A gazdasági történések fényében nehéz megkülönböztetni, hogy hol húzódik a magánvagyon és a közvagyon határa, illetve hogy a vezérnek vazallusa vagy haverja is Simicska Lajos, Spéder Zoltán, Mészáros Lőrinc, Hernádi Zsolt, Jászai Gellért, Szíjj László, Paár Attila, Tombor András, Garancsi István, Balásy Gyula és a többiek, akik cégeiken keresztül az uniótól érkező támogatás ötödét, a művelhető földvagyon hatodát, a magyarországi székhelyű és többségi magyar tulajdonú cégvagyon negyedét birtokolják.
KÖZVAGYON ÉS MAGÁNVAGYON. A boldogult, békebeli szocializmusban a kommunisták feltalálták a személyi tulajdon fogalmát, ami – mértékét, jellegét, természetét tekintve – azt jelenítette meg, hogy a polgárok (a munka társadalmában) dolgos kezük és fejük használatából származó bérük és fizetésük alapján mire is tarthatnak igényt. Persze még a szocializmusban is volt „a kapitalizmust minden pillanatban újjászülő magántulajdon” is, a kisiparosok, kiskereskedők üzlete vagy műhelye, de ez méretei és korlátai miatt mentes volt a kizsákmányolástól.
Éles volt a határ „az egész népet boldogító” közvagyon és az egyének magánvagyona között. Igaz, a szocializmusban is előfordult, hogy az elvtársak, a fusizók, a tolvajok rá-rájártak a közösre, de ennek jogellenessége (a társadalmi tulajdon kárára elkövetett bűncselekmények) mindenki számára kézzelfoghatóan világos volt. Azért a kabarétréfából ismert 5K (a Kútvölgyi kórház, a K-telefon, a Kerepesi temető díszsírhelye, káderdűlőn villa, kocsikiutalás) jelezte, hogy a káderek lelkiismeretfurdalás és gátlás nélkül tették a közvagyon egyes elemeit a magánvagyonuk részévé. Ami a középkor uralkodói számára természetes volt, hogy az uralkodó magánvagyona és uralkodása tárgyát képező országvagyon nem különült el egymástól, az 5K jelképe alapján megmaradt a szocializmusban is. Vitányi Iván nem véletlenül írta Magyarországról, hogy a feudális, rendies vonások még a XX. században is megmaradtak, és ezzel a jelzővel nem a Horthy-korszak jellegzetességeire utalt.
A ma uralkodó vezér végképp visszatért ehhez a jellegzetességhez, nála alig különül el az ország közvagyona és a saját, illetve (politikai) családja magánvagyona. A mai vezér és (politikai) családja gátlás- és lelkiismeretfurdalás nélkül szerzi meg a Duna és a Tisza, no meg a Balaton habjai zúgását hallhatóvá tevő telkeket, a Kunság mezeit, Tokaj szőlővesszeit, az állami tulajdonban lévő patinás kastélyok, irodaházak, szállodák, bevásárlóközpontok tucatjait. Amihez felhasználtak gazdaságon kívüli kényszert, a zsebeik érdeke irányába hajló módon alkalmazták az elvileg semlegesnek és részrehajlásmentesnek gondolt törvényhozást, igénybe vették a pályázatok és állami garanciavállalások nem éppen átlátható formáit.
Amikor a kormány házipénztárait: a Magyar Fejlesztési Bankot (Magyar Bálint kifejezésével élve: a Maffia Fejlesztési Bankot) és az Eximbankot, rendeltetésükkel ellenesen a vezér és (politikai) családja a minden versenyt kizáró gazdagodásukra használják, hogy a kockázatokat a köztulajdonban álló bankok, a profitot pedig saját zsebük viselje, akkor a köz- és a magánvagyon elkülönültségét szüntetik meg. A feudalizmusban az uralkodó köz- és a magánvagyona a (Széchenyi István Hitel című művében ostorozott) ősiség törvénye segítségével olvadhatott egybe. Az ősiség törvénye alapján szállt vissza a középkor oligarcháinak magánvagyona az uralkodóra, ahogy ma a vezér által kijelölt család lesz az „örököse” az elhunyt Andrew Vajna kaszinó- és TV2-beli tulajdonának éppúgy, ahogy Simicska és Spéder cégeit is a vezér által kijelöltek, udvartartásának más oligarcha tagjai kapták - nyilván „ajándékul”.
AMI JÓ A HAVEROKNAK, JÓ AZ ORSZÁGNAK? A vezér uralmának fő törekvése – ahogy azt Bill Clinton már tíz éve kimondta – az örökké megtartott hatalom mellett az ország pénzének, az ország vagyonának megszerzése. Ennek megvalósulását a vezér immár ötödik ciklus óta tartó kormányzása és a legutóbbi események is fényesen bizonyítják. Rutinos versenyzőként már annyira belelendültek a zsákmányolásba, hogy az egyik nagy internetszolgáltató, a Vodafone megszerzése során már nem is bíbelődtek a „lepapírozással”, a „keretezéssel” sem. Hiszen a magángazdagodás úgy zajlott közpénzből, a közvagyon kockáztatásával, hogy a Vodafone többségi tulajdonát Jászai Gellért a Mészáros Lőrinccel közösen birtokolt 4IG számára a magyar állami tulajdonú Corvinus pénzét és az állam garanciáját maga elé rántva szerezte meg.
Ezt persze megelőzte az a „nemzetstratégiai bűvészmutatvány”, amelynek következményeként a 4IG leányvállalatává tett Antenna Hungária bonyolíthatta le a Vodafone tranzakciót. A bonyolult művelet során ehhez először a franciák által megvásárolt, valaha állami tulajdonú Antenna Hungáriát külföldi kézből újra államivá, majd a „tranzitállamosítást” követően a Jászai-Mészáros birodalom gazdagítására a 4IG részévé tették - a 4IG -nak történő, természetesen szigorúan zártkörű privatizálással. A nemzetstratégiai szöveg meg arra kellett, hogy senki se vizsgálhasson semmit, hisz nincs itt semmi látnivaló, amikor az állam kockázatára, az állam pénzén, nyílt pályázat nélkül a haverok gazdagodnak.
Az alig néhány hónapja lebonyolított, alig álcázott Vodafone ügyletet rövidesen követi egy spanyol motorvonatgyártó cég megszerzése egy erre kijelölt haver, Hernádi Zsolt (a MOL elnök-vezérigazgatója) által. Ő a különféle maszek – MOL-tól függetlenül vitt - üzleteiben, így a spanyol vonatgyártó megszerzésében közreműködő Dunakeszi Vasúti Járműjavító tulajdonosaként az időközben honvédelmi miniszterré előlépett kaszinókirályt váltotta, a titokzatos háttéremberrel, Tombor Andrással. A spanyol vonatgyártó megszerzéséhez a kormány házipénztárává silányodott magyar Eximbank ad óriási összegű kölcsönt, hogy az előtérbe tolt Hernádi-Tombor páros gazdagodhasson.
Ám – ha sikerül az ügylet – nyilván nem kell sokat várnunk arra, hogy megtudjuk, ki is vonatbolt valóságos gazdája. Mert ne tévedjünk, biztos, hogy nem a magyar vasúti hálózaton fognak robogni azok a 250-300 km/órás sebességre képes spanyol motorvonatok, hiszen a magyar pályákon biztonsági okokból, meg a pályák állapota miatt rendszerint 60 km/órás sebességgel képesek „teljes gőzre” kapcsolva közlekedni a MÁV-szerelvények.
Ennek a szomorú ténynek a figyelembevételével gondolom azt, hogy az előtérbe tolt haveri páros inkább hazánkon kívüli, valóságos befektetőknek, esetleg a kínaiaknak szerzi meg a spanyol vonatgyártót, a magyar adófizetőket terhelő kockázatokat vállalva.
Adódik a kérdés, hogy kinek a vazallusai, illetve kinek a haverjai is ők? Ebben a haveri rendszerben a polgárok pénzéből csavart fidibuszt a vezér mindkét végén égeti. Egyszer, az egyik végén elégeti a versenytől, a hatékonyságtól, a pártatlan és semleges jogszolgáltatástól-közigazgatástól megfosztott ügyfél (fogyasztó/betétes/tulajdonos) pénzeként, másodszor pedig, a jövedelemtermelés akadályai miatt egyre súlyosabb adóterhek, illetve támogatáshiány miatt mint az adófizető állampolgár pénzét. Úgy is fogalmazhatnám, hogy a haveri/ félfeudális rendszer rászokik a polgárok fosztogatására.
ENYÉM AZ ORSZÁG, NEKEM ÉPÍTITEK. Annak ellenére, hogy a vezér 2011. szeptember 16-án Lovasberényben kijelentette: „azt mondom a külföldi diplomatáknak, hogy ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok", én mégis arra is figyelek, hogy mit is mond, vagy mit is mondott.
A tettes, a bűnelkövető ugyanis mindig elárulja, hogy mire készül. Így történt ez a vezérrel is, érdemes visszalapozni ahhoz a nyilatkozatához, amit Debreczeni Józsefnek adott, amikor Debreczeni az első könyvét írta róla: „A legnagyobb hiba. Örökség nélkül itt hagyni egy politikai irányzatot, materiális örökség nélkül, hogy csak a szellemi örökségből éljünk meg, ez nem megy. (…) Ezt úgy kellett volna megcsinálni, az én fejemben legalábbis, hogy meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek. Ennél sokkal több nincsen. És ezeket kellett volna – nem kormányzati eszközökkel, hanem egyszerű banki kapcsolatokon keresztül – támogatni. Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon, mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzte. Igen, az ország nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken. (…) Ezt kellett volna megtenni. A bankárok előtt világossá tenni, hogy ez a mi nyolc-tíz emberünk. Aztán már hagyni, hogy az üzlet a maga logikája szerint elrendezze a többit. Esetleg a fejlesztési forrásoknál, pályázatoknál lehetett volna még segíteni, de ott is csak szolidan, semmiképpen sem átlépve a jó ízlés határait.” (Debreczeni József: Orbán Viktor, 2002. Osiris. 273-274. oldal)
Senki nem mondhatja, hogy nem jelentette be, mire készül. Arra készült, hogy haverok vagy vazallusok közreműködésével bekebelezze az egész országot. Ahogy terveit még korábban – kissé óvatlanul – elárulta. 1993-ban, három évtizede az újságírók bálján, oldott beszélgetés közben a kissé kapatos vezér arra a kérdésre, hogy mi a három kívánsága, azt válaszolta: ő akar lenni Magyarország miniszterelnöke, Magyarország leggazdagabb embere és európai hírű politikus. Előtte voltunk az elhíresült székház botránynak, a Fidesz 30 százalékkal vezette a pártok mezőnyét az akkori közvéleménykutatások szerint, még nem derült ki, hogy a vezér (Simicska Lajos segítségével) a pártja pénzei fölötti ellenőrzés megszerzését követően mit művel: először a saját pártját, öt évvel később a kormányt, másfél évtizeddel később és azóta is az ország javait gyűri zsebbe. Ma már Európa kapuit döngeti.
Lassan teljesülni látszik a három kívánság. A vezér nem egy magányos cowboy, terveihez szüksége van hű vazallusokra. Vagy magukat a vezér barátjának gondoló jámbor idiótákra.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.