A magyar kormányzat, másokhoz hasonlóan, előszeretettel ismétli, hogy békepárti, és aki nem osztja a nézeteit, az háborúpárti. Idehaza és külföldön egyaránt. Nincs viszont kinyilvánított elképzelése arról, milyen békéről van szó, miközben az úgynevezett háborúpártiak erről is beszélnek.
A békepártiak a saját állaspontjuk szerint az öldöklést és az értelmetlen pusztítást, a harmadik világháborút szeretnék elkerülni, ami egy nagyon tiszteletre méltó, erkölcsös magatartás. De valóban ezt érnék el? Érdemes végigvenni, amit elfelejtenek megemlíteni.
Tételezzük fel, hogy a jelenlegi adottságok mellett létrejönne egy tűzszünet, utána egy békeszerződés. Ez ma egyedül és kizárólag az orosz igények szerint képzelhető el, hiszen azzal mindenki tisztában van, hogy a tárgyalási pozíciókat alapvetően befolyásolja a cél mellett a katonai szembenállás aktuális helyzete is. Ez az, amit Putyin, Lavrov és mások is "a realitások tudomásul vételének" neveznek, és világossá tették, hogy kizárólag ennek alapján hajlandóak a tárgyalásra. A helyzet egyelőre egyoldalúan Moszkva számára kedvező, ezért Putyin valójában nem is hajlandó jelenleg tárgyalni.
Ha Ukrajna nem kapja meg a szuverenitása helyreállításához szükséges összes eszközt (nem kapja), és továbbra is felhasználási korlátok akadályozzák alkalmazásukat (akadályozzák), ez a helyzet csak számára kedvezőtlenebbé válhat. Ezt Putyin is tudja, és számít erre a változásra. A jelenleg fellendülő katonai beszállítások enyhítik, de nem oldják meg a helyzetet. Mind eddig mindig, ezek ismét elmaradnak a szükséges nagyságrendtől, és zömmel védekezésre pántlikázva kapják, így nem opció az ország szuverenitásának helyreállítása. Ezzel ismételten az állóháború felé sodródik a szembenállás.
A mai realitás az, hogy Ukrajna területének húsz százaléka orosz kézen van. Az ottmaradtak gyors ütemű oroszosítása folyamatosan zajlik, vagy ha ez nem megy, hazájuktól minél távolabb telepítik át őket. A jelenlegi katonai erőviszonyok mellett az orosz területszerzés lassan, de folyamatosan halad előre. Az aktuális harci eszköz szállítások ennek mértékét csökkentheti, de alapvető fordulatot alig eredményezhetnek.
Kijevnek nincs elég humán erőforrása és katonai felszerelése ahhoz, hogy visszaverje az orosz agressziót, és főleg, hogy megakadályozza a polgári infrastruktúra nagymértékű, bibliai átokkal felérő mértékben zajló megsemmisítését - vagyis tárgyalási pozíciója igen gyenge. Putyin szándéka és akarata Ukrajna teljes bekebelezése és Oroszországhoz csatolása, de legrosszabb esetben is a megszállt területek megtartása és egy vazallus állam megteremtése. Ha ugyanis Zelenszkij kénytelen de facto, vagy netán de jure területek feladására, az számára és az általunk ismert Ukrajna vonatkozásában is a politikai halált jelenti. A helyébe lépők előbb vagy utóbb Putyin vazallusaivá válnak.
A kormányszintű politikával foglalkozó békepártiak persze - a hivatásos békemozgalom kivételével - tudják, hogy a fegyvernyugvás orosz taktikai győzelmet jelent, és ennek hangoztatása Putyinnak kedvez, de ezt nem ismerik el. Azok, akiket az ún. békepártiak háborúpártiként jellemeznek, a saját álláspontjukat meg tudják indokolni. A cári–szovjet–orosz történelmet alapul véve nem nehéz feltárni, mi Putyin stratégiája.
A folyamatosságot két tényező határozza meg. Egyrészt a Szovjetunió szétesésével az évszázados nagyhatalmi törekvés csorbát szenvedett, Oroszország meggyengült, és saját magával volt elfoglalva. Putyin ebben fordulatot akart elérni, visszaszerezni az erős nagyhatalmi szerepet, de mivel ehhez hiányoztak a feltételek, a fenyegetéshez nyúlt, és a vélt katonai erejével próbált területeket szerezni annak a neoimperialista nézetnek az alapján, hogy minél nagyobb az ország, annál kiterjedtebb a nagyhatalmi szerepe.
A másik tényező biztonságpolitikai jellegű. Moszkva mindig tartott attól, hogy megtámadják, és ezt prevencióval szükséges megakadályozni. Innen az agresszivitás, amely hosszú ideig eredményesen, a félelemkeltésben fejeződött ki. Ez lehetővé tette a kaukázusi területszerzéseket, a Krím elcsatolását, majd a donyecki polgárháborút. Mivel a Nyugat erre nem adott megfelelő választ, helyette a katonai konfrontáció elkerülésére, megegyezésre törekedett, ezért Ukrajna bekebelezése is napirendre került. A tervezett villámháború kudarcot vallott, bebizonyosodott, hogy az orosz lehetőségek sem a saját, sem a Nyugat értékelésének nem felelnek meg.
Ukrajna támogatása azért vált szükségessé, hogy az eddigi orosz stratégia folyamatossága megszűnjön. Ne kerülhessen sor további, a kaukázusi, donyecki, krimi eseményekhez hasonló akciókra, ami Moldovát, a Baltikumot, Lengyelországot és Finnországot érintené. Mivel már elkezdődött a NATO 5. cikkelyének „értékelése”, ami szerint egy tag megtámadása nem jelenti automatikus védelmét, az érintettek történelmi tapasztalatok alapján tartanak az orosz agressziótól. Ennek megakadályozása csak akkor képzelhető el, ha Putyin nem győz. Ez a háttere a háborúpártinak bélyegzett álláspontnak.
Az ún. békepártiság győzelme nem a megnyugvást, az ellentétek megoldását jelentené, hanem éppen ennek az ellenkezőjét. Míg a „háborúpárti” magatartás – még ha valóban az lenne is, de nem az – a hosszútávú békét érhetné el. Ezen túlmenően a kormányzati álláspont messzemenően egoista, ugyanis arról szól, hogy engem szükség esetén támogassanak, én viszont erre ellenkező esetben nem vagyok hajlandó. Semmi sem az, aminek látszik.
A szerző politológus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.