Egy kisebb országnyi lengyel néző élhette át a héten a tévéképernyők előtt a harmincöt évvel ezelőtti eseményeket. A történelemkönyvek alakjai – sokan még köztünk élnek – adták elő rappelve azokat a dilemmákat, amelyeket akkor ezek a férfiak és nők átéltek. Megjelent a Walesa-házaspár, Jacek Kuron, a régi rendszerbíráló balos értelmiségi. A színpadon megelevenednek a rezsim és ellenzéke közötti kerekasztal tárgyalások, s az a jelenet is, amikor Michnik az ősellenzéki és Kiszczak tábornok belügyminiszter vodkáznak együtt. Jaruzelski tábornok is elmondja a magáét, és rózsaszín zakóban szólózik az akkori ifjúsági miniszter, későbbi köztársasági elnök az elbűvölő Aleksandr Kwasniewski.
A tv-bemutató alapjául szolgáló darabot a gdanski Shakespeare Színház és a krakkói Slowacki Színház közös produkcióban hozta létre, a színházakban két éve Krakkóban és Gdanskban is játszák - a sajtó szerint a jegyek pillanatok alatt elfogynak. A darab szövegkönyvét Marcin Napiórkowski, a krakkói Jagelló Egyetem tanára írta Katarzyna Szyngiera rendezővel és Miroslaw Wlekly újságíróval. A zenét a lengyel rapzene kiválóságai jegyzik: Andrzej „Webber” Mikosz, Adam „Lona” Zielinski és Patryk „Bober” Bobrek. (A rap-musical az Alexander Hamilton (az USA alapító atyáinak egyike) életéről készített, 2015-ben bemutatott amerikai darab nyomain halad.) Az előző jobboldali rezsim idején szó sem lehetett arról, hogy a darabot az állami televízió bemutassa. Az előadás narratívája és stílusa is tabunak számított, ahogy tiltott volt az állami médiában a krakkói Slowacki Színház is - Szyngiera szerint.
A lengyel tv-színház iránt érdeklődés az utóbbi években meglehetősen lanyha volt – az előadásokat legfeljebb 200-300 ezren nézték meg. Az 1989 most rekordot ért el. A gdanski Shakespeare Színház Facebook oldalán írta, hogy 823 ezren látták a közvetítést. Az interneten elérhető néhány részlet az előadásból. Furcsa tapasztalat volt ez nekem, aki valaha tudósítóként – meglehetősen más szempontokat követve – írtam ezekről az emberekről és eseményekről. A dalok, elrappelt politikai monológok biztosan közelebb hozzák a mai nemzedékeknek az akkori szereplők dilemmáit és választásait. Azt hiszem ez megúszhatatlan, hiszen a mai tizen- és huszonévesek nyelvén kell elmondani, hogy apáik, nagyapáik generációja miért cselekedett úgy, ahogy a múlt század nyolcvanas éveiben.
Az elmúlt hetven évben a lengyel televíziós színház az ország egyik legfontosabb kulturális intézményévé lett. Közvetítette a legfontosabb színházi előadásokat és egy idő után maga is előállított tv-játékokat, képernyőre írt hazai és külföldi darabokat. A legkiválóbb lengyel művészek, filmrendezők részvételével készültek az előadások, s a minden heti betevő tv-színház milliókat ültetett a készülékek elé. Lengyel és világirodalmi klasszikusok legfontosabb műveit állították erre a színpadra a legjobb rendezők. A tv-színháznak egy időben önálló társulata és nyilvános játszóhelye is volt. A társadalmi ellenállás fájdalmas megnyilvánulása volt, hogy az 1981 december 13-i katonai hatalomátvétel, „szükségállapot” elleni tiltakozásul az alkotóművészek bojkottálták a tv-ét és benne a színházi közvetítéseket is. A televíziós színház az államszocializmus évei alatt is képes volt autonóm és rangos kulturális intézménnyé válni, amely közös játszó helyet adott a városi színházaknak és összekötötte az egyébként elég távol eső és különböző mentalitású országrészek kulturális fogyasztóit. Januárban Michal Kotanski, a kielcei Zeromski Színház addigi igazgatója vette át a tv-színház irányítását. Az OKO-press hírportálnak azt mondta: szeretne új erőt adni az intézménynek. Kotanski szerint a tv-színház olyan tér lehetne, ahol az országot foglalkoztató kulturális, életmódbeli és politikai ügyekről lehet vitázni. Ebben az interjúban jelentette be, hogy az első új bemutatójuk az 1989 lesz.
