„Hozzánk elsősorban azok a hajléktalanok kerülnek, akiket sehol máshol nem fogadnak be – kezdi Vajay Zsófia, az Oltalom Karitatív Egyesület (OKE) kommunikációs vezetője. – Egy átlagos hajléktalanszállón szükségesek bizonyos papírok, de nálunk nem kérdeznek semmit. Nagyon sok például a végtaghiányos ember, illetve olyanok, akik nem rendelkeznek tb-kártyával, ezért a kórházak nem veszik fel őket. Itt mindenki megkapja a szükséges orvosi ellátást, a kórházi részlegünk inkább talán a hospice-hoz hasonlítható, hogy méltósággal tudjanak távozni azok az emberek, akiknek ez az utolsó menedék.”
Az OKE az elsők között, 1989-ben kezdte meg működését, amikor Magyarországon még sokan azt sem tudták, mit jelent a hajléktalanság, az elszegényedés, a kiszolgáltatottság, a reményvesztettség. A társadalom akkoriban ismerkedett sok új fogalommal, a hirtelen ránk szakadt szabadsággal csakúgy, mint a rendszerváltozás hozta problémákkal. Iványi Gábor alapító már 1979-ben részt vett a Szegényeket Támogató Alap létrehozásában, majd két év múlva a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség alapító lelkészeként folytatta tovább önzetlen, a legelesettebbeket, legrászorulóbbakat támogató tevékenységét, amelynek következő lépcsőfoka volt az Oltalom megszületése.
Vajay Zsófia büszkén számolt be arról, hogy az általuk működtetett hajléktalanszállók tökéletesen szabályszerűen működnek. „Ezeket az intézményeket rendszeresen vizsgálják, hogy a működésük mindenben megfelel-e a jogszabályokban előírtaknak, nemrég az egyik vizsgálatban egy egykori hajléktalan is részt vett, aki sok más hasonló intézményt látogat, és ő maga mondta, hogy itt semmi olyat nem találtak, ami bármilyen visszásságra utalna.”
Több száz ember számára nyújtanak éjjeli menedékhelyet, de a nappali melegedő is fontos, ahol az utcán élőknek lehetőségük van tisztálkodni, mosni, ruhát cserélni, és természetesen ételt is kapnak itt.
A konyhájukon tavaly csaknem 330 ezer adag étel készült el a rászorulók számára, és az adományozók segítsége nélkül elképzelhetetlen lenne ezt biztosítani. „Ez a munka természetesen a dolgozóktól is speciális hozzáállást igényel. Kevés ennél embert próbálóbb feladat van. Köztudottan nagyon nehéz őszünk és telünk volt, a munkatársak többsége mégis itt maradt, mert van bennük egy olyan erős elkötelezettség, amit nem lehet pénzzel mérni. Nagyon sokan mondták azt, hogy »ha én nem vagyok itt, akkor ki törődik velük?«” – tette hozzá a kommunikációs vezető.
A hajléktalanszállón élőket azonban nemcsak passzív módon támogatják, igyekeznek segítséget nyújtani nekik abban is, hogy visszakerüljenek a társadalomba. Ha lehet, foglalkoztatják is őket, például többen kapnak munkát a konyhán, a raktárban, és a szociális munkások nemcsak a fizikai ellátásban segítenek, hanem a boldogulásukban is. Ügyeket intéznek, próbálnak munkát találni nekik, és lelkileg is támogatják az elesetteket. „Van, aki hosszú évek óta itt él, és valószínűleg itt is fogja befejezni az életét. Itt kap enni, szervezünk programokat, de mindenekelőtt emberszámba veszik. Amit csak lehet, mindent megtesznek értük – de van, amikor nincs tovább. Persze akadnak sorsfordítások is szép számmal, emberek, akik tanulni kezdenek, munkát találnak, később képesek lesznek önállóan élni, albérletet fizetni, családot alapítani.”
A legtöbben talán a hajléktalanellátás kapcsán találkoznak az OKE nevével és hitvallásával, de emellett nagyon fontos működési területük az állami gondozásból kikerült fiatalok segítése is. Hiszen azok az épphogy csak nagykorúvá vált emberek, akik mögött nem áll támogató családi háttér, többszörösen hátrányos helyzetből indulnak a felnőtt életben. Számukra ingyenes lakhatást biztosítanak a hajléktalanszálló elkülönített részében, itt élhetnek pár éven keresztül, amíg tanulnak vagy dolgoznak, és össze tudnak spórolni annyi pénzt, hogy már képesek saját albérletet fizetni. Bántalmazott édesanyák is menedékre lelnek itt, a krízisotthonokban kapnak védelmet, amíg nem születik megoldás a helyzetükre. Az országban négy idősotthonban fogadják a rászorulókat, de számíthatnak rájuk a menedékkérők, az árvízkárosultak csakúgy, mint a külföldön önhibájukon kívül bajba jutott magyarok is.
„A jól működő társadalmakban tudják, hogy ezekben az emberekben olyan potenciál rejtőzik, amit nem szabad hagyni elveszni. Sokkal többe kerül a társadalomnak, ha ezeket az embereket kénytelen valahogy eltartani, akár börtönben is. Ez anyagilag sokkal nagyobb veszteség, mintha elkezdik őket integrálni a társadalomba, és így önellátó, harmonikus emberekké válnak. Egy fejlett társadalomban ezek maguktól értetődő dolgok, és közgazdaságilag öt perc alatt bebizonyítható, hogy ez mennyivel hatékonyabb, és anyagilag is kedvezőbb. Az igaz, hogy nagyon intenzív munkát kíván és türelmet. Egy több kormányzati cikluson keresztül végigvitt integráló programot. Sajnos úgy tűnik, hogy a hatalom azt gondolja, nem tekinthető szavazóbázisnak ez a réteg, ami az ő érdekeit szolgálná, illetve a társadalom széles rétegében nem váltana ki olyan szimpátiát, ami az ő támogatottságát növelné” – jegyezte meg Vajay Zsófia.
Szerencsére azonban azt tapasztalják, hogy az emberek többsége megértette, milyen fontos az a munka, amit végeznek, és hogy minimális azon szervezetek száma, amelyek ezt a feladatot átvállalják az államtól. „Semmiképp sem szabad ezeket a csoportokat démonizálni, egy csomagként kezelni. Ők emberek! Bizonyára vannak közöttük olyanok, akik bűncselekményt követtek el, amit szankcionálni kell, és vannak olyanok, akik megfelelő társadalmi támogatottsággal visszatérhetnének a társadalomba, és hasznos taggá válhatnának. De ha megbélyegezzük őket, és mindenkiről azt gondoljuk, hogy aki hajléktalan, az értéktelen, bűnöző, megérdemli a sorsát stb., az sajnos oda vezet, hogy rajtuk vezetik le a társadalmi feszültségeket, bántalmazzák őket, gyűlölet-bűncselekményeket követnek el ellenük, amit nagyon veszélyesnek tartunk, mert nem segíti elő az előremozdulást. Mi az Oltalomnál igyekszünk példát mutatni a tevékenységünkkel, a viselkedésünkkel, és reméljük, hogy ez ragadós lesz.”
