikai stratégiája, mi legyen a minimális programja. Könnyebb ez utóbbival kezdeni. Látva a tendenciákat, célszerű meghatározni azt a pontot, amelyhez igazodni lehet. Szerintem ez a jóléti állam, annak is a skandináv vagy rajnai modellje. Ebből az alapállásból követelhető a klímacélok elérését szolgáló gazdaságpolitika és -szabályozás; az erőforrások átcsoportosítása a legveszélyeztetettebb területekre; a migrációt kibocsátó országok segítése. A minimális program része kell, hogy legyen a mesterséges intelligenciával kapcsolatos szabályok kidolgozása, beleértve a tudásmonopólium megakadályozását célzó intézkedéseket. Látva a geopolitikai helyzet alakulását, az európai baloldal nem elégedhet meg a NATO erősítésével, javítani kell az Európai Unió cselekvőképességét is. Egyik irány sem vezethet el addig, hogy lekerüljön az ENSZ napirendjéről a nemzetközi biztonsági rendszer minden felet megnyugtató megerősítése.

Van minimális baloldali platform a gazdasági-szociális érdekképviselet ügyében. A kollektív érdekvédelem erősítése, a munkavállalói jogok védelme alapvető kérdés, amely semmilyen helyzetben nem veszíti el aktualitását. Ezt egészíti ki a civil szervezkedést segítő feltételek karbantartása vagy megteremtése. Az önkormányzatiság elve nemcsak a városokban, településeken fontos, hanem a kulturális szektorban, az oktatásban is. Itt kell megemlíteni, hogy a baloldalnak éles kritikával kell illetnie mindent, ami akadályozza az esélyegyenlőség érvényesülését.

35. Felismert összefüggés: nincs baloldali társadalompolitika baloldali gazdaságpolitika nélkül. (Ezt a tételt a bizonyította a harmadik út fent bemutatott kudarca.) Ebből következőleg elkerülhetetlen a harc a neoliberális közgazdaságtannal, gazdaságpolitikával és ideológiával. Ez nem jelenti azt, hogy szem elől téveszthetők a gazdasági egyensúly követelményei, ezzel szemben jelenti annak az ismételten jelentkező tendenciának az elvetését, miszerint az egyensúlyt mindig a közkiadások lefaragásával, az állam kötelezettségeinek csökkentésévek kell visszaállítani. Jelenti azt is, hogy nem univerzális módszere a feszültségek enyhítésének, ha a kormányzat minden áron erőlteti a gazdasági növekedést, részben környezeti okok miatt sem. Bár ez a problematika nem (ez sem) oldható meg egy ország keretén belül. Szükséges lenne hangsúlyozni, hogy ez a politika nem a verseny és nem a piacok, hanem a monopóliumok ellen irányul.

Ezekben az ügyekben az európai baloldal nem megosztott. Van azonban egy olyan kérdéskör, amely idetartozik, de megoldása bonyolult, mert súlyos politikai dilemmák elé állítja az európai baloldalt. Ez a hatalmas vagyoni és jövedelmi különbségek ügye. Nem az a kérdés, hogy ezeket csökkenteni kell-e, mert ezzel mindenki egyetért. A gond egyrészt az, hogy a progresszív adózás és a vagyonadó a tőke elvándorlásához vezethet. Az adóemeléseket a középosztály is elutasítja vagy gyanakodva fogadja. Az elmúlt évtizedekben a baloldali elleni legfőbb fegyver az volt: ha hatalomra kerül, akkor nőni fognak az adóterhek. Nehéz, ha nem lehetetlen adóreformot hirdetve választásokat nyerni.

A mai magyar baloldalról

36. A magyar helyzet rövid jellemzésénél, majd egy-egy témánál már esett szó a magyar baloldalról. Most az ott nem érintett vagy nem kibontott témákra igyekszem összpontosítani.

A baloldal gyengeségét részben a civil társadalom gyengesége okozza. A természetes és „logikus” az lenne, ha a civil társadalom termelné ki magából a politikai társadalmat. Nálunk ez nem így van. Egyrészt, mert itt a politikai társadalom, a pártok igyekeznek civil társadalmat, civil szervezeteket építeni maguk köré. Másrészt, mert e téren sem teljesült a rendszerváltás utáni várakozás, tudniillik az, hogy megerősödik a polgári kezdeményezési készség, a magántulajdonnal és a középosztállyal kiformálódik az új polgári társadalom. Valóban sokkal több a civil szervezet, az alapítvány, csakhogy ezeket nagyobbrészt nem a középosztály működteti, ezért az állam és az önkormányzatok támogatásától függenek.

Egy civil szervezettípus különösen fontos a baloldal számára: a gazdasági és szociális érdekképviselet – a szakszervezet. A szakszervezetek az elmúlt évtizedekben sokat vesztettek erejükből szerte a világban. Így volt és van ez Magyarországon is, az okok ismertek: szerkezetváltás, munkanélküliség stb. A rendszerváltás folyamatában különösen nagy szerepet kapott az a szemlélet, miszerint a szakszervezetek akadályai a modernizációnak, ezért el kell kerülni a rajnai modellt, hogy a vállalkozók és munkavállalók, illetve az állam közötti érdekegyeztetés valóságos szerepet játsszon a jövedelmek elosztásában. Az akkori liberális felfogás szerint a korporativizmus nem válna a demokrácia javára. Ez a felfogás és politika nyilvánvalóan a politikai baloldal és a szakszervezetek közötti természetes szövetség megbontására irányult. További szempont volt a külföldi működőtőke beáramlásának segítése, ami ugyancsak a szakmai-munkavállalói érdekképviseletek semlegesítését kívánta. Ez a helyzet máig nem változott, és nem akar változtatni rajta sem a külföldi, sem a hazai tőke, sem pedig a jobboldali kormány. Márpedig ez a magatartás akkor is érthetetlen és elfogadhatatlan, ha emlékezetünkbe idézzük: a gazdasági versenyképesség megőrzése elengedhetetlen követelmény. Elfogadhatatlan, hogy ez az elvárás a munkavállalók, illetve a hosszú távú célok, az oktatás és az egészségügy rovására valósuljon meg. Már csak azért is, mert ez a megoldás már középtávon sem hoz eredményt. A baloldal, mint a széles értelemben vett munkásosztály politikai érdekképviselete, nem nyugodhat bele ebbe a helyzetbe. Túl azon, hogy más gazdaság- és társadalompolitikát hirdet, álljon ki a szakszervezeti és munkavállalói jogok mellett. Követelje, hogy egy adott foglalkoztatotti létszám fölött kötelező legyen a kollektív szerződés. Már csak azért is, mert a baloldal legfontosabb civil háttere és támasza a szakszervezeti mozgalom.

37. A magyar baloldal politikailag megosztott, amiben nincs semmi különleges. Jobban jellemzi a helyzetet, hogy élesen elkülönül egymástól a szellemi és a politikai baloldal. Az előbbi rendszerkritikus, antikapitalista és részben szocialista, viszont nem politikai tényező. Az utóbbi „csak” az Orbán-rendszer kritikusa, óvatos a kapitalizmuskritikában, tartózkodik a kapitalizmus-ellenességtől, elfelejti a szocializmust. Vezetőinek egzisztenciális érdekei meghatározó mértékben alakítják a baloldali pártok politikáját.

A szellemi és politika baloldal elkülönülésének megvan a maga szociológiája is. Erről már esett szó a politika, a pártok megváltozott működése kapcsán. Magyarországon az értelmiség nincs jelen a szociáldemokrata pártokban. Az idősebb nemzedék kiszorult, eltűnt, a fiatalabb nem látja értelmét a csatlakozásnak. A fiatal baloldaliak – akik ma jellemzően értelmiségiek – nem tartják hitelesnek ezeket a pártokat és igen szkeptikusan ítélik meg ellenzéki tevékenységüket. Ők – nem alaptalanul – úgy tekintenek az ellenzéki pártokra, hogy azok parlamenti jelenlétükkel akarva-akaratlanul legitimálják az Orbán-rendszert, miközben – és ez a fő szempont – nincs esélyük a választások megnyerésére.

A szellemi baloldal sem homogén. Ezt rendszerkritikáinak különbözősége mutatja meg leginkább. A legnagyobb médiajelenléttel a gúnyosan „ballibnek” titulált értelmiség rendelkezik. Tematikája: a jobboldali populizmus, a tekintélyuralom bírálata, a korrupció leleplezése, illetve a jogállamiság és az emberi-kisebbségi jogok védelme. Nem kérdés, hogy ez a tevékenység pozitív, elengedhetetlen még akkor is, ha – mint azt az elmúlt évtized tapasztalatai mutatják – nem alkalmas arra, hogy nagy tömeget vonjon ki a jobboldal befolyása alól. Ezzel együtt ez az értelmiségi kör tudta a legnagyobb hatást gyakorolni a baloldali pártokra. A „ballib” értelmiség egyfajta tanácsadói szerepet töltött be, vele jóban lenni azért is érdemes volt, mert úgy „emelte meg” a baloldali politikusokat, hogy közben nem zavarta belső köreiket.

Az antikapitalista (szocialista) rendszerkritikusoknak nem adatott meg ez a lehetőség, mert ők nem elégedhettek meg a „ballib” értelmiség és a baloldali pártok minimális programjával. Ebből a szempontból ők a „politikai baloldal” lelkiismeretét élesztgették azzal, hogy az elveket szembesítették a gyakorlattal. De ki szereti, ha naponta kell gyónnia? Amíg a baloldali liberális értelmiségiek bírálata a taktikai kérdésekre irányult, addig az antikapitalistáké a stratégiára. Erre a platformra helyezkedve ez az értelmiségi csoport lemondott a politizálásról.

A radikális baloldali értelmiség rendszerkritikájának közös vonása, hogy a kapitalizmus gazdasági és politikai berendezkedését nem tartja olyan keretnek, amelyen belül érvényt lehetne szerezni a társadalmi igazságosságnak, az emberi, társadalmi emancipáció követelményeinek.

Új vonása az antikapitalista rendszerkritikának, hogy nem annyira szocialista, mint inkább zöld nézőpontú.

Jogos kérdés, hogy a politikai és szellemi baloldal éles elkülönülése mennyire magyar sajátosság. Az elkülönülés mindenütt megfigyelhető, de nem mindegy mekkora a távolság közöttük. Európában jóval kisebb, többek között azért, mert a baloldali értelmiség több okból is nagyobb létszámú és nem függ egzisztenciálisan a mindenkori hatalomtól. Másrészt nagyobb a választási lehetőség, mivel a radikális baloldali irányzat nemcsak szellemi, vannak radikális baloldali pártok és mozgalmak is. Így az értelmiségek beállítódásuk szerint választhatnak maguknak politikai pártot és erősíthetik a számukra szimpatikus civil szervezeteket.

38. A mai magyar baloldali pártoknak nincsenek ideológusaik. Ebből következőleg ideológiájuk is örökölt vagy importált tételekre korlátozódik. Maguk nem tesznek hozzá olyan értéket, amely elmélyítené az Orbán-rendszer liberális és mérsékelt szociáldemokrata értékrenden alapuló bírálatát. Nem rezonál a politikai baloldal olyan átfogó művekre, amelyek a magyar sajátosságokkal is foglalkoznak, és nem elégszenek meg annak megállapításával, hogy az Orbán-rendszer antiliberális stb., hanem az előzményekre és a nemzetközi összefüggésekre is kitérnek. Ilyen például Scheiring Gábor Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon című könyve.

Az igazi elmélet összeköti az ideológiát a politikai gyakorlattal, elemzéseivel és következtetéseivel önvizsgálatra készteti mind az ideológusokat, mind a politikusokat. Az elmélet nem önmagáért való, irányt kell mutatnia a politikának, segítenie kell a megfelelő stratégia kidolgozását.

Világossá szeretném tenni, mire gondolok: a választások megnyerése cél, de nem stratégia. A stratégia az, amelynek megvalósítása elérhetővé teszi a célt, például a választási győzelmet. A stratégia az, ami egységes folyamatba rendezi a politikai cselekvéseket, a taktikai lépéseket és meghatározza a stílust; az a mozzanat, amelynek alapján ki lehet jelölni az ütközési pontokat, amelyhez tehát helyzetek rendelhetők. Belülről nézve a stratégiát úgyis értelmezhetjük, hogy nem más, mint egyetlen taktikai szempont többi fölé rendelése.

Nehéz az elmélet dolga, ha a politikusok nem ismerik, ha az érzékeikre vagy szakértőkre hagyják a stratégia kidolgozását, ha a személyes érdekeik döntő szerepet kapnak a kimunkálása során. E téren is visszaüt, ha a baloldali értelmiség hiányzik a pártokból, ha nem politizál.

39. Nemcsak ez a baj. Gond van a mai magyar baloldali pártok szűkebb társadalmi hátterével és beágyazottságával is. E jelenség magyarázata elintézhető lenne azzal a megállapítással, miszerint a politikai baloldal nem tudott túljutni az utódpártiság állapotán, már ami a társadalmi támogatottságot illeti. Más megközelítésben ez úgyis megfogalmazható: a politikai baloldal felélte azt a társadalmi tőkét, amelyet a munkásmozgalomtól és a Kádár-rendszertől örökölt. Ezt a trendet, amit az élet természetes rendje is diktált, egyszer, 2006-ban sikerült az MSZP-nek Gyurcsány Ferenc élre állításával megtörni. Ekkor tudott „friss”, zömében fiatal szavazókat a párt magához vonzani. Pirruszi győzelem volt, és bármennyire csábító lehetőség ezzel magyarázni a társadalmi támogatás hiányát, mégsem célszerű. Nem, mert természetesen nem a választási siker, hanem egy politikai hibasorozat állította meg a társadalmi bázis gyarapodását és fordította ellenkezőjére a bővülés folyamatát. Azért sem elég 2006-ra, vagy egy személyre hárítani a felelősséget, mert az azóta eltelt tizenvalahány évnek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy a baloldali politikai közösség visszaszerezze a hitelességét és új támogatókat nyerjen meg.

Hat Magyarországon egy másik trend is, amely nemcsak a baloldalt érinti, hanem az összes párt társadalmi hátterét szűkíti. A dolgozat elején a politika és a pártok, a demokrácia megváltozott működési módjáról esett szó, s az 1990-et követő csalódási hullámáról is – ám ez 1994-ben éppen a szocialisták malmára hajtotta a vizet. A tendencia mégis az, hogy a kompetencia hiányának érzete, az egzisztenciális félelem, a kiszolgáltatottság, a túlmunka kényszere okot és igazolást szolgáltat a közélettől távolságot tartók számára. A társadalom többsége ma is így a viszonyul a politikához, azt a pártokra (elitekre?) hagyja.

Nem teljesült a rendszerváltozással kapcsolatos várakozás, mely szerint a politikai szabadság, a pártok versenye és a szabad választások felszabadítják a társadalom addig föld alá szorult energiáit. Nem így lett. A rendszerváltozás a régi és az új politikai elitek alkuja volt. Ezt nem kárhoztatnám, mert a békés átmenet közös sikere a magyar nemzetnek. A társadalom viszont nem élt a szabadság kínálta részvételi lehetőségekkel. A régi politikai társadalom, azaz az állampárt tagsága és a hozzákötődő állami és szakszervezeti bürokrácia jobbnak látta, ha visszavonul a közélettől. Az új elit csoportjai között azonnal megindult a hegemóniaharc, amelyhez a tömegek nem csatlakoztak. A nagyobb társadalmi csoportok nem váltak aktívvá, politikai értékrendjüket passzív pártszimpátiával párosították. Nem magától értetődő, de igaz, hogy e „csendes” többséghez tartoznak a szellemi foglalkoztatottak és az értelmiségiek nagyobb csoportjai is.

A baloldali pártok előbb nem tudtak, azután már nem is akartak ezen a helyzeten és trenden változtatni. (Egyetlen komoly és sikeres kísérletet a közösségépítésre a jobboldalivá vált Fidesz tette a polgári körök megszervezésével.) Egyrészt, mert nem volt elég erejük ehhez, másrészt mert a modern (posztmodern) politika szükségszerű következményének tartották. Így a közösségépítés helyett a médiapolitizálást helyezték előtérbe. Ez – mint említettem – több szempontból is kényelmesebb, de pénzigényesebb megoldás.

Akárhogyan is nézzük, a magyar politikai élet szempontjából tragikus fejlemény, hogy milyen kis taglétszámúak a pártok. Megkockáztatom: ma az összes parlamenti párt együttes tagsága nem teszi ki a felnőtt lakosság 1 százalékát. Akadhatnak persze, akik természetesnek tartják ezt a jelenséget, sőt – tartva a túlpolitizáltság ártalmaitól – még üdvözölik is.

40. Csakhogy a baloldaliság lényegéhez tartozik a közügyek, a politika társadalmasítása, a „nem csak értük, hanem velük” elvének érvényesítése. Egy közösség nem attól politikai, hogy mindent átpolitizál, hanem attól, hogy személyessé teszi a társadalom ügyeit és módot ad az egyénnek, hogy részt vegyen a fennálló viszonyok megváltoztatásában, vagy ha úgy tetszik, megóvásában. Természetesen nem elvárás, hogy mindenki politizáljon. Nem lenne szerencsés a társadalmi lét minden szféráját átpolitizálni.

Az igazi politikai közösség érdek- és értékközösség. Ebből fakad ereje és dinamikája, amely a tagjai közötti szolidaritásból ered. Ha erről az erőről lemond a baloldal, akkor meggyengíti és becsapja önmagát. Ezt tette kénytelen-kelletlen az MSZP a 2000 utáni két évtizedben. Szolgáljon tanulságul, hogy tagságának stagnálása, majd csökkenése, az aktív közösségeinek felmorzsolódása előre jelezte, mi fog történni. Ezt a gyengeséget nem lehet személyekkel leplezni, közösségek hiányát vélt vagy valóságos karizmával rendelkező politikusokkal pótolni. Élre kerülve ők is a közösségektől nyerik az erejüket, amelyek építése a vezetők elsőrendű feladata és érdeke. Karizmát a vezető az emberek megnyeréséből és az ellenfelekkel folytatott viták során szerzett tekintélyből szerez.

Előbbre jutunk, ha nem a vezetők, hanem a pártok hitelességével foglalkozunk. Ezek hitelessége szavaik és tetteik összhangjától és a saját magukkal kapcsolatos magatartásuktól függ, attól, hogy képesek-e tanulni kudarcaikból. Ez nem mondható el a mai magyar baloldali pártokról. Hitelességi problémáikat nemcsak az önkritika hiánya okozza, hanem gyengeségük is, amennyiben a potenciális választóik azért sem hitelezik meg bizalmukkal a baloldali pártokat, mert esélytelennek tartják őket a győzelemre. Ebből az „ördögi körből” csak önvizsgálattal, a személyi és szervezeti következtetések levonásával, a közösségszervezéssel, az ellenkultúra vonzóvá tételével, az értelmiség bevonásával lehet kitörni. Előfordulhat, hogy erre a pártok nem képesek, nemcsak önmaguk, hanem a baloldali értelmiség ellenérzései miatt sem.

Nem szerencsés viszont, ha a jogos tartózkodás a mai pártoktól a politizálás alóli önfelmentéshez vezet. Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb tanulsága, hogy mit eredményez, ha az értelmiség széles köre ódzkodik a politikai szerepvállalástól. Ez nem feltétlenül jár együtt párttagsággal vagy új pártszervezésével, de megköveteli a nyílt állásfoglalást, az értékközvetítést, a részvételt az ellenkultúra és a civil világ közösségeiben. Az értelmiség feladata, hogy segítse az embereket a döntéseik meghozatalában, a közügyekben való tájékozódásban, az ehhez szükséges kompetencia megszerzésében. Ezen az úton haladva közeledhet egymáshoz a politikai és szellemi baloldal, hogy ne egymás mellett, hanem ha vitázva is, de együttműködjenek.

41. Összegzésként három dolgot szeretnék kiemelni: a) vizsgáljuk kölcsönhatásukban a társadalmi, kulturális és politikai viszonyokat; b) ez alapján döntsük el, milyen szakaszban vagyunk, mit igényel a jelenlegi rendszer megdöntése és mit értékeink képviselete – az igazságosság, a demokrácia és a fenntarthatóság követelmények érvényesítése; c) tegyük világossá álláspontunkat a nemzeti kérdésben.

a) Remélem, hogy dolgozatom tükrözi az „együtt látásra” törekvést. Nem megismételve az eddigieket, azt szeretném kiemelni, hogy a mai magyar társadalmi-politikai értékrend összefügg az osztálystruktúrával. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert segít a baloldali politika irányának meghatározásában, a stratégia kialakításában. Az osztályok jelenlétére utalnak a rétegződési vizsgálatok – ennek kapcsán már hivatkoztam Huszár Ákos és Éber Márk Áron elemzéseire. Ezek a vizsgálatok a társadalmi, így a vagyoni, jövedelmi, foglalkozási, képzettségi, lakhatási stb. egyenlőtlenségeket mérik. Osztálytársadalomra utal az egyenlőtlenségek szisztematikus eloszlása. Aki a skála egyik kategóriájában felül vagy éppen alul helyezkedik el a rangsorban, az nagy valószínűséggel egy másik vonatkozásban is ugyanarra helyre kerül. Ez jellemzi a mai magyar társadalmat. Ennyivel mégsem elégedhetünk meg, mert a rétegződés-modell nem határozza meg egyértelműen a társadalom részeinek egymáshoz való viszonyát. Ez a modell inkább az eredményét mutatja az osztályok közötti viszonyoknak, mintsem egymáshoz kapcsolódásuk módját. Az egyenlőtlenségek önmagukban nem magyarázzák meg, milyen kölcsönös viszonyban vannak egymással a tőketulajdonosok, a munkaerejük eladásából, a saját munkájukból és a származékos, állam által biztosított jövedelemből élők között. (Utóbbiak nem azonosak a tőketulajdonuk révén járadékhoz jutók csoportjával.) Szerintem e csoportok között tartós érdekellentét van, amely nem tévesztendő szem elől. Ez nem jelent automatikus kapcsolatot érték, érdek és magatartás között, a kultúra, a sokféle csoportidentitás, az osztályokon belüli konkurencia közéjük ékelődhet, de ezt már láttuk. A „természetes rendet” az értékek és az érdekek, a pártszimpátiák között a politikai közösség, az ellenkultúra állíthatja helyre.

A gazdasági-társadalmi struktúra mellé egy másik struktúra képét is szeretném felvillantani a politikai élet társadalmi hátterének egy más szempontból történő megvilágításával. Ez a társadalmi háttér az elit, a közép és a nép hármassága. A legegyszerűbb elem az elit (az uralkodó osztály), amely a gazdasági, politikai és kulturális hatalom birtokában jó esetben hegemón is, tehát a társadalmi többség igazodik az általa diktált szabályokhoz és normákhoz. Középnek nevezem azokat a társadalmi osztályokat vagy csoportokat, amelyek tulajdonuk, képzettségük, tudásuk, kapcsolatrendszereik révén függetleníteni tudják magukat az adott gazdasági és politikai konjunktúrától. A nép pedig a társadalomnak az a része, amely nem vesz részt a közhatalom gyakorlásában, de rá van utalva annak szolgáltatásaira és védelmére.

Véleményem szerint a strukturális viszonyok azon a címen történő elhomályosítása, hogy közvetlenül nem magyarázzák a társadalmi magatartást, nem közelebb visz a cselekvési igény felkeltéséhez, a közös ügyekért való felelősségvállaláshoz, hanem akadályozza a baloldalt. Hangsúlyozni szeretném, az osztályszempontú megközelítés azt jelenti, hogy a legprogresszívebb társadalmi csoportok érdekeit is tekintetbe kell venni.

Adalékként az osztályproblematikához, álljunk meg a széles értelemben vett magyar munkásosztály eseténél. Sokan állítják, hogy azért sincs ilyen, mert nem egységes és nincs osztálytudata, nem konfrontálódik a tőkével. Ráadásul az uralkodó osztály propagandájának, nacionalizmusának hatása alá került. Hiba lenne ezt a tényt vitatni. Még nagyobb hibát követnénk el azonban, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy az elmúlt két évtizedben a foglalkoztatási ráta 70 százalék fölé nőtt, hogy kínálatiból keresletivé vált a munkaerőpiac és az évek többségében emelkedett a reálbér. (Ami nyilván nem feledteti, hogy hány százezer embernek kellett külföldön munkát keresnie.) Ezzel együtt a munkásság tisztán látja a hatalmi viszonyokat és jobb híján elfogadja azokat. Nem mondhatjuk, hogy a széles munkásosztály nincs tisztában az érdekeivel és érdekérvényesítési lehetőségeivel. Ez is osztálytudat, amelybe ma belefér a kizsákmányolás, a korrupció, az igazságtalanságok tudomásul vétele. Ez a széles munkásosztály munkaerőpiaci helyzetét nem „felülről”, hanem „oldalról” érzi fenyegetve. Nem jó, hogy így van, de ez is az a valóság, amit meg kell változtatni. Erre csak úgy van mód, ha a baloldal meggyőzi az embereket: az egyenlőtlenségek mértéke elfogadhatatlan, a tulajdon nem párosulhat monopóliumokkal, örökölhető privilégiumokkal; ha rámutat: az oktatástól függ a jövő, a napi érdekek nem szoríthatják háttérbe a távlatiakat; és ami fő – a biztonság nem jelen, hanem jövő idejű. Ezeket a kérdéseket az Orbán-rendszer nem tudja és nem is akarja megoldani.

b) Nem nehéz eldönteni, milyen szakaszban vagyunk – a mai helyzetben a legjobb védekezés a támadás. Az Orbán-rendszer meztelenül áll a magyar társadalom többsége előtt. Most nem rendíthetetlen híveinek és megfélemlített támogatóinak a meggyőzése az elsődleges feladat. Most nem erre kell az energiát fordítani: a rendszer immoralitásával azok is tisztában vannak, akik belőle élnek. A többséget kell politikai közösségé formálni. Ahhoz, hogy a baloldal védekezésből támadásba mehessen át, vissza kell szereznie a hitelességét. Ez új politikusi gárdát, politizáló értelmiséget feltételez. A nyílt sisakos, ha tetszik osztályharcos kiállás nem akadálya, sokkal inkább feltétele a változásokhoz szükséges politikai erő összegyűjtésének, a szövetségi politikának. Fontos, de nem elég a jogállamiságot követelni, a szolidáris, szociális köztársaságért kell küzdeni. Fontos jelszó a vissza Európába, de nem elég a közhangulat megfordításához.

c) Így érkezünk el ismét a nemzethez. Leegyszerűsítve, a három nagy ideológiai irányzat háromféleképpen közelít a nemzethez. A konzervatív felfogás szerint a nemzet az a szerves közösség, amelyet az etnikai hovatartozás, a nyelv, a múlt és a hagyomány teremt. A nemzet a tartalom, az állam a forma. Másképpen közelít a liberalizmus, amely a nemzetet a modernizációhoz, a polgárosodáshoz köti és politikai közösségnek tartja, e közösség jó esetben az állam, és tagjai állampolgárok. A szocialisták a nemzetben is a társadalmat látják, amelynek osztályai, csoportjai nem feltétlenül fértek és férnek annak kereteibe. Ennek oka, hogy a mindenkori uralkodó politikai és szellemi elitek jelölik ki ezeket a kereteket, ők határozzák meg a tagsági viszony feltételeit, a nemzethez tartozás kritériumait. Tény, hogy ezt a jelölő pozíciót a jobboldal az elmúlt években megszerezte és kisajátította. A Fidesz magához ragadta a nemzet nevében beszélés lehetőségét és ezzel hatalmas helyzeti előnyhöz jutott. Ezt arra használta, hogy kitagadja a baloldalt és a liberálisokat a nemzetből. Nem kérdés, hogy mind a liberálisokat, mind a baloldalt felelősség terheli azért, hogy ez a helyzet előállhatott.

Dolgozatom végéhez közeledve azt javaslom: a baloldal e téren is menjen át támadásba. Erre a virtuális és a valóságos nemzet megkülönböztetésével teremthet lehetőséget, annak bizonyításával, hogy ma a nép nem részese sem a politikai, sem a kulturális nemzetnek, hanem kiszolgáltatottja annak. A nép nem vesz részt a közéletben, nem rendelkezik az érdekei artikulálásához szükséges műveltséggel és kompetenciával.

A mai jobboldal nemzeti ideológiája nem fel- és beemeli a népet, hanem helyhez köti. Csak egyenjogú emberek alkothatnak valóságos politikai közösséget.

Ez a közösség egyszerre politikai és kulturális, amely őrzi történelmi értékeit, demokratikusan és tagjaival szolidárisan működik. Következésképpen – bármennyire is patetikusan hangzik – a baloldalnak a nép nevében kell fellépnie az általa akart társadalomért, nemzetért.

42. Végszó. Reményeim szerint sikerült amellett érvelni, hogy a baloldaliság nem időszerűtlen – a feladat az, hogy korszerű is legyen. Aki lemond a baloldaliságról, lemond arról, hogy ő és az eljövő nemzedékek sora igazságosabb, demokratikusabb és élhetőbb viszonyok között éljen.

***

A szerző megjegyzése: ez a dolgozat két esszé – A globalizáció mint erkölcsi probléma illetve az Értékek és érdekek – töprengés összekapcsolásuk tudományáról és képességéről, elméletről és politikáról – felhasználásával készült. Ezek a ± 30 és az Igazságosság – demokrácia – fenntarthatóság című kötetben jelentek meg.