Guy Ritchie visszatért a gyökereihez, és előkészítette a generációváltást is

ENSZ-rendfenntartóból angol arisztokrata gengszterré kell válnia Eddie-nek, a Guy Ritchie mozgóképes univerzum legújabb hősének. Kritika videóinterjúval!

Guy Ritchie műfajteremtő művész annak minden előnyével és hátrányával egyaránt. Gondoljunk csak a Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső és a Blöff kirobbanó sikerére és az azt követő euforikus hisztériára, melynek keretében mindenki a direktor stílusát igyekezett koppintani. Kivéve maga Ritchie, aki szerette volna magát sok minden másban kipróbálni, de ezek esetében a siker (legalábbis az euforikus) elmaradt. Be kellett látnia, hogy a saját világában erős, de nem feltétlenül a mainstream-ben, így visszatért az Úriemberek című mozifilmmel az ő drága gengsztereihez, akik ma már a britek nemzeti kincsének számÍtanak - lám, mindenki rögtön az új reneszánszról beszélt. Ha meg siker, akkor természetesen felbukkant a Netflix, akik azt mondták: valami ilyesmit kérünk, csak éppenséggel egy nyolcórás sorozatévad formájában. Ritchie annyira komolyan vette a feladatot, hogy a sorozatnak lazán az Úriemberek címet adta, de a karakterek és a sztori teljesen új.

Az Úriemberek expozíciójában a sorozat protagonistája, Eddie Horniman (Theo James) épp Törökországban teljesít katonai szolgálatot, amikor hazahívják, mivel apját egy baleset érte és haldoklik. Természetesen ez egy pár vicces dialógus után be is következik, hogy átadja a szituációt s váratlan örökség fennforgásnak. Eddie-t épp nem érdekli, hogy mi lesz a jussa, nem számít semmire, annál inkább bátyja, Freddy (Daniel Ings), aki az elsőszülött a testvérek közül, és nyilván neki jár vagyon. A fordulat viszont gyorsan érkezik: kiderül, hogy a hatalmas birtokot és Halstead hercegi rangját főhősünk, Eddie örökli. Ekkor leesik neki a tantusz, miért mondta neki az apja a halála előtt, hogy vigyázzon a bátyjára: mint kiderül Freddy kokainfüggő és béna szerencsejátékos, aki épp felhalmozott egy nyolcmillió fontos tartozást.

Az új szerepkörben, azaz a nemesi címmel rendelkező bandita - merthogy a gengszterekkel csak egy gengszter bírhat el - üzemmódban természetes szövetsége lesz Susie Glass (Kaya Scodelario), aki immár évek óta föld alatti fű-üzemet futtat a családi birtokon. Az első két részben Eddie és Susie össze szökik és megoldja a tesó tartozásait meg az ahhoz kapcsolódó bonyodalmakat. Hőseinknek sok mindennel kell szembesülniük az autólopástól kezdve a Hitler képgyűjteményéig, sőt a Führer formaldehidben konzerválta heregolyói is előkerülnek egy ponton.

Az első két epizód, olyan, mint egy Guy Ritchie-film ((ő maga rendezte), a többi afféle pikareszk módon önálló epizódok sora.

Talán az a lényege ennek az évadnak, hogy Ritchie producerként átadja a stafétabotot a fiataloknak, hogy vigyék tovább az “igét”. Persze, mint kreátor ott van végig a keze nyoma az összes részen, de engedi, hogy a régi iskola helyett jöjjön egy új generáció. Hiszen a szereplők is nagyjából két évtizeddel fiatalabbak, mint ő, a “régi rosszarcú” csapatból csak Vinnie Jones maradt, aki vadőrként afféle bölcs nyugdíjast alakít. Mármint a sokat látott fajtát. Ő az, aki ellátja Eddie-t a jótanácsokkal, ha kikérik a véleményét. Elég jó párost alkot Vinnie Jones és Theo James, nem mellékesen, utóbbinak van a legjobban megírt karaktere: ő tudja szemléltetni az ívet, ahogy egy jófiúból a legnagyobb gazember válik, pedig, ő csak a családját védené. A többiek csak úgy hozzák a formát a megfelelő tempóban előadott dialógusokat, de ne feledjük, ez sem könnyű. Ha elfogadjuk, hogy a humor mögött felsejlő társadalmi kommentáron egy picit agyalni kell, akkor még a szórakozáson felüli gondolatokat is kapunk, az már-már óriási. Pláne, egy Netflix sorozattól.

Infó: The Gentlemen. Első évad. Bemutatja a Netflix