Hamarosan ünnepélyes csinnadrattával átadják Európa leghosszabb, üvegkiállókkal tarkított kötélhídját: Sátoraljaújhelyen, a tokaji borvidéken túl, de még a szlovák határon innen lassan elkészül a 700 méter hosszú, a Szár-hegyet és a Vár-hegyet összekötő turistalátványosság. Nem „Brüsszel” finanszírozta, bár amikor még európai uniós forrásokkal kalkuláltak a tervezéskor, kijött volna 800 millióból, de aztán belépett a projektbe a magyar állam, és mindjárt ötszörösére ugrott a költségvetés. Több mint négymilliárdos lesz a végösszeg, s ebben még benne sincs a tervezés, előkészítés.
Minden honfitársunk megfizette hát a hídpénzt, fejenként úgy 400-450 forintot, ami látszólag nem sok, de ha már adakozni kell, talán szívesebben dobtuk volna össze az idevezető 37-es út egy-egy szakaszára. Mert az továbbra is rettenetes állapotban van, elszánt legyen az a család, amelyik az ország bármely pontjáról autóval szeretné megközelíteni a térséget, hogy aztán, egyelőre nem tudni hány forintért, végigsétáljon a hídon. Hova teszik le az autójukat, szintén kérdéses, a kisváros nem készült fel infrastruktúrával naponta akár több ezer vendég fogadására, noha évi félmilliós látogatószámmal terveznek.
A helyieket nem kérdezték meg a hatalmas beruházásról, sőt egy ideig még az önkormányzati képviselők sem tudtak róla, sima „turisztikai attrakcióként” vezették eléjük, amikor szavazniuk kellett az elvi hozzájárulásról annak idején. A későbbi látványterveken zöldellő hegyek szerepeltek, házak nem, pedig a völgyben emberek élnek, akiknek feje felett most visongó nők és férfiak bámulják majd a tájat, sőt a hírek szerint már a bázisugrók is kinézték maguknak a magas pontokat.
A befejező munka gyorsan folyik, magát a miniszterelnököt várják az átadásra. Csillog majd az üveg, mint a gyöngy, amit indiánok elé vetettek hajdan, fizetség gyanánt.