Arról ábrándozott az öreg, hogy új életet kezd. Cúgos cipőben ül egy vadonatúj zöld Buick volánjánál, érzelmes spanyol dalt keres a rádióban. Mellette a szőke nő. És az a nő úgy főz majd, ahogyan a régi felesége, még jobban is, nem sózza el. Sétálgatni fog a szabadban, mélyen beszívja az erdők illatát. Lesz fegyvere is, egy félautomata karabély, persze csakis önvédelmi célra. Hatalmas tigrisnek nevezte magát (El tigre grandote). Azt mondogatta, mindenkit túl fog élni.
Viva LeRoy Nash (1915–2010) ekkor már csaknem negyedszázada élt a siralomház 39-es zárkájában, az Arizonai Eyman Fegyintézet rideg, szürke épületében, a sivatag peremén. Profi bűnöző volt, rablógyilkos. Kegyelem nélkül lőtt, ha az útjába álltak. Életének nagy részét rács mögött töltötte, több mint hatvan évet. Azért ítélték halálra, mert hidegvérrel megölt egy ékszerbolti eladót Phoenixben (1982).
Nehéz gyerekkora volt, ájtatos mormon apja nadrágszíjjal verte – amire persze sűrűn hivatkoztak is aktuális védőügyvédei. Hétévesen került először összeütközésbe a törvénnyel, biciklit és sült krumplit lopott. Tinédzserként már fegyverrel rabolt, azután a kansasi Leavenworth fiatalkorúak börtönében alapos továbbképzést kapott a tapasztaltabb fiúktól, büntetése végeztével úgy szabadult rá a társadalomra.
Megnősült, házról házra járva porszívót árult, javított. De csak néhány hónapig, mert „nem akarta eltékozolni az életét”. Döntött, bandita lett. Connecticutban súlyosan megsebesített egy rendőrt (1947), de a 25 év börtön sem bírta jobb belátásra. Újra rabolt. Első halálos áldozata egy postás volt Salt Lake Cityben. Életfogytosként, amíg rabtársaival fát vágtak az erdőben, megszökött; szerényen úgy mondta, „csak úgy elsétált”.
Nyugdíjas korú szökevényként követte el a phoenixi rablógyilkosságot. Közvetlen közelről, háromszor lőtte mellbe a vétlen 23 éves fiatalembert, aki újdonsült feleségének karjai között vérzett el az ékszerbolt padlóján.
A notórius bűnözőt ott helyben leteperték. Perében önvédelemre hivatkozott, és azt bizonygatta, hogy egy Esperanza nevű szellem parancsol a fejében, de a bíróságot nem hatotta meg.
Amíg az ítélet megjárta az összes fellebbviteli fórumot az igazságszolgáltatás útvesztőjében, egy halálbüntetést ellenző jogászprofesszor küldött neki pénzt üdítőre, édességre, újságra, kábeltévé-előfizetésre. Női teniszt nézett a legszívesebben, de látása idővel elhomályosult. Megvénült. Szíve ki-kihagyott, májfoltos keze reszketett. Megütötte a guta. Demens lett, és úgy legyengült, hogy a vécére sem bírt egyedül kimenni. Ápolásának költségeit az adófizetők állták.
LeRoy Nash, aki nem kegyelmezett áldozatainak, maga sem remélhetett kegyelmet. Hiába volt már veszélytelen, az egymást váltó kormányzók nem akarták hergelni a közvéleményt. Ám a kivégzést is halogatták, mert érezték, kínos „horror show” lenne a roskatag aggastyán elpusztítása. Csak vártak. Az Egyesült Államok történetének legidősebb halálraítéltje pedig nem siette el: kilencvenötödik életévében hunyt el, végelgyengülésben.
