Ágh Attilának, a neves politológusnak csaknem mindenben igaza van, amikor az írásaiban (Ellenzék és kormányváltás /április 23./, Ellenzéki tévutak /április 29./) a szokásos ellenzéki szereplésben nem lát perspektívát. A mostani ellenzék nem képes a kormányváltás társadalmi-politikai feltételeit megteremtő társadalmi átalakulás elindítására, megszervezésére és végrehajtására. Amiatt sem, mert ma már nemcsak egy pártot, hanem az élet minden területét uraló, hadsereggé szervezett totális államrendszert kell leváltani.
Az általa javasolt változtatások (a pártrendezvények helyett tágabb politikai teret nyitni, szakértők bevonásával nyilvános vitákat szervezni, személyi változtatásokat végrehajtani) fontosak, de már nem elegendőek a sikeres stratégiaváltáshoz. Győzelemre csak egy új társadalmi erőteret teremtő ellenzék lehet képes, amelyik nemcsak egyes pártok megegyezésére, hanem elsősorban a társadalom átfogó érdekközösségének megteremtésére és egy másfajta gondolkodásra épül.
A pártok válságának és tehetetlenségének fő oka nem pusztán az, hogy egyes vezetőik alkalmatlanok. Emellett a korábbi társadalmi-gazdasági valóságba ágyazódott politikai gondolkodás és az annak megfelelő szervezetek fokozatos leértékelődése is előrehalad.
Az utóbbi két évtizedben a magyar társadalom gyökeresen átalakult. A rendszerváltást követő évtizednek az újra fogékonyságot teremtő társadalmi pezsgése mára a semmibe tűnt. Az elmúlt évtizedben az állam újra „foglyul ejtette” a társadalmat, a korábbihoz hasonló világba vezette vissza, és az új keretek között a mindennapi sorsok is visszarendeződtek a korábbi világok újraéledő kötöttségeinek korlátai közé.
A mai magyar társadalom többsége nem lát kiutat a jelen kényszerei közül és közönyösen figyeli, ahogy a pártok magányos Don Quijoteként harcolnak az élet minden területét uraló túlhatalommal. Ennek a mentalitásnak velejárója, hogy Messiásként tekint egy-egy szokatlan politikai szereplőre, és úgy válik követőjévé, hogy senki nem tudja, mit is akar valójában. Elég, ha a jelent tagadja. Ebben a helyzetben minden változatlan marad, mindenki hihető magyarázatokat tud adni arra, hogy miért nem történik semmi érdemleges.
Emiatt kerülhettek a pártok saját szervezeteik és „lejárt szavatosságú” vezetőik fogságába. Ahhoz, hogy történjen valami, nem elég az éppen hatalmon lévők leváltása, hiszen tapasztalhattuk, hogy az új hatalmasok egy idő után a régiekhez hasonlóvá lesznek. Úgy járunk velük, mint amikor a fáról elkergetett verebek egy idő után újra visszaszállnak, legfeljebb más-más ágakon találnak helyet maguknak. Egy közös van bennük: hatalomra kerülve a következő választásig elfelejtik a korábbi ígéreteiket.
Nekünk egy másfajta demokráciát kell(ene) létrehozni! Olyat, amelyik egyszerre magyar és európai, nemzeti és liberális, őrzi a múltat és látja a jövőt.
Hosszabb távú jövőképe egyetlen pártnak sincs, pedig a nemzet sorsáért felelősséget érző pártnak tudnia kell, hogy hová akarja vezetni az országot. (Tragikus, hogy a világpolitikai szerepre vágyó kormányzat is csak annyit tud mondani a népnek, hogy „folytatjuk, előre megyünk és megvédünk” mindenkitől, még önmagadtól is). A nemzetietlennek címkézett baloldalon már megkezdődött egy olyan „belső forradalom”, amelynek nemcsak a teljes megújítás a célja, hanem olyan nemzeti jövőkép kialakítása is, amelyik világos és vonzó alternatívát teremt a mostani világgal szemben.
Bár sokan vannak, akik szerint a baloldali mozgalmak idejétmúltakká váltak, nincs igazuk. Amíg a kapitalizmus és a velejáró, kirívó társadalmi egyenlőtlenségek fennmaradnak, addig - más-más tartalommal és pártkeretekben, de - a szocializmus eszméje is mindig újraéled és követőkre talál. Így történik ez a többi eszmével is, a kereszténység is képes volt a válságos időszakokat követően „feltámadni”. A megújulási törekvés valamennyi ellenzéki pártban jelen van, ha még nem tudott is meghatározó szándékká válni.
Az elvi kiindulópont, hogy a gátlástalanná vált kizsákmányolás egyre rosszabbá és veszélyesebbé teszi a világot és az emberek sorsát. A helyzet megváltoztatása előbb vagy utóbb kényszerré válik, de azt nem erőszakkal kell elérni, hanem belülről kell a rendszert megváltoztatni és egy másfajta állami-társadalmi berendezkedést kell létrehozni. A cél a „társadalmi rendszerváltás”, a holnaptól való félelem nélküli élet feltételeinek megteremtése. A társadalom működése a közjavakon és a közösségi szolgáltatásokon nyugszik, ezek biztonságának megőrzése és minőségük emelése a legfontosabb társadalmi feladat. (Lakhatás, egészségügy, oktatás, nyugdíjrendszer, környezet, közösségi közlekedés, stb.) Ezek fenntartása az állam feladata, amit a közösségek és a magán vállalkozások is kiegészíthetnek.
A tömegdemokráciákat és a hatalmas tömegszervezeteket is meghaladta az idő – a jövő a helyi demokráciák hálózatára, az önkormányzatokra, a civilekre és a szakszervezetekre épül. Ezek működését – a mostani politikai csoportérdekek helyett – a közösségi érdekek elsődlegességét biztosító társadalmi együttműködési rendszer koordinálja. A közösségek lesznek a társadalom fejlődésének új keretei, általuk éledhet újjá a nemzet teremtő ereje.
A változások legfontosabb eleme, katalizátora a mostani állami túlhatalom megszüntetése. A felülről vezérelt államot le kell cserélni egy alulról felfelé szervezett berendezkedésre. A majdani közösségi állam nem hasonlít a korábbi államszocialista rendszerhez sem. Nem egyik vagy másik társadalmi csoportot akarja a hatalom bírtokosává tenni, hanem mindazokat az anyagi biztonságot és felemelkedési esélyeket nyújtó középosztályba kívánja emelni, akik a saját munkájukból élnek.
A változtatások politikai feltétele olyan nemzeti kiegyezés, „történelmi kompromisszum”, amelyik új szövetséget teremt a népben, nemzetben és Európában hívő demokraták között. Olyan változás lesz ez, amit csak a rendszerváltozáshoz lehet hasonlítani. A nemzeti lepelbe burkolt, politikai látványpékséggé lett rendszer helyébe olyan közvetlen demokráciákra épülő új nemzeti közösséget kell teremteni, amelyik megérti, hogy a szebb jövőnk elérésében az európai együttműködés pótolhatatlanul fontos szerepet játszik.
Egy szabályozott piacgazdaságra épülő „emberarcú kapitalizmus” részletei formálódnak, olyan, amelyik a magyar nép többségének is biztonságot, békességet és magasabb életminőséget teremthet – ha egyszer felébredünk a nemzeti hipnózisból.
A szerző társadalomkutató, ny. főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.