civil beszéd;Magyar Péter;

A Magyar Péter-szindróma

Civil beszéd

A szindróma, mint tudjuk, tünetcsoportot jelent. Egyik vagy másik tünetről általában nehéz felismerni a betegséget, de együttesük már hozzásegít a diagnózishoz.

Magyar Péter egy beteg politikai szerkezet tankönyvi tünetegyüttesének terméke. Politikai sztár, új csillag a színpadon, aki rövid úton mindenkit leénekelt onnan. Érti ennek a színpadnak a természetét, a médiaeffektusokkal élő politika fogásait - vagy érti a mögötte álló profi csapat. Hibázik, persze, de csak annyit, mint a főpróbán általában szoktak. Jól választotta ki színre lépésének pillanatát. A kegyelmi botránytól felkorbácsolt közhangulatban, egy válási bulvársztori szereplőjeként azok is odafigyeltek rá, akiknek nem mindennapi kenyerük a politika.

Olyan pillanat volt, amikorra a politika hivatásos szereplői, a pártok már régen lefelé bukdácsoltak a közbizalom lépcsőin, a közbizalmatlanság irányába. Bukdácsolás közben egyszerre azt vették észre, hogy a fejük fölött az övékénél jóval nagyobb sebességgel elzúg a mélybe egy-egy köztársasági elnök, miniszter, bennfentes bizalmi ember.

Akinek eddig nem, annak a kegyelmi botrány hatására csapta meg az orrát a rendszer fekélyeinek rothadásszaga: az álszentségé, a protekcionizmusé, a morális válságé. A kormánypártok már rég nem pártként működnek, a gúzsba kötött, kínjukban egymással huzakodó ellenzéki pártokkal éppen az ellenzéki szavazók a legelégedetlenebbek.

Egyre többen érzik úgy: ez a pártszerkezet megbukott. Itt a vége, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volna szervezett pártokra, és amikor nincs helyettük más. Se velük, se nélkülük.

Ezzel előállt a Magyar Péter-szindróma. Ami nem elsősorban Magyar Péterről szól. Hanem a betegségről, aminek tünetegyüttese színpadi hőssé emelte. A kétoldalú tüdőgyulladáshoz hasonlóan kétoldalú politikai gyulladásról: a mindkét oldali pártok iránti bizalomvesztésről.

Persze, hogy nem igazságos. A betegségek sosem igazságosak. A kormányoldalnak bűnei, az ellenzéki oldalnak fájdalmas hibái vannak. Az egyiknek minden eszköz a rendelkezésére áll, a másiknak szinte semmi. De a szavazók jelentős csoportjaiban megint veszélyes erővel egyszerre van jelen a kormányváltó és ellenzékváltó szándék. Ezen végképp nem segít, ha a pártok - a Fidesz is, maga módján az ellenzék is - dühös kritikával illeti a Magyar Péter-jelenséget. A kormány szerint sértett félbolond, aki, mint frakcióvezetőjük mondja, elvesztette feleségét és a felesége által szerzett állásait. (Képesek voltak óvatlanul világossá tenni, hogy rendszerükben nepotizmus uralkodik: a házastársaknak-vejeknek-rokonoknak állást, zsíros üzletet, közpénzt „szereznek”.) Az Origó szerint Magyar Péter „ajakrúzst használ, és feltehetőleg sminkeli magát”. A buzizás később jön, de érkezése a kormányvágányon hamarosan várható. A Megafon a drága óráját helyezi pellengérre.

Néhány ellenzéki politikus is nyilatkozik: nincs helye a politikában, ez csak csodavárás. Persze, az is. De azért várják a csodát, mert akiktől a változást várhatnák, azokban már nem reménykednek. Magyar Péter nem a Fidesz ördögi csele miatt van. Magyar Péter miattunk van. Nem volna akkor hasznosabb legalább az utolsó percben összehangolt kampánnyal, cselekvési és kommunikációs tervvel javítani valamit a pártimázsokon?

A kormánykritikus táborban az egyik értelmezés szerint Magyar „küldött ember”, a Fidesz felbérelt ügynöke. A másik szerint Jézus Krisztus szupersztár, aki „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” végre beteljesíti vágyainkat.

Egyik narratívában sem hiszek, de mindegyik használ Magyar Péternek. A teljes politikai elit üldözöttjének glóriáját teszi a feje fölé.

Nem látok logikát abban, hogy az új sztár a Fidesz forgatókönyvét vinné színpadra. A Fidesznek az volna elemi érdeke, hogy a kegyelmi botrányt minél előbb elfelejttesse, mélyre áshassa. Ehhez képest Magyar Péterről mindenkinek a volt felesége jut eszébe, arról pedig az egész nemrég feltárult kloáka. De azt sem hiszem, hogy Magyar Péter egymaga megváltó tudna lenni. Ám lehet tüske a Fidesz-köröm alatt, szemléletesebbé tehet egy-egy, hírből már ismert disznóságot.

Ha. Ha a mögötte érzékelhető tőke és profizmus kitart. Mert ez az igazi kérdés: ki fizeti a zenét? A politika - és nemcsak a pártpolitika - pénzbe kerül. Elég sok pénzbe. Ez a pénz most egy hasadékból potyog ki. A Fidesz mögötti gazdasági elit hasadni látszik. Kevesebb a pénz, fogynak a jó üzletek. A keleti nyitás nem pótolja az uniós zárás következményeit. Többeknek elegük van a Tiborczokból, Mészáros Lőrincekből. Ezért már Orbánból is. Ők finanszírozhatják a kísérletet – hiszen ilyesmi vezette Simicskát is. Neki nem sikerült. De most több a frusztrált nagyvállalkozó. Új szereposztásban jöhet az új előadás.

Hogy jó-e nekünk az a világ, amit ők hoznának? Önmagában nem. De a mostaninál jobb. Mert megnyitna egy lehetőséget, amelyben nagyobb mozgástér nyílna a demokratikus ellenzéki politizálásnak. Megrepeszthetné a falakat, eltüntethetné az országot katasztrófába vivő miniszterelnököt.

Addig tartsuk szárazon a puskaport. Ne lődözzünk vele Magyar Péterre sem.

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.