Addig nem akartam elhinni, hogy az egyik szomszédos országban a nagyforgalmú boltokban kitették a táblát: „Magyar ne lopj”, amíg meg nem győződtem róla magam is. Született is akkor egy nem éppen nyelvújításkori pesti kifejezés: a „magyarni”.
Nemrégiben nyelvünk újabb szóval gazdagodott: „megspárolni”. Ennek eredete, hogy a vezér egyik rokonát szeretné a nagy nemzetközi üzletlánc tulajdonosai között tudni, és evégett „szót váltott” az üzlethálózat egyik vezetőjével. Az üzletlánc vezetője személyesen tapasztalhatta meg a magyarországi jog- és tulajdonbiztonság állapotát, így nem volt rest cégének üzemeltetési jogait azonnal egy svájci vállalatba menekíteni (apportálni). Természetesen ez a „pimaszság” kiváltotta a vezér vazallus-minisztereinek, Lázár Jánosnak meg Nagy Mártonnak a rosszallását, akik szóvá tették – mint a közjó meg gazdájuk hű szolgái –, hogy „háromszor veri ezt kenden Döbrögi majd vissza!”
MAGYARABOLNI. Alig győzzük összeszámolni, hányféle változatos módját fejlesztette ki a vezér és pereputtya a tulajdon elrablásának. Kezdetben volt a „piszkos tizenkettő”, a tizenkét állami gazdaság, illetve a használatukban álló földek „baráti kezekbe” adása. A megművelhető földeknél maradva érdemes felidézni Ángyán József összeállítását, amely világosan bizonyítja, hogy a pályázati kiírásnak megfelelően hány földműveléssel élethivatásszerűen foglalkozó, a föld helyszínétől csak néhány száz kilométerre élő fodrász, karosszérialakatos, kozmetikus, ügyvéd, tanácsadó szerzett olcsón állami földet. Köztük olyanok, akik aztán az évtizedek alatt felépített biogazdálkodást (ld. Kishantos) tették tönkre.
Ezt követte a „kimazsolázás”, az állami kézben lévő nagyobb szervezetekből (pl. a MÁV-ból) kiszervezett értékes ingatlanok megszerzése, amelyeknek a későbbi továbbértékesítésből származó ára jóval meghaladta a leértékelt beszerzési árat. Aztán jött az állami szabályozás és a pályázati színjáték kombinációja azokban az ágazatokban, amelyekben a hazai vásárlóktól származik az árbevétel, és ahol lehetséges monopoljáradék megszerzése az állami szabályozás közreműködésével. Ebben a menetben először a dohányboltok koncessziója, azután a telekommunikációs jogosultságok átcsoportosítása, majd az autópályák építésének, üzemben tartásának 35 évre történő koncesszióba adása zajlott le. Megjelent a környezethasználat egyedi engedélyezése is, amikor a tatai Öreg-tó, a Fertő-tó vagy a Balaton melletti ősnádasok „kiaknázásánál” tűntek fel a vezér barátai, családtagjai és üzletfelei. Érdekes technika még a „tranzitállamosítás”, amikor a közműszolgáltatás önkormányzati kezelésűből állami monopóliummá válik, hogy később a kiszemelt haverok legyenek a végső tulajdonosok.
BESEGÍTÉS UTÁN KISZORÍTÁS. A megspárolást évtizedekkel előzte meg az a jogi furfang, hogy állami szabályozással kiszorítják a versenytársat, vagy gyengítik a helyzetét. Erre jó példa volt az ESMA nevű spanyol-magyar hirdetőcég életterének „megvágása”: a közutak mentén villany- és telefonoszlopokra szerelt hirdetőtáblákat birtokló reklámcéget járművezetési biztonsági okokra hivatkozva egy törvénymódosítással ellehetetlenítették, értékesítési piaca összeesett, végül önként adta át részét a konkurensének, a vezér jobbkeze, Simicska Lajos tulajdonában lévő MAHIR-nak.
Ehhez hasonló, kedvelt technika az ágazati különadók bevezetése (a pénzügyi közvetítőkre, energiaipari szolgáltatókra, telekommunikációra és az áruházláncokra), illetve az olyan új hatósági szabályozás, amely vagy hatósági árakkal mérsékli erőszakosan egy vállalkozás jövedelmezőségét (rezsicsökkentés), vagy a piaci terjeszkedését, az értékesítés lehetőségét rontja (plazaépítés korlátozása eseti felmentésekkel). Ezeknek a kiszorítási technikáknak közös eleme az állami, hatósági kényszer alkalmazása azonnali vagy későbbi tulajdonátadás céljából, vagy egyszerűen az esetleges vetélytárs politikai csoport támogatáshoz jutásának preventív megakadályozására.
A találékonyságáról jól ismert Spéder Zoltán vezette be 2010 után azt a jól kommunikálható módszert, hogy a kormány állami tőkeemelést hajt végre és ezzel részesedést szerez magáncégekben (takarékszövetkezetek, Gránit és Széchenyi Bank, Takarékbank). A kormány tehát besegít, méghozzá úgy, hogy aztán olyan üzletpolitikát kényszerít rá a részben (többségében) magántulajdonban maradó szervezetre, amelynek eredményeképpen a vezér kedvezményezettjeit részesítik előnyben a hitelezésben, vagy éppenséggel megtagadják a hitelt az ellenérdekű(nek gondolt) partnerektől. Ha emiatt a korábbi tulajdonos meg kíván válni a részesedésétől, akkor jön a kijelölt vásárló, akivel már a legharmonikusabb egyetértésben folytathatja a vezér és pereputtya a gyarapodást. Bekövetkezik a kiszorítás.
SPÁROLÁS. Az élelmiszer kiskereskedelemben jelentős szereplővé vált nemzetközi üzletlánc magyarországi leányvállalata régóta kiszemeltje a vezérnek és vazallusainak. Ők úgy gondolják, hogy
sokkal könnyebb egy jól működő cégcsoport elfoglalása, mint fáradsággal, kockázatokat vállalva annak felépítése. Már régen készülnek a Spar elfoglalására is,
miután megszerezték (Jellinek Dániel révén) a francia tulajdonú Auchan többségét, és folyik a két vetélkedő szomszédvár, az ALDI és a LIDL bekerítése is.
A módszer ismert, egyfelől jön a „kedveszegés” - a különadókkal mérsékelhető a gazdaságos üzemeltetés -, másfelől az állami segítség felajánlása a kedvezményezett kisebbségi tulajdonos megnevezésével. Mindennek eredményeképpen a Spar birtokosai először elvesztik üzemvezetési szabadságukat, majd a tulajdonukat is. Deák Ferenc nem véletlenül mondta az 1839–40-es országgyűlésen: „A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ad a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében, s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s e két varázserő: szabadság és tulajdon.”
A magyar vezér joggal kérdezheti, hogy Deák miért nem beszélt a rabló szorgalmáról. Joggal kérdezheti, mire vitte a haza bölcse. Egy ócska ház maradt utána Söjtörön, ami arra se, volt alkalmas, hogy megrendezzék benne a nemzeti pikniket. Hol van Deák Ferenc söjtöri háza a kötcsei piknikhez? Hiába, Deák Ferenc még a megspároláshoz sem értett.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.