- Nagy Bara: Egyik is, másik is

Harmincas, tátott szájú horkolás, megelégedhetnék ennyivel. Itt ül, velem szemben, és az ölébe gyűrt kardigánon keresztül úgy markolja golyóit, hogy engem is megnyugtat.
Egyik is, másik is megvan.
Alig pislogok, annyira nézem. Becsukhatnám a szemem, vagy épp bámulhatnám az ellenkező irányban rohanó tájat, de most is megrögzötten kapaszkodom a kontrollnak nevezett hitbe, hogy nyitott szemmel képes vagyok rá. Valóságmintázatba rendezni ezt a mozaikot is, ahogy tettem az összes eddigivel.
Egyikkel a másik után.
A hátizsákom aljában megtöltött befőttesüvegek, otthonról. Indulás előtt azzal a meggyőződéssel rendezgetem az üreseket, hogy végre x darabbal megkönnyebbült a hűtőszekrényem, ami működés híján kamraként funkcionál. Azzal rendre megint, és csak itthon szembesülök, hogy édesanyám az x üres darabot lelkiismeretesen z megtöltött darabra cserélte, és hogy z mindig nagyobb, nem pedig egyenlő vagy kisebb, mint x. Itthon és otthon, párban járnak, nem úgy, mint az üvegek. És csak attól, mert valamelyik üres, még nem érzed könnyebbnek. Hozod-viszed, cipeled magaddal, aztán előbb-utóbb újra megtölti valami.
Egyiket is, másikat is.
Ki és mivel, majdhogynem mindegy. Ez az usankás bácsi a pályaudvaron, harminc fokban, lehetnék ő is. A gurulós kocsim mellé pelyhedző bajszú unoka a tartozék. A lépcső aljáról meredünk felfelé, mi lesz, hogy jutunk most fel, a peronokhoz. A közös bénultságban együtt nem nézünk körbe, együtt nem fordulunk meg, liftnek háttal és együtt vagyunk mozdulatlanok. Azt mondják, a tehetetlenség nem örökletes, megtanítjuk rá egymást.
Egyikünk a másikat.
Még rajtam a napszemüveg, még túl éles nekem ez a város, hogy filter nélkül tudjam visszaengedni magamba. Most még kell közénk valami, elég ez a membrán, ami határt szab mindkettőnknek, ami mögé elbújhatok. Jólesne most egy ugyanolyan márványmintás asztal mellett kucorogni, mint gyerekkoromban. Két kávé száznyolcvanért azon a helyen, amit vágyott közhelyességgel a nyugalom szigetének hívhatok. Kovácsoltvas székek, bőrülés, fojtott levegő, fagyiillatként bevésődött sör- és szeszszag. Ez itt nem váróterem, tessék fogyasztani. Egy presszókávét kérek tejjel, tejszínnel tudom adni, jó lesz. És kezdődik a hét, újra peregnek a napok.
Egyik a másik után.
Böngészem a pszichológuskeresőket, próbálom elképzelni, hogy az egyikkel le tudok ülni, szemközt van srégen, de kitárt világgal, hogy lesz olyan, akivel együtt merülünk le gyöngyhalászkodni a sziklás iszapfenékre. Gondoskodik az oxigénellátásról, és útjelzőket ad visszatérni a felszínre akkor is, ha gyöngyök helyett kavicsokat, hínárt vagy soha le nem bomló szemetet találok. Könnyelmű és idealista vagyok, mert aki ilyen, az szükségszerűen csak nőnemű lehet, és ha el tudom képzelni azt, hogy a szemébe nézek, akkor azt is, hogy belészeretek, és akkor a kudarcaink is szükségszerűen következnek egymásból.
Egyikünkéből a másiké.
És mindegy lenne, kié volt előbb. Mint ennél a házaspárnál itt a villamoson, melyikük látta meg hamarabb a szabad helyet. Ülj csak le, nem, te ülj le, nekem jó így, ülj le te, hát jó. Leül és körbenéz, diadala odaveszett férfiméltóság, visszacsinálná, de a nő sóhaj-távolba réved. Sehol sincs már, azazhogy a seholban van, ennek az életnek úgyis mindegy. Annyi mindent és annyi mindenkit elengedett már.
Egyik is, másik is odavan.
Sem anya, sem apa nem gondol arra, hogy a forgóban hintázó gyerek most is figyel, és ezt is érti. Ahogy a csendet, az odavetett és ki nem mondott félszavakat, a pillantásokat, a privát programokat, a közösen telefonmagányban töltött időt, a külön hallgatott, saját szerelmes dalokat. Az elnyúló kutyasétáltatást, a csukott fürdőszobaajtó mögötti mosásbekészítést. Éjszakánként az ágyak felett lebegő kijelzőfényt.
Az egyik ugyanolyan, mint a másik.
Ígéret, vagy bizalom. Egyik sem való semmire. Minek szót fogadni, vagy megfogadni bármit is. Mert ha az egyik ígéret megszeghető, akkor a másik is, az összes fogadalom. Azok is, amiket magunknak teszünk. A soha többet nem nősülök meg. Az életben nem lesz még egyszer férjem. A nem megyek fel társ­keresőre. A nem kell már senki. Nem, nem próbálom meg újra megölni magam.
Az egyikből következik a másik.
Ezen a szobán is átvisít a szél. A lélegzést imitáló függönyöket figyelem, az üvegek az ágyam mellett a padlón. Hat negyvenkettő, kelni kell. Megállítom a képsort, amelyiken valakihez épp hozzábújok, ő visszaölel, és idilli szájszagmentességben együtt nem vagyunk egyedül. Rajta vagyunk mindketten.
Egyikünk a másiknak.