A hat közül négyet ért az a szerencse,vagy balszerencse, hogy élete nagyobbik részét emigrációban töltse. Nem tudom, ennek mennyi köze van a francia vagy a brit egészségügy régebbi vagy jelenlegi állapotához, de tudom, hogy Magyarországon nálunk fiatalabbakat vitt el hirtelen a Covid, olyanokat, mint a költő-kultúrpolitikus Szőcs Géza, vagy a 168 Óra hajdani szerkesztője, Bölcs István. Lehet, hogy a „nyugati” négyek esetében jók a génjeink, többnyire nem dohányzó és alkoholt mértékletesen fogyasztó emberek vagyunk. Ugyanakkor átestünk egy világháborún, ahol nem voltak jók a túlélési esélyek, egy forradalmon, amiben legalább négyen aktívan részt vettünk, és jártunk olyan országokban, ahol könnyen lehetett himlőt, vagy maláriát kapni. Jó, beoltottak ellene, de mégiscsak szerencsénk volt.
De soroljuk fel a hat még élő író adatait: az első közülünk Sándor András, írói nevén András Sándor, költő, díjnyertes regényíró és esztéta. Ő most március 28-án lesz 90 éves, a rendszerváltás után visszatért Magyarországra, felváltva élt Budapesten és Nemesvitán, s úgy tudom, egészen az elmúlt évig dolgozott, írt esztétikai tanulmányokat. Andrással szemben elfogult vagyok, mert együtt mentünk el 1956-ban Magyarországról, és később, amikor ő már az amerikai Howard Egyetemen tanított német irodalmat, én meg az angliai Cambridge-ben lengyelt és magyart, sokat leveleztünk és nem egyszer írtunk is egymás könyveiről angolul és persze magyarul. András nemrég kapott Baumgarten-emlékdíjat és bár régen megérdemelte volna a Kossuth-díjat, az idén is lemaradt a nyertesek listájáról. Látatlanban megszavazok neki egy alternatív Kossuthot vagy egy Széchenyit, mint hallom első, még Oxfordban írt és később kibővített Heine-könyvét (The Exile of Gods) nemrég kiadták, de nem Magyarországon, hanem a Mouton kiadónál.
A következő a sorban én lennék; születtem 1934. április 3-án, a Kos jegyében, tehát rendszeresen verem be a fejem a falba, nem csak politikailag, fizikailag is. Viszont irodalmi terveimet általában sikerült megvalósítanom és van pár díjam is, közülük hadd emeljem ki a 2014-es Janus Pannonius Fordítói Díjat, meg az erdélyi Hídverő-díjat, mert még a nehéz időkben többször jártam Erdélyben és több könyvem jelent meg Kolozsvárt, sok jó erdélyi magyar költőt, köztük a kedves Dsida Jenőt, fordítottam angolra. Két éve kaptam a lengyelektől egy Norwid-emlékdíjat, amiért megdolgoztam, tavaly meg, váratlanul, amire büszke vagyok (56-os szerepemért), a Bárány János-díjat Ferencvárostól.
1934 augusztusában több jeles írónk és kritikusunk született; kezdve a budapesti Fried Istvánnal (augusztus 1), folytatva a „párizsi”, újabban „Montpellier-i” Márton Lászlóval (augusztus 15.) és a ma is Montgeronban, Párizs mellett élő Nagy Pál prózaíróval (augusztus 23.) végezve. Utóbbi, a hajdani Magyar Műhely alapítója és szerkesztője, egy ideje nem közöl a hazai lapokban, a Wikipédia szerint utolsó könyve nyolc éve jelent meg franciául, bár ugyanannak az antológiának (magyarok írásai francia nyelven!) a második kötete, úgy tűnik, most már nyomdában van. Ami viszont Fried Istvánt illeti, az ő nevét nemcsak magyarországi, hanem erdélyi lapokban is gyakran látom. Fried a hagyományosabb gondolkodású és nyelvezetű kritikusok közé tartozik, nem nagyon alkalmazza azt a szakzsargont, amely az elmúlt évtizedekben eluralkodott a magyar kritikában – de amit ír, azt mindig érdemes elolvasni, mert kitűnően tud elemezni sokféle műalkotást. Fried 1987 óta az irodalomtudomány doktora; több könyvet írt az Osztrák-Magyar Monarchiáról, amelynek időszakát, azt hiszem, enyhe nosztalgiával tárgyalja és elemzi.
Márton László, (aki először publikált ezen a néven még 1956 előtt!)! sokoldalú író és publicista, gyakran olvassuk írásait a Népszavában. Oxfordban kezdte, utána hosszú évekig élt Párizsban, de a rendszerváltás után Algériában is eltöltött pár évet magyar diplomáciai szolgálatban. A Bibó István Társaság egyik alapítója, több könyv szerzője, amelyek közül talán a 2006-os Koestler-életrajz a legfontosabb. Néha a hazai jobboldali szennylapokban megírják, hogy veszélyes ember: megátalkodott szabadkőműves! Vele gyakran cserélek eszmét villámpostán. Bár stílusunk különbözik, politikai véleményünk gyakran egyezik, például egyikünk sem kedveli a demagógokat: sem Trumpot, sem Putyint, de még a sok ember haláláért felelős Netanjahut sem (tovább hadd ne soroljam).
Végül szeptember 29-én 90 éve született Ilia Mihály, azon kevés magyar szerkesztők és kritikusok egyike, akik egyetemes magyar irodalomban gondolkoznak. Más szóval Ilia nem csak arra figyel, mit írnak Budapesten és Szegeden, hanem arra is, mit Pozsonyban, Kolozsvárt, Újvidéken és a nyugati végeken. Ő az egyetlen hatunk közül, aki már kapott egy komolyabb magyar díjat, vagyis a Széchenyit és akit (hinni remélem) jobbról és balról is megbecsülnek. Van neki Hazám-díja is, amit ugye nem igen adnak emigráns írónak, mert hogyan is képviselhetné valaki „hazánkat”, ha az illető „csak” Párizsban vagy Cambridge-ben tanít magyar irodalmat.
De ez a kis írás nem annyira a megbecsülés arányairól, a divatos és „menő”, vagy nem divatos, „létező” írókról, hanem inkább arról szól, hogy mi, harmincnégyesek szívós, jó évjárat vagyunk. Remélem, még eltartunk egy darabig.