A közel-keleti konfliktus kétezer évre tekint vissza. Az arabok és a zsidók közötti ellentét mindig is létezett, különösen, amikor a politika ezt a maga számára kedvezőnek ítélte és igyekezett kihasználni. Időnként a perzsák, Irán is csatlakozott az arabokhoz. Közben azonban mindig voltak békés időszakok is, amikor a népek konfliktusmentesen éltek egymás mellett. De az előítéletek bármilyen külső ingerre ismét feltámadhattak.
Nem kérdés, hogy a két állam megoldás logikus lenne, de ha egy pillanatra a térképre nézünk, nem nehéz belátni, hogy az összes határmegoldás, legyen az az ENSZ 1948. évi terve vagy az azt követő elképzelések, nem biztosították a békés egymás mellett élést. Ezen a háborúk sem változtattak. A területi elképzelések olyan konfliktusok alapját képezték, amelyek történelmileg az első világháború utáni Kelet-Poroszországot idézik és háborúba torkolltak. Ehhez tartozik az is, hogy a palesztin területek mindig is külföldi támogatásra szorultak, és az arab országok, az ENSZ vagy mások segítsége nélkül életképtelenek voltak.
A következő nehézség etnikai jellegű. Habár a statisztikai adatok szerint az Izraelben élő arabok aránya soha nem lépte túl a lakosság 20-25 százalékát, és a zsidó bevándorlás fenntartotta az egyensúlyt, Izraelben tartanak attól, hogy az arabok nagyobb születési rátája miatt idővel kisebbségbe kerülnek.
Az arab országok Palesztina-politikája évtizedek óta az ellentétekre, és nem a békére fókuszált. Ennek leghangosabb képviselője a nem arab Irán - mégpedig a saját regionális szerepe növelése érdekében. Hosszú ideig a zsidók elűzése, a zsidó állam megsemmisítése volt a cél, és egyes országok ezt a mai napig képviselik.
Amikor részben önként, részben kényszer hatására a palesztinok elhagyták a mai Izrael területét, a számuk hatszázezer körül volt. Ma hat millióan vannak. Táborokba kerültek, és hetven év után ezek még mindig léteznek. Utódaik megörökölték a menekült státuszt, sokaknak ez volt az egyetlen örökségük. Integrációjukat a fogadó államok zöme megakadályozta. Ez alól kevés kivétel volt, de pl. Jordánia, ahol a lakosság fele palesztin származású, a hetvenes évek óta mégis aránylag normális, ha nem is problémamentes viszonyt ápol Izraellel. A helyzet megértéséhez nem árt párhuzamot vonni a második világháború német kitelepítettjei, menekültjei sorsával. Ha ők is ilyen helyzetbe kerültek volna, ma bizonyosan más lenne Németország, Európa és a világpolitika is.
Az arabok természetesen nem egyedül felelősek a kétezer éves végtelen történet folytatásáért. Izrael sem foglalkozott különösebben az arabok emberi jogaival, aminek egyik markáns megmutatkozása a telepesi politika. Hetven éve egyáltalán nem volt zsidó lakosa Nyugat-Jordánnak, ma félmillióan vannak.
A Hamász október 7-i támadása véres volt. A válasz szintúgy. A világpolitika utóbbi évekbeli fejleményei sokakban kelthették azt a meggyőződést, a háború „jogos” eszközévé vált a konfliktusok kezelésének. A Hamász - Irán támogatásával - szándékosan késztette Izraelt egy általános támadásra a Gázai övezet ellen. Nem volt nehéz előre látni, hogy az önvédelem a véres terrorista támadás nyomán olyan járulékos veszteséget okoz, ami a nemzetközi terepen Izrael ellen hangol. Ráadásul totális győzelem aligha képzelhető el, és a terrorista szervezet vezetésének, esetleg tagjainak megsemmisítése nem oldja meg a problémát. Izrael időt nyer, amíg egy újabb palesztin csoport nem gyűjt elég erőt a következő támadáshoz. Támogatást ehhez ismét Irán nyújt.
A Hamász támadásának két oka lehetett. Először is az a félelem, hogy a palesztin kérdés lassan feledésbe merül. A másik, hogy több arab állam elkezdte rendezni a viszonyát Izraellel. Mindkettő kedvezőtlenül érintette a Hamászt, de Iránt is, és ezen változtatni akartak. Az óriási véráldozat árán mindkét cél teljesült. Radikalizálódtak a támogatók az arab országokban, de a világban is. Soha nem látott antiszemita és Izrael-ellenes hullámnak lehetünk a tanúi, a palesztin kérdés ismét berobbant a világpolitikába. A második cél is teljesült: megszakadt az arab államok és Izrael kapcsolatainak normalizálódása.
Izrael katonai lépései eredményesek lehetnek, de a háborút nem tudják így megnyerni. Átmenetileg jöhetnek látszatmegoldások és többé-kevésbé hosszan tartó, erőszakmentes idők, de az alaphelyzeten ez semmit sem változtat. A nemzetközi politika is módosult: amíg kezdetben jogosnak tekintették Izrael válaszát, ma már erről alig hallani, a tűzszünet szorgalmazása és a lakosság védelme lépett a helyébe.
Azonban senkinek sincsen tényleges megoldási javaslata a konfliktus feloldására, így pedig a háború folytatása elkerülhetetlen. A korábbi tűzfészkek is parázslanak: az Izraelt szíriai területről támadó csoportok elleni csapás két iráni tábornok életébe került, ami soha nem látott perzsa rakétaválaszt eredményezett. Az izraeli katonai doktrína területe megtámadásakor erőteljes válaszlépést ír elő, és ez fenyegeti Irán biztonságát.
A konfliktus megoldása a két ország valóságában rejlik, de ez nem jöhet létre a jelenlegi területi és gazdasági elképzelések talaján.
Ha valóban hosszútávú megoldás a cél, akkor területileg egységes Palesztinában és Izraelben szükséges gondolkodni, ami jelenleg alig képzelhető el.
De ha mégis, azonnal felmerül Jeruzsálem hovatartozásának kérdése. Két állam fővárosa csak akkor lehetne, ha területileg összekapcsolódik a többi országrésszel, mind pl. Cipruson Nicosia.
Már ez is lehetetlennek tűnik, nem is beszélve arról, hogy a vallási szent helyek olyan módon helyezkednek el - pl. a Siratófal és az Al-Aksza-mecset -, hogy területi megosztást nem lehet alkalmazni. Az az elképzelés, hogy Jeruzsálem essen kívül mindkét államon, nem pusztán elképzelhetetlen, de Berlin példája bizonyította, hogy nem is működne.
A palesztin-izraeli tartós béke a probléma radikális újragondolását igényli. Izrael és Irán szembenállása is megoldásra vár. Új, eddig elképzelhetetlen megoldások szükségesek, államférfiúi hozzáállás és igen komoly kompromisszumok – mindkét oldalról. Ehhez azonban sem a politikai, sem a lakossági akarat nincs meg. Az arabok még Irán támogatásával sem tudják a zsidókat a tengerbe szorítani, de Izrael sem tudja a palesztinokat megbékíteni. Marad, mind eddig mindig, a fegyverek nyugvása, ami néha háborúba torkoll.
Amig a fegyverek hallgatnak, a világ lelkiismerete is elszunnyad egy időre.
A szerző politológus
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.