gyermekvédelem;

- Hétköznapi gyermekvédelem

Ekkora figyelmet talán soha nem kapott a gyermekvédelem, mint mostanában. Az emberek talán már eligazodni sem tudnak a sokféle vélemény között. A legtöbb megszólaló azonban kutató, vagy a gyermekvédelmet elméletből ismerő szakember. Azoknak a hangja alig hallatszik, akik a terepen dolgoznak, a gyermekek, családok minden gondját-baját ismerik, és naponta segítik életüket. Több mint negyven évnyi szakmai tapasztalat néhány szeletét osztom meg az olvasóval.

Többnyire azt halljuk, hogy nagyon korszerű a gyermekvédelmi törvény, csak be kellene tartani. Valóban, a törvény negyed századdal ezelőtt új szemléletet hozott, amellett, hogy egységes rendszerbe foglalta a jóléti és védelmi elemeket. Újdonsága volt, hogy a gyermekvédelmet nem csupán hatósági feladatnak tekintette, hanem a gyermek (a család) és a hatóság közé beékelődött a segítő munka. Korábban ha a család nem tudta megfelelően gondozni a gyermeket, a hatóság figyelmeztette őket, majd a gyermeket kiemelte, állami gondoskodásba került. A törvény viszont előírta, hogy ilyen esetben a gyermekjóléti szolgálatnak kötelessége segítséget nyújtani a családnak, hogy képessé váljanak a nehézségek megoldására.

Emellett még egy lépcsőfok beépült. Abban az esetben, ha a segítségnyújtás ellenére sem megfelelő a gyermek gondozása, hatósági intézkedés keretében ún. „védelembe vétel” történik, amikor kötelezettségeket írnak elő a család részére, és csak ennek eredménytelensége esetén emelik ki a gyermeket a családból.

Az első probléma a védelembe vétel terén jelentkezett. Valóban voltak családok, amelyek a hatósági intézkedés hatására intenzívebben figyeltek a gyermekeikre; de ezeknél a családoknál megvolt az a belső és külső erőforrás, amely képessé tette őket a változásra. Viszont egyre növekedett azon családok száma (ez a folyamat 1997, a gyermekvédelmi törvény megszületése óta napjainkig tart), amelyek erre nem képesek. Nagyon sokat változott a társadalom, kialakult egy olyan, mélyszegénységben élő csoport, amely önerőből képtelen a változásra, sőt ezekben a családokban folyamatos a rossz helyzet halmozott újratermelése. És ezt a törvény nem veszi figyelembe, nem nyújt semmilyen támogatást a védelembe vett gyermekek számára. Sőt, tovább ront a helyzetükön, amikor az igazolatlan iskolai hiányzások miatt (ezen családoknál ez gyakori jelenség: nem viszik a gyereket betegség esetén orvoshoz, nincs megfelelő ruházat, stb.) még a családi pótlékot is megvonják tőlük.

A gyermekjóléti szolgálatok arra lettek „kitalálva”, hogy a kis számban esetlegesen előforduló gyermekjóléti problémák megoldásához segítséget nyújtsanak. Arra semmiképpen nem alkalmasak, hogy a tömegméretekben jelentkező, végletes élethelyzetek megoldását segítsék elő úgy, hogy a "személyes varázsukon”, elfogadó attitűdjükön, kedvességükön, szaktudásukon kívül semmilyen más eszköz nem áll a rendelkezésükre. Nem tudnak lakást, segélyt adni, munkahelyet biztosítani, ha a gyermek fejlesztésére van szükség, nincs hozzá szakember, és még lehetne sorolni.

A segítő munka akkor lehet eredményes, ha az elsődleges szükségletek kielégítése mindenki számára biztosított. A családok életében jelenlevő folyamatos hiány megöli a lelket, képtelenné teszi őket a „normális” életvitel folytatására, a jövő tervezésére. Az ezredfordulón a nehéz helyzetbe került családok döntően önként keresték fel a szolgálatokat, segítséget kérve problémáik megoldásához. Ma szinte senki nem mer segítséget kérni, mert „ott úgysem tudnak segíteni, csak elveszik a gyermeket.”

Ma a gyermekek úgy kerülnek a szolgálat hatókörébe, hogy más intézmények (pl. iskola, óvoda, rendőrség) jelzik a problémát (akár névtelenül is, nem vállalva a felelősséget), aminek nyomán a gyermekjóléti szolgálat felveszi a kapcsolatot az érintett családdal. Ők leginkább nem akarják ezt, de tartanak a következményektől, ezért együttműködnek a szolgálattal.

Legtöbb esetben a szakembereknek sikerül egy olyan elfogadó kapcsolatot kialakítani, amelyben a kliens is jól érzi magát, örül a segítségnek. De ehhez hosszú időre, sok találkozásra, együttes élményre van szükség, amire ma nincs idő a magas esetszámok miatt. Világosan látszik, hogy az alapvetően segítésre „kitalált” intézmény mára olyan védelmi szolgálattá vált, amely nem tud valódi védelmet nyújtani (eszközök híján) a gyermekek családjukban történő, megfelelő neveléséhez.

A szegénység, a nyomor minden rosszat a felszínre hoz, és ezért sokszor el kell venni a szüleitől a gyermeket. Ez szörnyű lelki terhet jelent a családsegítő munkatársak számára. És ekkor szembekerülnek azzal a dilemmával, hogy jobb helyzetbe kerül-e a gyermek, ha kiemeltem? Sok tapasztalat szerint nem, sőt másnap már otthon látjuk, mert megszökött. Kevés a nevelőszülő, ezért a hatóságok inkább nem emelik ki azon gyermekeket sem, akik otthonában szörnyű körülmények uralkodnak. Azt is látjuk, hogy sok csecsemő azért marad hosszú ideig a kórházakban - a védőnő jogosan nem engedi „hazavinni” a körülmények miatt -, mert nem tudják elhelyezni őket.

A segítők gyakran tehetetlennek érzik magukat. Akármilyen jól és sokat dolgoznak, nem tudnak a családokon segíteni, mert olyan problémáról van szó, amelynek megoldása csak társadalmi szinten lehetséges. Az emberek a dühüket, indulataikat is rajtuk vezetik le, velük kiabálnak, veszekednek, közben nem rájuk dühösek, de nincs más, akin levezethetnék a feszültséget.

A családsegítők ezt tudják, mégis nagy lelki terhet jelent. Ezért is magas a munkatársak fluktuációja, a pályaelhagyás. Persze az alacsony béreknek is van ebben szerepe. Pedig kevés ennél szebb hivatás létezik a világon. A tapasztaltabb segítők nosztalgiával emlegetik a kilencvenes éveket, idézik fel az akkor elért sikereket.

Miben mérjük a sikert, amikor a munkánk eredménye sokszor csak évek múlva jelenik meg? Nagyon jó érzés, amikor már felnőtt fejjel felhív egy volt kliensünk, akit húsz évvel ezelőtt segítettünk, és beszámol az életéről. Vagy sokszor küldenek fényképeket már a saját gyermekeikről, családjukról, büszkék magukra. És ez a legfontosabb! Úgy érzik, hogy önmaguk oldották meg a problémájukat, mi, segítők ehhez csak katalizátorok voltunk. Ők gazdagodtak egy pozitív kapcsolattal, és mi is gazdagodtunk általuk. Kevés izgalmasabb dolog létezik, mint betekinteni mások életének regényébe. És nagy tisztesség, ha abba engednek belépni egy idegent.

Sajnos ma kevés lehetőség van ilyen mély kapcsolatok kialakítására. A szociális segítő munkának nem feladata a társadalom strukturális problémáinak megoldására. Tüneti kezeléssel nem is lehet a társadalom szerkezeti hibáit megváltoztatni. Az ilyen beavatkozás fetisizálása, a tüneti kezelés túlértékelése, állandósítása, a társadalom felelősségének áthárítása deformálja az egész társadalom működését. Azt az illúziót hozhatja, hogy szociális munkával megoldottuk a problémát, legyen mindenki elégedett.

Ez a hozzáállás csökkenti az elit felelősségét, kiöli a társadalomból a szolidaritást, és a hibákért a felelősséget a rossz helyzetben levő csoportokra hárítja. Ennek a helyzetnek a szenvedő alanyai a bajban levő családok, gyermekek mellett az őket segítő szociális szakemberek, akik tehetetlenségükben maguk is frusztráltakká válhatnak.

A szerző hivatásos gyermekvédő.

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.