Miről beszélünk, amikor szociáldemokrata fordulatról beszélünk?
Tavaly augusztusi hír: a kompetenciamérési adatok szerint erősödött a családiháttér-index és a kompetencia-pontszámok közötti összefüggés. Vagyis az otthoni könyvek száma, a szülők iskolai végzettsége és a család számítógéppel való ellátottsága szoros összefüggést mutat azzal, hogy a gyermek hogyan teljesít az iskolában. Részlet egy másik tavalyi tanulmányból: a leghátrányosabb helyzetű kistérségekből az elmúlt 14 évben folyamatosan romlott a bekerülési arány a hazai felsőoktatásba. A hátrányos helyzetű tanulók száma ma a hazai egyetemeken és főiskolákon ma nem haladja meg az 1 (!) százalékot.
Eszerint a hazai köz- és felsőoktatásban mind a mai napig érvényesül az a Bourdieu-féle tétel, miszerint az iskola nem a társadalmi mobilitás, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének terepe. De vajon probléma-e ez, vagy probléma kell-e legyen?
A válasz nem is annyira egyszerű, mint elsőre hisszük, és nagyban függ attól, hogy mit gondolunk a társadalmi igazságosságról. Vegyünk például egy jobboldali, konzervatív szavazót! Milyen következtetést fog leszűrni a fenti adatokból? Ha következetesen konzervatív és elkötelezetten jobboldali, akkor amellett fog érvelni, hogy a kevesek helyzetbe hozása („nemzeti tőkésosztály”) bőven kompenzálja a sokak által elszenvedett igazságtalanságot, merthogy hozzájárul a társadalmi hasznossághoz, vagyis a lehető legnagyobb boldogsághoz a lehető legtöbb ember számára. Ugyan miért kellene kinyitnunk az oktatást mindenki előtt, és pénzt áldozni a hátrányos helyzetű tanulók felzárkóztatására, ha a társadalmi elit gyerekei az otthonról hozott tudással, kompetenciákkal, szociokulturális háttérrel képesek újratermelni a jövő értelmiségét, a nemzet gazdasági és kulturális krémjét? Vagy hogy még tovább menjünk: mégis kit érdekel, ha néhányan nem tudják megvalósítani személyes vágyaikat, és eljutni a főiskoláig, ha közben olyan stadionok épülnek, ahol több tízezer ember szurkolhat a nemzeti válogatott sikeréért, miközben remekül szórakozik? Sőt, a befektetett pénzt és az elvégzett munka hasznosságát mi sem igazolja jobban, mint a válogatott jó szereplése, és az, hogy ott leszünk a nyári Európa Bajnokságon. Ugyan mi indokolja azt, hogy néhányak személyes álmai fontosabbak legyenek egy „nemzet álmánál”?
A kérdésfeltevés – elismerem – talán provokatív, de jól leírja azt, hogy mivel van itt dolgunk. Azzal a haszonelvű filozófiával, ami szerint az adott gazdaságpolitika helyességét a „lehető legnagyobb boldogság” elve igazolja. Ha a társadalmi elit sikerei valamilyen módon „lecsorognak” az alsóbb osztályok tagjaihoz (például ha a pályakezdőknek a piacinál magasabb fizetést tudnak kínálni saját felfutó startupjaikban), akkor ez, végső soron ha nem is egyenlíti ki, de legalább megfelelő módon korrigálja (és tegyük hozzá: tartja fenn továbbra is) a társadalmi igazságtalanságokat.
Vegyük észre: ha elkötelezettek vagyunk a haszonelvű (gazdaság)filozófia mellett, akkor egész egyszerűen nem lehet más válaszunk az alapkérdésre, ti. hogy probléma-e az, ha a szegényebb családok gyerekei rosszabbul teljesítenek a közoktatásban, vagy nem jutna el a felsőoktatásig!
Egyetérthet-e ezzel egy liberális? Nem hiszem. Ha következetesen libertárius és individualista elveket vall, akkor nyilván amellett fog érvelni, hogy mindenkinek joga van részt venni a köz- és felsőoktatásban, és ennek eléréséhez, ha kell, akár a jogszabályi háttér is megváltoztatható.
Természetesen nehéz ezzel az elvvel vitatkozni. Csakhogy van itt egy probléma. Azzal, hogy a törvény mindenki számára egyenlően biztosítja a tanuláshoz való jogot, még nem számolja fel azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek a minőségi oktatáshoz való hozzáférés területén állnak fenn. Csak néhány adat: a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya a 25-64 év közötti korosztályban a tavalyi évben Északkelet-Magyarországon 19,9 százalék volt, a nyugati megyékben 22,9 százalék, Pest megyében 32,6 százalék, míg Budapesten 55,9 százalék.
A keretszámok 2012-es visszavágása (53 ezerről 34 ezerre) és a felvételi követelmények megváltoztatása (pl. kötelező emelt szintű érettségi) is hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt bő egy évtizedben a felsőoktatáshoz való hozzáférésben mélyültek a regionális és társadalmi különbségek. Az egyházi általános iskolák aránya 5,6 százalékról 10,4 százalékra, a középiskoláké 10,4 százalékról 25,2 százalékra nőtt 2010 és 2020 között, miközben ezekbe az iskolákba a 2010-es expanzió után is jellemzően az átlag fölötti jómódban élő családok gyermekei járnak.
Az Alaptörvény szerint ma Magyarországon minden állampolgárnak „joga van a művelődéshez”, és „Magyarország ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező alapfokú, az ingyenes és mindenki számára hozzáférhető középfokú, valamint a képességei alapján mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők törvényben meghatározottak szerinti anyagi támogatásával biztosítja.” Valóban érvényesül-e ez a jog ma Magyarországon?
A válasz egyértelmű nem. Vagyis az egyenlő esélyek megteremtésének liberális ideája, az írott törvény megváltoztatása messze nem elég. Egyenlő feltételeket kell teremtenünk! Vegyük észre: nem mindenki fér hozzá a rajtvonalhoz, és a hozzáférés egy liberális társadalomban nem méltányosság, még csak nem is érdem, hanem puszta szerencse és társadalmi státusz kérdése. Vagyis azon múlik, hogy ki hova és milyen családba született.
Mit mondunk ezzel szemben mi, szociáldemokraták? Azt, hogy a státuszhierarchiát meghaladva egy olyan, szabadságon és egyenlőségen alapuló társadalmi rendre és politikai rendszerre van szükség, amely nem engedheti meg, hogy a születési osztály a közösségen belüli egyenlőtlenségek alapja legyen. És még egy nagyon fontos dolgot: az államnak nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is beavatkozni ott, ahol igazságtalanságot tapasztal! Mert nemcsak jogegyenlőségre, de a lehetőségek egyenlőségére is szükség van! Ez pedig nem jöhet létre társadalmi együttműködés nélkül. Mert az ember nem kizárólagosan gazdasági lény, nem csupán az intézményi bürokrácia alanya (sokszor tárgya), hanem gondolkodó, érző, társadalmilag aktív, hite vagy hitei szerint elkötelezett entitás. Létezése alapja pedig a közösség.
Pont ezért az egyik legfontosabb feladatunk ma a közoktatásban és felsőoktatásban meglévő társadalmi és kulturális hátrányok csökkentése, kialakulásuk és újratermelődésük megelőzése. Olyan iskolarendszert és finanszírozási rendszert kell tehát létrehoznunk, ami esélyteremtő, és mindenki számára elérhető, korszerű tudást biztosít. Olyat, amely minimalizálja az egymástól jelentősen eltérő családi hátterek hatását. Sem a haszonelv, sem a csak papíron létező jogegyenlőség nem lehet érv a mai iskolarendszer átalakításával szemben.
A jelenlegi kormányzat az iskolák államosításával, az iskolafenntartás központosításával, egy merev és egyszemélyi vezetésű, jutalmazó-büntető struktúra kiépítésével, valamint a felsőoktatási intézmények és az egyetemi vagyon kivonásával a közfelügyelet alól olyan esélyegyenlőtlenségeket teremtett az iskolarendszeren belül, amik rövid távon is a szelekció és a szegregáció növekedéséhez vezettek, és amelyben az intézmények napi szintű finanszírozási gondokkal küzdenek. Nekünk, szociáldemokratáknak meggyőződésünk, hogy az oktatás irányítása és finanszírozása akkor szolgálja a társadalom érdekét, ha a döntések az intézményekhez közel, a helyi közösségek bevonásával, szakmai szempontok alapján, kiszámítható pénzügyi feltételek mellett születnek meg. Ezért az iskolafenntartás és a finanszírozás kapcsán nem a részletes szabályozás, hanem a keretek és a finanszírozás biztosítása kell legyen az elsődleges feladatunk, mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban.
A nagyobb állami beavatkozás nem további centralizációt, hanem az esélyek kiegyenlítését és a lehetőségek megteremtését jelenti a jog írott betűin és a többségi haszonelven túl.
Ebben hiszünk. Erre készülünk. Ezt fogjuk csinálni.
A szerző a DK oktatási árnyékminisztere.