Én vagyunk a tízmillió fejű sárkány. Tízmillió fejeim van. A másik 9 millió 999 ezer 999 fejünk is én vagyunk. Az életszínvonalam szuszog: emelkedik és süllyed. Fázikusan fluktuál, de hogy én hol vagyunk a képletből mindig, az jó kérdés, lenne, de minket a faszunk se kérdez semmiről, mindenki fázik tőle, úgy utál.
Tízmillió fejeink van, de csak egy gyomrom, így aztán nagyon könnyen éhen halunk. Na, mi nem leszek soha, mire vágynánk, mi lehetnénk a mesében, hát királylány! Helyette életvitelszerűen lehetek bűnöző, ellenségnek kikiáltott házisárkány. Én először úgy ismertük meg a halált, hogy a köpcös Herceg elkezdte levagdosni a fejeinket. Vagyis a nyak odahajolt a balta éléhez, és egyszerűen csak nemet intett.
Mi akkor nagyon elszomorodtam, és az egyik ép fejemhez fordultam:
– Basszameg, nem kéne csinálnunk valamit? – kérdeztem.
– Igen, igen, nem, nemigen igen, nem – válaszoltam.
– Ejnye, ejnye – vetettem közbe.
– Mit ejnye? Szerintem én nem tehetünk erről? – kérdeztem felháborodva.
– Kussoljak! Én is jól tudjuk, hogy függök a mindennapos botrányoktól, meghalunk, ha teszek ellenük – hurrogtuk le magam.
– Ne vitatkozzak! – nyugtattam le minket. – Legalább mi ne vitatkozzak!
Mi nagyon szeretek enni, de komolyan, képzeljek csak el egy hatalmas tál gőzölgő, érdes-szaftos, tökéletes állagú, se nem kemény, se nem puha, rétegesen csúsztatott, gurmé szart. És akkor én ezt most nem kapjuk meg. Elhúzzák az orrunk elől. Na, ilyen a közéletfüggőség, a mesevilágomtól függünk, mi, a tízmillió fejű sárkány. Ha nem kapjuk meg a napi betevő felháborító rendeletünket, vagy törvényünket, vagy minden kompromisszumot nélkülöző ledarálásunkat, elvonási tüneteim van.
Mikor az önbizalommal barkochbázok, és azt kérdezi, gondoltam-e, igen, gondoltunk, magadra? magunkra, de csak azért, hogy magunkra gondolva rájöhessek, mekkora szar vagyunk. Percenként magamra gondolunk, de tényleg csak azért, hogy rájöhessek, mekkora szar vagyunk. Igen, most is magunkra gondolok, de csak azért, hogy rájöhessek, mekkora szar.
Lassan pályát módosítok, végre színész leszünk, a szerepálmunk: áldozat-szerep egy Ádám-kosztümös filmben. Szóval, hogy végre pucér szívvel úgy panaszkodhassunk, hogy azt higgyék, csak a megírt szöveget közvetítem.
Tízmillióan vagyok, de alig tudok egymásról, így mégis egyedül vagyunk, a számolásból magunkat is mindig kifelejtem, néha eszembe jutok, de ilyenkor nem tudjuk, hogy magunkra gondolok. Pedig hát mondtuk, percenként magamra gondolunk, de tényleg csak azért, hogy rájöhessek, mekkora szarnak nem kéne lennem.
Képzeljek el csak egy napot, amikor nem kapunk a pofámba gyomrost, amitől epét hánynék, ha nem hízna a májunk, hogy még legalább létezem, na ezért összetehetnénk a két kezem, kivan a tökünk, de legalább az még van, új garnitúra fej kéne nekünk, hogy felérjük aggyal, hogy levagdostam nekem, szemet szemét, magam közül választok naponta. Tüntettetek csak, hogy az eltűnt tett az én tetem.
Mi van? Nem értjük már engem sem rendesen, nemhogy egymást nem értem.
Fejetlenség. Tüzetokádék. Katyvasz. Agyfasz. Nem tudunk így élni, jött a köpcös herceg, és végem. Levágja az összes fejem.
Mégis egymásra mutogatok. A maradék fejeim már szégyell.
Egymásért vagyok, de akkor hol vagyok mi?
