- Jó hangulat a Müpában

Mozart korai, 19 éves korában írt kétfelvonásos, nagyjából kétszer egy óra játékidejű operája, az Il re pastore, azaz A pásztorkirály, még ma is, amikor az egyre nagyobb étvágyú opera- és hangversenyélet mindent megpróbál, hogy bővítse az előadható művek körét, viszonylag ritkán hallható. Az öt úgynevezett mesteropera mellett már bekerült a kánonba a szintén korai, A pásztorkirály után keletkezett Idomeneo, és a kései, egyik utolsó Mozart mű, a Titus kegyelme, amit a Varázsfuvola komponálása közben írt Mozart. A többi korai vagy töredékes műve is alkalmanként színpadra kerül, ha másképp nem, koncertszerű előadásban, mint most az A pásztorkirállyal is történt. A L’Arpeggiatta zenekar, illetve vezetője, Christina Pluhar nemzetközi énekesgárdát kért fel az öt szerepre, akik az ilyen hangversenyektől eltérően nem kottából, lecövekelt lábakkal állva énekeltek a színpadon, hanem ki-be járkáltak, mozdulatokkal, arckifejezésekkel utaltak a történésekre. Villazon néha szinte Mr. Bean módjára – épp eléggé hasonlít is Rowan Atkinsonra – komédiázott Alessandro, azaz Nagy Sándor szerepében.

Villazon egyébként 2008-ban hangszálműtéten esett át, azóta el kellett hagynia a nagy romantikus operaalakokat, de például Mozartot szívesen énekel, és hallhattuk a Müpában éppen hat évvel ezelőtt Modeverdit, Orfeót is énekelni, szintén Pluharral. Az nyilván hallatszik, hangján, hogy vannak problémái, a legalsó regiszterben csúnyán vagy halkan szól, és a hangosabb futamokban is többször lehetett talékozni hangképzési problémáival, de Villazon tenorja még mindig elég sokat megőrzött egykori fényéből, és az énekes tudja, hogyan legyen produkciója még így is elfogadható, sokszor kifejezetten kitűnő, noha többször mozgott szinte a kínosság határán.

Mindazonáltal az előadás igazi erőssége - és sztárja a közönségsikert tekintve – egyértelműen Baráth Emőke volt az Alessandro által legyőzött trónbitorló, Sztratón száműzte király pásztorként élő fia, Aminta szerepében, egyébként ezt Mozart egyértelműen kasztrált énekes számára írta. Amivel Baráth mindenképpen kiemelkedett a többi énekes közül, az hangjának kiegyenlítettsége: bármelyik regiszterben telten, szépen szól, és az énekesnő rendkívül muzikálisan bánik vele, ez például második felvonásbeli lassú áriájából, amely már a lelki mélységekbe röntgenszemekkel belelátó későbbi Mozartot előlegezte, nagyon szépen megmutatkozott. Itt annak ellenére volt nagy a nyíltszíni siker, hogy nem a hangi bravúrok, a gyors futamok, amelyeket más áriákban bőven és bravúrosan kivitelezve hallottunk nem játszottak szerepet.

Baráth Emőke mellett mindenképpen figyelemre méltót mutatott Elisa szerepében Elena Sancho Pereg, spanyol énekesnő, de nála már mutatkozott a koloratúrákkal szédítően bánó szopránok problémája, hogy amikor nem bravúros futamaikat éneklik, hangjuk, előadásmódjuk szinte közepes színvonalon mozog. Itt mindenesetre volt mit énekelnie, a neki írt számokban Mozart már az Éj királynője áriáinak előképét vázolta fel. Szintén techinkás volt a nehéz futamokban - ilyenkor szinte más dimenzióba került - az egyébként kissé gyenge hangú horvát Tamara Ivanis is Tamiriként. Az Agenorét alakító amerikai Zachary Wilder, akit honlapja barokk tenorként jellemez, Monteverditől Mozartig tartó repertoárral, ennek megfelelő, Villazónénál jóval kisebb, karcsúbb, magasba húzó hangszínnel jelent meg a színpadon. Megbízhatóan énekelt, de ilyet sokszor hallottunk már, kicsit ki is lógott a gárdából. A zenekar nem szólt igazán szépen, de jó volt a négy rezesen szóló natúrkürtös, és Pluhar abszolút stílusismerettel és karmesteri biztonsággal irányította a zenészeket. Nagy volt a sikere neki is, a zenészeknek – és persze az egész produkciónak is –, jó volt azt a két órát a BBNH-ban tölteni.