Nem, természetesen nem arról a férfiemberről van szó, aki pusztán neméből kifolyólag úgy érzi, viselhetné ezt a címet, illetve a lelke mélyén viseli is.
Nem.
A ház ura a macska.
Akinek van ilyen négylábú jószága, jól tudja, miről beszélek, akinek meg nincs, az talán a cikk végére érve sem érti majd meg, mi ez a különös erő, ez a csendes hatalom, amivel e mitikus lények bírnak.
Látszólag csendesek, egyszerűek, tiszták. A kutyáról néha le kell vakarni a mocsárdarabokat, kihuzigálni a szőréből a toklászokat, egyenként kiszedni a bogáncsot, megmosni a pofáját szaftosabb adag étel után, s olykor a talpát is tisztogatni kell, nehogy az odaszáradt sárdarabok sérülést okozzanak. A macskával ilyen gond nincs, annak akkor is hófehér a talpa, ha a szőlődombról lezúduló zagy elönti az utcát, s hiába hempergőzik porban, homokban, a szőre fényes, makulátlan.
Mindez azonban csak arra szolgál, hogy első ránézésre kedves, aranyos lénynek tekintsük, akivel semmi tennivalónk, megy a maga útján, elvan velünk, noha ellenne nélkülünk is.
Ám, amikor lebukik a nap a dombok mögött, leszáll az éj, és mi szépen elnyugodnánk, a ház igazi ura megkezdi a maga sajátos ténykedését, amit oly’ rafináltan épít fel, hogy szinte haragudni sem lehet rá. Első lépésként a bejárati ajtót épp akkor kezdi kapargatni, amikor már befészkeltük magunkat a párnahalmok közé, feltettük a lábunkat, s elindítottuk a kedvenc esti filmsorozatunkat. Jól van, felállunk, teszünk neki friss vizet, felbontunk egy jó drága cicakonzervet, kiválogatjuk a halas ropogós jutalomfalatokat, mindezt szépen tálra rendezzük, majd suhanunk vissza a párnák közé. Ő azonban az ételhez nem nyúl, pedig máskor élvezettel falja, hanem csak ül a konyha közepén, mereven néz felénk, szuggerál, meg nem mozdul. Felállunk megint, megyünk a hűtőhöz, keresünk pulykasonkát, svájci sajtot, zsíros tejszínt, délről maradt kacsacombot, és tálaljuk apró darabokra szabdalva, hátha így már békét lelünk. A bestia mélán félrenéz, és nekilát a korábban kitett adagnak. Ha végzett, egy darabig a fotelben fekszik, néha horkol kicsit, de mire aludni mennénk, már az ágyunkban találjuk. Ilyenkor újabb trükkök jönnek, kicsalogatás, kiédesgetés, gyengéd, majd erőszakosabb rábeszélés, ha pedig egyik sem megy, felnyaláboljuk, s a kedvenc pamlagjára helyezzük. Hinnénk, hogy most már reggelig nyugalmunk lesz, de nem. Hajnali négykor a szobánk ajtaján kapar, amint kibotorkálunk, farkát felcsapva üget a konyhába, no lám, elfogyott a halas falat, igaz, hogy egy másik tálban ott van a borjús, de hát az pont most nem kell. Várunk álmosan, hajlandó-e lefeküdni végre, de már topog, megy kifelé, így kinyitjuk az előszobaablakot, mert ha nem, akkor visszatérve megint csak a hálószobánál kapar. Őkelme vadászni indul ilyenkor, ha nincs szerencsénk, egérrel tér vissza: jobbik esetben áldozata kevésbé virulens, rosszabbikban reggel még azt is kergethetjük az asztal körül, elvégre mi más dolga lehetne az ő hűséges alattvalóinak.