Talán a legnagyobb visszhangot az kapott a szombati tüntetés résztvevői körében, amikor Magyar Péter, ismételten, az európai ügyészséghez való azonnali csatakozást követelte, ígérte. Itt persze érdemes különbséget tenni a két ige között: a rendszer lebontásában reménykedő sokaság a követelést várja, hogy már történjen is végre valami. De talán ennél is erősebb igény lenne, ha a magyar rendszer végre megszabadulna Polt Pétertől; annak a lelkesedésnek, üdvrivalgásnak a legfontosabb üzenete éppen az lenne, hogy a legfőbb ügyész végre hallja meg az utca hangját. Azaz: vegye a kalapját és távozzon. Tudjuk azonban, hogy egyrészt neki esze ágában sincs venni a kalapját, másrészt, ha meg is tenné, Orbán egy másik Poltot ültetne a helyébe.
Így megy ez már lassan másfél évtizede, vagyis a személycserék sehova sem vezetnek. Illetve dehogynem: pontosan oda, ahova a NER vezet bennünket. A miniszterelnök mindig megtalálja azokat az embereket, akik még inkább igyekeznek megfelelni neki, bár ebben, alighanem, Polt Péter a csúcs közelében jár. Ha kell látszatintézkedésekkel fogja be a tiltakozók száját, ha kell semmire se jó nyilatkozatokkal; hibátlanul szolgálja azt, akit szolgálnia kell, csak épp azt nem, amire hivatott lenne: a jogállam védelmét.
Visszatérve a visszhangra: magamban azon tűnődöm, hogy vajon irányulhatna-e egy azonnali cselekvés követelésére – stilisztikailag írhattam volna kierőszakolást is, de csakis stilisztikailag –, ha vezérszónok, és közönsége, elsőként Polt Péter távozását, visszavonultatását tűzne a zászlajára? És noha tudom, hogy Magyar Péter és hívei, valamit a teljes ellenzék a rezsim bukását tűzte ki céljaként, és igaz: ezen a rendszeren apróbb kiigazítások már nem tudnak javítani, de az se lenne baj, ha a mozgalomnak már lenne kézzelfogható látszata. És az már biztos az lenne, ha Poltot sikerülne távozásra bírni. Aztán meg jöhetne az európai ügyészség.