Európai Unió;

Hidak közel és távol

Húsz évvel ezelőtt az EU-csatlakozás jelentőségének érzékeltetésére sokan használták a híd metaforát. Az EU-integráció, illetőleg az „euro-atlanti” intézményekhez való csatlakozás, amely egy sokat használt kifejezés volt az 1990-es években, a keleti partról a nyugatira vezetett át bennünket. Az egykori szóhasználat felidézése segít megérteni a húsz-harminc évvel ezelőtti szereplők gondolkodását, a szavak mögött azonban fontos feltárni az eseményeket akkoriban mozgató gazdasági szempontokat is.

Magyarország számára az 1990-es években nemcsak fontos, de sürgős is volt az EU-csatlakozás. Akkoriban sok szó esett arról, hogy Magyarország éllovasa a gazdasági reformoknak és a külföldi tőke importjának, és erre a mai visszaemlékezések is gyakran tesznek utalást. Ami azonban mintha a feledés homályába veszne, az egy másik tényező, mégpedig az ország kiemelkedő külső adóssága.

A magyar gazdaság a régióbeli társaknál jóval nagyobb külső adósságot hurcolt magával. Csehszlovákia a kommunista időszakban nem adósodott el különösebben, a románok a 80-as években erőltetett ütemben visszafizették a tartozásaikat, a lengyelekét pedig politikai döntéssel megfelezték. A külső adósság súlyának érzékeltetése nélkül nem érthető, miért tárulkozott ki ilyen mértékben Magyarország a külföldi befektetők előtt, és adott külföldi tulajdonba még közműveket is, aminek racionalitása egyébként kétségbe vonható volt. A döntéshozók azonban tudatában voltak a „tőkevonzó képesség” korlátainak; ezt a hullámot kellett volna kiváltania az EU forrásaihoz való hozzáférésnek, ami csak a teljes jogú tagság útján lehetséges.

A magyar kormányok sokáig azzal számoltak, hogy mint éllovast vagy egyedül, vagy Cseh- és Lengyelországgal együtt, de mindenképp egy szűk csoport résztvevőjeként bocsátanak be bennünket az EU-ba. 1999-ben, Jugoszlávia – nemzetközi joggal ellentétes – bombázása után azonban az uniós politikában fordulat állt be, és végül az EU 2004-ben egy tíz országot magába foglaló csoport előtt nyitotta meg kapuját. Mivel a lépéselőny elveszett, a tízes bővítés már inkább csak félsiker volt a magyar külpolitika számára.

Az ún. koppenhágai kritériumok lefektetésével (1993) az EU 12 tagországa érzékeltette: a belépést konkrét, mérhető teljesítményhez kötik. Végülis a keleti bővítés időzítését és kiszélesítését inkább geopolitikai szempontok vezérelték. A csatlakozás utáni években pedig az is kiderült, hogy a korábban érzékelt teljesítményelőny látszólagos volt.

Az EU nem sokkal a keleti bővítés után vezette be az egységes valutáját, aminek átvételére az újonnan belépők kötelezettséget vállaltak. Volt is terve mindenkinek - így Magyarországnak is - a valutacsere megvalósítására. Míg azonban ez több más, jellemzően alacsonyabb örökölt adóssággal bíró országnak (Szlovénia, Szlovákia és a három balti kisállam) sikerült, a magyar konvergencia programja rövid időn belül kétszer is kisiklott, aztán pedig meghatározatlan időre lekerült a napirendről. Ez a híd tehát már túl messze volt.

Az integrációnak a monetáris mellett nem teljesedett ki a szociális oldala sem. Az európai szociális modell erős szociális párbeszédet, a kollektív alkuk kiterjedt rendszerét és erős szociális védőhálót foglal magába. 

A kormányzás tekintetbe veszi a munkáltatók és munkavállalók közötti érdekegyeztetést, valamint a civil társadalom hangját is. Ezzel szemben az új tagországok körében a munkavállalói érdekképviselet gyenge, a bérdinamika lassú, a jóléti védőháló szakadozott, s mindennek következtében a korábban vártnál sokkal nagyobb méreteket ölt az elvándorlás. A tagság első évtizedében a nyugaton munkát vállalók fele túlképzett volt, vagyis a képzettségéhez képest szerényebb tudást igénylő munkakörben helyezkedett el.

Azzal, hogy 2010 után a magyar kormány erényt csinál abból, hogy nem sikerült a monetáris és szociális felzárkózás, lényegében a brit utat választotta. Az pedig, mint tudjuk, az EU-ból való kisodródáshoz vezetett. Hogy meggyorsítsa a bérkonvergenciát, az EU kénytelen volt olyat lépni, ami néhány évvel korábban nemcsak hogy nem volt tervbe véve, de lehetetlennek is tűnt: jogszabályt alkotni a minimálbér meghatározásáról és ehhez kapcsolóan a kollektív alku rendszerének támogatásáról. Ennek pozitív hatásai a következő években kellene, hogy megmutatkozzanak.

A 2004-es robbanás után egészen a közelmúltig megfigyelhető volt, hogy az új tagországok közvéleménye (és politikai elitje) inkább támogatja a további bővítést, míg Európa nyugati térfelén a „bővítési fáradtság” uralkodott el. Könnyen lehetséges, hogy a bővítés politikai támogatásának mintái változni fognak a jövőben. Észak- és Nyugat-Európában geopolitikai megfontolásokból szorgalmazni fogják a bővítés gyorsítását, míg az Ukrajnával és a Nyugat-Balkánnal határos országok óvatosabbá - netán akadékoskodóvá - válnak, tekintettel a tagjelölt országoknak a belső piacra és kohéziós politikára gyakorolt várható hatása miatt.

Ma sokan mondják, vagy legalább is sugalmazzák, hogy ha húsz évvel ezelőtt meg lehetett valósítani egy „big bang” jellegű EU-bővítést, akkor az most sem lehet túlzottan bonyolult. Az EU azonban sokkal komplexebbé vált az elmúlt húsz év során, részben éppen a négy lépésben lezajlott keleti bővítés miatt (az első lépés az egykori NDK beolvasztása volt). Az EU-nak saját magát is fel kell készítenie a bővítésre, ennek céldátumaként Charles Michel (az Európai Tanács elnöke) tavaly a 2030-as évet jelölte meg. Tehát sprintről semmiképp sem lesz szó, és kérdés, hogy a következő csatlakozási maratonon kik és hogyan érnek majd célba.

Sokan gondolkodnak azon: addig mi lesz, míg az újabb bővítés megtörténhet. Egy német—francia szakértői csoport tavaly azt javasolta, az EU hozza létre a társult tagság kategóriáját. Akár lesz ilyen, akár nem, az EU 27 tagjának fokozottabb figyelmet kell fordítania a csatlakozásra váró szomszédaira. Új program kell a Nyugat-Balkán gazdasági fejlesztésére, és mihamarabb meg kell teremteni a lehetőséget Ukrajna újjáépítésére, amelyben az Európán kívüli hatalmakra valószínűleg kevéssé lehet majd számítani.

A munkaerő-elvándorlás, az „agyelszívás” hasonló probléma azokban az országokban, amelyek az előző húsz évben csatlakoztak, és amelyek a következő húsz évben fognak csatlakozni. Ennek közös erővel történő kezelése lenne szükséges ahhoz, hogy a hosszan tartó integrációs folyamat pozitív eredményre, az állampolgárok elégedettségéhez vezessen. Egyszerre kell tehát pozitív, de reális várakozásokat kelteni. Mindenképpen fontos lenne, hogy mind a kormányok, mind pedig a társadalom szélesebb rétegei számára világos legyen, melyik híd milyen távol van. Enélkül a célok és erőforrások összerendezése nehezen képzelhető el.

A szerző közgazdász, az Európai Unió volt szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.