Messiásról forgatni mai napig veszélyes, ha Jézus Krisztusnak hívják

Legalábbis, ha az alkotók eltérnek az elfogadott ábrázolásmódtól.

A vallási és mitológiai karakterek megjelenítése a filmekben kényes kérdés, mivel egy-egy kultúrkör másképpen értelmez egy-egy figurát. Bár a Marvel-világ igen sajátosan bánik az északi mitológia isteneivel, Norvégiában senki sem háborodik fel azon, hogy például Loki egy biszexuális modern lény. Sőt, feltehetően a nézők jelentős része ezt a nevet csak a képregényfilmekből ismeri. Egészen más a helyzet Jézussal, a keresztény kultúrkör központi alakjával, aki a világtörténelem egyik legismertebb és legnagyobb befolyású személyisége. A legtöbb kutató bizonyítottnak találja, hogy Jézus valóban létezett, a köré keltett legendákról azonban különféleképpen gondolkodnak. A többségi keresztény nézet szerint egy Istenben három személy van, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ez a Szentháromság.

A legtöbb mozgóképes ábrázolás nem lépi át az értelmezési határokat, egy bizonyos szemszögből mutatják be Jézus életét. A Názáreti Jézus című 1977-es minisorozat, Robert Powell erőteljes alakításával, a keresztény vallási meggyőződés alapján ábrázolta szemben a 2007-es Messiással, az iráni Nader Talebzadeh alkotásával, amely a muszlim megközelítés szerint mesélte el Jézus történetét.

Ha efféle mű készül, akkor ez esetben el lehet könyvelni: biztosan megsértődik valaki rajta. Talán a leghíresebb ilyen mű a Martin Scorsese jegyeztre Krisztus utolsó megkísértése (1988), melynek a bemutatóját többször megakadályozta a katolikus egyház. „Krisztus életének minden mozzanata konfliktus és diadal. Győzedelmeskedett a mindennapi emberi gyönyörűségek leküzdhetetlen bűvöletén, a kísértéseken, és szünet nélkül átlényegítve szellemmé a testét, felmagasztosult. A Golgota csúcsára ért, és megfeszítették a kereszten… Ez a könyv nem életrajz, hanem minden vívódó ember hitvallása.” – írta Nikosz Kazantzakisz, a film alapjául szolgáló könyv szerzője, melyből Paul Schrader írt forgatókönyvet. A műben Krisztus élete elevenedik meg: Isten őt választotta ki a feladatra, hogy üzenetét eljuttassa az emberekhez. Ám egy igazi dilemmával kell szembesülnie a Golgotán: a kereszten kezdődik, amikor a Sátán utoljára kísérti meg Jézust az emberi élet kínálta kényelemmel és örömökkel. Ha a kereszthalál helyett megtagadja Istent, megszabadul a szenvedéseitől.

Sokan sértőnek vették a dilemma ábrázolását, noha egyértelmű, hogy egy ambiciózus műalkotásról van szó, nem provokációról. Nem kisebb értetlenség fogadta bizonyos körökben Mel Gibson 2004-es rendezését, a Passiót. Ebben a filmben Jézus Krisztus földi létének utolsó tizenkét órája elevenedik meg, a film írói a négy evangéliumot és Clemens Brentano Jézus Krisztus Urunk kínszenvedése B. Emmerich Anna Katalin látományai szerint című könyvét használták föl. Utóbbit sokan nem tartották „mérvadónak”, illetve úgy vélték, Gibson túlságosan elnagyoltan ábrázolta a Jézus vesztét okozó karaktereket, egyesek még a sorok közé rejtett antiszemitizmust is beleláttak a műbe, különösen annak tekintetében, hogy durvasága, brutalitása, az atrocitások sorozata megmásítja a jézusi üzenet lényegét, ami a kölcsönös szeretet hirdetése és megvalósítása. Mindazonáltal a filmtörténet egyik legvitatottabb alkotásának 2025-ben jön a folytatása.

Egyértelmű: a fő probléma Jézus Krisztus különböző megítélése. Ez a magyarázata annak, hogy ha valahol és bármikor világ-körútra indul és népszerűvé válik egy evangéliumot propagáló film vagy színmű, azonnal megindul ellene az észvesztő lejárató kampány, amint azt Sartre megjegyezte: „Az antiszemitizmus nincs irigylésre méltó helyzetben: életbevágó szüksége van az ellenségre, akit el akar pusztítani.” Lényegében ugyanez történt 1974-ben A Jézus Krisztus szupersztár bemutatóján a Broadwayn. Annak idején röpiratokban hirdették, a Weber musical antiszemita alkotás, ami miatt az amerikai zsidóság kénytelen lesz elmenekülni az Egyesült Államokból. A sors iróniája, hogy a Norman Jewison rendezte 1973-as filmváltozat, melyben Ted Neeley egyik legtöbb vitát generáló Jézus alakítását hozza, minden idők talán legtöbbet vetített Krisztus-feldolgozása lett, a musical dalai önállóan is megélnek.

Érdekes, hogy ha más néven fut a messiás, mint pedálul Frank Herbert Dűne-univerzumában, amely feudális struktúrájú jövőt vetít elénk. Ebben IV. Saddam padisah császár kormányoz, s a nagy nemesi házak uralják. A hatalmi rendszer három pilléren nyugszik: a Landsraad nemesek tanácsán (politikusok), az Űrligán és a navigátorain (ez lenne mondjuk a Wall Street) és a kizárólag nőkből álló ősi Bene Gesserit renden (a nagy világvallás). Na, és persze, ott a fűszer, az univerzum legnagyobb értéke, mely annak legszegényebb bolygóján, az Arrakison terem csak meg. Lynch (1984) és Villeneuve (2021 és 2024) próbálja Herbert különböző kultúrákon és civilizációkból (arab, izraeli, skandináv, indonéz és latin) összegyúrt világrendszerét megmutatni. Amiben viszont különböznek, hogy Lynch a Paul Atreides-ből Kwisatz Haderach, a Mahdivá (messiás) megváltója alapvetően jó, míg utóbbi hamis prófétának állítja be. Ez pedig konkrétan nem izgatott fel senkit.