Elmesélek valamit, amit nem fogsz elhinni – fordult hozzám irodájában Békéscsaba akkori polgármestere, aki az idő szerint tíz éve irányította a várost. Sajtóreferensként dolgoztam a polgármesteri hivatalban, munkaköröm gyakran rendelt a városvezető közelébe, akit okos, közvetlen embernek ismertem meg. Rendszeresen beszélgettünk a helyi közélet ügyeiről, érdekelte véleményem, a neki írt összefoglalóimat elolvasta. Jó munkakapcsolatban dolgoztunk közel négy éven át.
Békéscsaba a rendszerváltás pillanatában még az akkori szinten is elmaradott városnak számított. Harminc év távlatában nem is annyira egyszerű érzékeltetni, mennyire. A város utcáinak fele földút volt, és ezekből nem kevés a belváros közvetlen közelében volt található. A lakóingatlanok döntő része nem volt rákötve a csatornarendszerre, iskolái talán egyetlen kivételtől eltekintve felújításra szorultak. Az egyházi kárpótlás miatt új önkormányzati gimnáziumot kellett építeni, tömegközlekedése romokban hevert, közvilágítása szabályosan zabálta az áramot, közterei elhanyagoltak voltak. A lista nyilván nem teljes, különösen, ha hozzáteszem, hogy város ipara a túlélésért küzdött: nyitott kérdés volt, mi lesz a nagy múltú nyomdászatával, a konzervgyárral és téglaiparával. A helyi munkanélküliségi mutató messze az országos felett járt, pedig akkor az sem volt alacsony.
Temérdek teendő szakadt a városi közgyűlés és vele a polgármester nyakába. Gyors, hathatós beavatkozásokra volt szükség, amit részben könnyített, hogy az állam akkor pénzügyi értelemben lényegesen nagyvonalúbban bánt az helyhatóságokkal, mint rá következő önkormányzati ciklusokban, amikor megkezdődött a településekről a pénzkivonás. Valamikor a kilencvenes évek elején látogatott Békéscsabára egy német város polgármestere, aki helyi kollégájával hosszan tárgyalt négyszemközt. Hivatali főnököm ezt az általa hihetetlennek nevezett beszélgetést mesélt el jó tíz évvel később.
A német középváros vezetője körülményesen kezdett mondandójába, szinte félve-suttogva mondta ki a szavakat, amelynek lényege az volt, hogy nagy bajban vannak. Ő és a városvezetés – tette hozzá. A helyi polgármester szeme elkerekedett, nem értette hirtelen, miről lehet szó. Az a gondunk, hogy elfogytak a feladataink – bökte ki, de beszélgetőtársa ettől sem lett okosabb. Aztán megeredt a nyelve a vendégnek, aki elmondta, hogy több ciklus óta dolgozik polgármesterként. A várost jó állapotban vette át, a német gazdasági csoda áldásaiból még bőven futotta az 1980-90-es évekre. Volt miből fejleszteni és üzemeltetni települést, a pénzbőségnek köszönhetően felújították az önkormányzati intézményeket, bérlakásokat építettek, fejlesztették a helyi tömegközlekedést, rendbe tették a közterületeket.
Elfogytak a feladataink, nincs több dolgunk, minden készen van – mondta ki szinte kétségbeesetten a vendég.
Abban a pillanatban eltűnődhetett egykori főnököm, mennyire más gondok nyomaszthatják egy hazai és a német középváros polgármesterét. Ide is, oda is: születni kell.