Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér;

Ugrálóvár

Felhívom őket és megkérdezem, megvan-e még a felfújható ugrálóvár! – kiáltott fel izgatottan Zsuzsa néni.

- Az istenért, mama, nehogy úgy kérdezd, hogy megvan-e még, mert akkor tudni fogják, hogy nagyon meg akarod venni, és ezért sokat fognak kérni érte! – hűtötte le a lánya. A még szócska ebben az esetben egy úgynevezett vételi jel: a vevő ezzel a szófordulattal – jóllehet szándékolatlanul, de mégis – tudatja az eladóval, hogy nagyon kell neki a portéka.

Eszembe jutott ez a történet az ugrálóvárral, amikor a Direkt36-on olvastam, hogy Orbán Viktor a londoni magyar nagykövetségen személyesen győzködte a China-CEE Fund befektetési alap képviselőit az Invitech nevű informatikai cég eladása ügyében. (Vevőnek nem a magyar állam jelentkezett, hanem a 4ig nevű kisgömböc.)

Ha maga a miniszterelnök alkudozik egy órán keresztül – ahogy a Direkt36 diplomáciai forrásai állították – valamiről, amit ráadásul még csak nem is maga az állam akar megvenni, az azt jelenti: nagyon kell a vevőnek az a valami. A tárgyalóasztalhoz ültetett kormányfő egy akkora vételi jel, hogy nyugodtan még egy nullát oda lehet írni a felkínált eladási ár végére.

Ugyanez az ugrálóvár ötlik fel bennem olyankor is, amikor Orbán biztosan megvalósuló, lényegében lezárt ügyletként nyilatkozik a reptér megvásárlásáról a parlamentben. Ez is akkora vételi jel, hogy még a Holdról is látszik. Nem kétséges, jól látják ezt Kanadából és Szingapúrból a reptér tulajdonosai is. Nyilván olyan árat is kérnek a portékáért, amit egy ekkora vételi jel indokol: az talán még a Marsról is látszik.

Ezért is siet leszögezni Nagy Márton miniszter, hogy a vételár a legutóbb szóba került 774 milliárd forintnyi összegnél alacsonyabb lesz. Majd meglátjuk.

Mindenesetre ilyen heves érdeklődés mellett nyugodtan kérhetnek a tulajdonos nyugdíjalapok mondjuk dupla árat, 200 forintot 100 forintnyi értékért. Illetve akkor már inkább legyen 250, hogy aztán legyen honnan Nagy Mártonnak lealkudni 200-ra. Így ő is megdicsőülhet még a főnöke előtt. De ki tudja, talán Orbán még személyesen is beszállna az alkudozásba, és nem szeretne elégedetlenül távozni. Akkor inkább induljanak 270-ről. A kedves vevő élménye mindenek előtt, amibe a sikeres alku is beletartozik, ugyebár.

De vajon mi az, amit az állam megtehetne tulajdonosként, de nem tehet meg egyébként? Hiszen a légikikötő mindenképpen itt marad, kedvére adóztathatja-járadékoltathatja a kormány, bárki legyen is a tulajdonos.

Például kiadhatja koncesszióba a reptér üzemeltetését 35 évre egy magánkonzorciumnak. Ez esetben a járadékoltatást már nem az állam, hanem közvetlenül a koncesszió szerencsés nyertese végezhetné. Még akkor is, ha közben az állam irányítása valaki más kezébe kerülne.

Szóval az ugrálóvár megvan még, nyugi, ott áll Ferihegyen, ott is marad.

Azt meg majd meglátjuk, végül hány milliárd dollárunkkal fogja Orbán kitömni a kanadai és szingapúri nyugdíjasok zsebét, hogy rátehesse végre a kezét erre a várra is.

A szerző publicista, beszerzési és közbeszerzési szakértő.

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.