Róma varázsa volt a műsor címe, ami annyiban fedte a valóságot, hogy a második részben Respighi római trilógiájából – a Róma szökőkútjai, a Róma fenyői és a Római ünnepek alkotják ezt – elhangzott az utóbbi kettő. A műsor nyilván kötődött az est olasz karmeseteréhez, Carlo Montanaróhoz. De a Kocsis Zoltán zenekari átiratában megszólaltatott Liszt – eredetileg – zongoramű, az Obermann völgye Svájcot idézi, és Beethoven hegedűversenye is csak annyiban kapcsolódott Olaszországhoz, hogy Kelemen Barnabás a magyar államtól a múlt héten megkapott, korábban a tavaly decemberben elhunyt Rolla János által használt Guarnieri-hegedűn játszotta.
Kocsis Zoltán – még nem is olyan régen – valóságos szvitet állított össze meghangszerelt Liszt-zongoraművekből, az Obermann völgye az egyik legismertebb az eredeti alkotások közül. Étienne Pivert de Senancour 1804-ben jelentette meg Oberman(n) című regényét, melynek címszereplője igazi byroni hős. Senancour éveket töltött Svájcban, Liszt a kottában két Senancour- és egy Byron-idézetettel világította meg a mű programját: „Mit akarok én? ki vagyok? mit kérjek a természettől?… Az okok mind rejtelmesek, a célok mind csalókák; minden forma változik, minden pillanat elmúlik… Csak azért érzek, csak azért létezem, hogy elemésszem magam vágyaimban, melyeken úrrá lenni nem tudok… a káprázatos világ kísértéseinek kelyhét fenékig ürítem, de végül letaglóznak az érzéki csalódások.” A mű a Vándorévek első, svájci kötetében jelent meg 1855-ben. Kocsis a rá jellemző zenei alapossággal, valódi mindent tudással hangszerelte meg a művet, nem egyszerűen csak Liszt, hanem az egész korszak szellemét – Wagnert is beleértve – megidézte benne. Nagyzenekar finoman szóló vagy éppen csillogó, erőteljes zenekari hangzások jellemzik az átdolgozást. Az NFZ egykori mestere szelleméhez hűen játszott, tényleg lehetett érezni, hogy itt egy kicsit többről is van szó, mint egy darab megfelelő lejátszásáról.
Montanaro Beethovenhez megtartotta a teljes romantikus nagyzenekart – ezt ma már nemigen szokás –, nem is jött ki jól belőle Kelemen Barnabás, az első megszólalása kissé halknak tűnt, de azután rendeződtek a hangzásviszonyok. A karmester mindenesetre igyekezett a korszerű Beethoven-játék szempontjait szem előtt tartani, részletezőbb módon, a kisebb zenei egységek kijátszását szem előtt tartva vezényelt. De az előadás hőse – mint már annyiszor hasonló esetekben – Kelemen Barnabás volt. A Guarnieri biztos segített, de nyilván nem a hegedű volt az elsődleges oka annak, hogy hallatlanul virtuózan, összességében szuggesztíven játszott. És virtuozitás alatt nemcsak a gyors futamok könnyednek tűnő megszólaltatása értendő, hanem annak a teljes skálának a „végigzongorázása”, amire egy ilyen hegedű képes: a leghalkabb magas üveghangoktól a mélyebb húrokon megszólaló, a hangszer testének teljes rezonálására igényt tartó hangokig. Miközben Kelemen mindent a zene szolgálatában, a szép és hatásos dallamokból összeálló mű érdekében tette. Nagy sikerrel.
Respighi Róma-darabjaiból kettő hangzott el, ezek húsz-egynéhány percesek, nagyjából éppen százévesek, hangzásban főleg a Fenyők első tétele tűnt Bartók Mandarinja rokonának. Nagyon nagy zenekarra íródtak, a Róma fenyőiben például a megszokott rezeseken túl az orgonaülés előtt a karzaton is játszottak hatan, kürtösök, trombitások, a Római ünnepekben pedig tíz ütőhangszerest számoltam meg, és még buccina – ókori római rézfúvós hangszer – is előírás a partitúrában, de ezt valamilyen modern hangszer helyettesítheti. Ezekben a darabokban a felhajtás nagyobb, mint a zenei tartalom – ellentétben az említett Bartókéval többek között –, de a nagy hangtömegek hatásosan szólaltak meg, jelentős közönségsikert aratva.
Infó: Róma varázsa. Liszt–Kocsis: Obermann völgye. Ludwig van Beethoven: Hegedűverseny. Ottorino Respighi: Róma fenyői, Római ünnepek. Kelemen Barnabás – hegedű, Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Karmester: Carlo Montanaro. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2024. április 25.