A címben szereplő választó kötőszó nem véletlenül van zárójelben, hisz ezt a dilemmát már rövid időn belül feloldották a NE Rendszerében az ellenzéki pártok. Nem nehéz kitalálni, melyik „tényező” javára. Így be is ágyazódtak a monokratikus rezsimbe – ahogy ezt leírtam korábban (Szabadság helyett szabottság [avagy a monokrácia rövid természetrajza], Népszava, 2019. február 03.) – amiben azóta el is látják sajátos funkciójukat, rájuk osztott szerepüket.
Ez a betagozódás a biológia nyelvét kölcsönvéve kevésbé tekinthető parazita, sokkal inkább szimbiózis jellegűnek. A témánk szempontjából nem érdemes felsorolni azokat a közismert történéseket - eseményeket, kudarcokat, ambivalens megnyilvánulásokat, tehetetlenségeket, tudathasadásos pótcselekvéseket -, melyek kísérték és még kísérik is ezt a központilag megrendelt és kifizetett politizálást. Ami a demokrácia látszatát hivatott kelteni a nemcsak profi, hanem amatőr önkéntes statiszták bevonásával és néha képmutató, néha tagadhatatlanul őszintének tűnő alakításával.
Mielőtt elgondolkodnánk azon az alternatív, 14 éve meg nem valósult megoldáson, amely bár ugyanúgy semmilyen kézzel fogható eredményre sem vezetett volna, mint a mostani ellenzék parlamentáris, biodíszletszerű kollaborációja, ám valamennyire megőrizte volna a hitelességét, érdemes a posztkommunista Magyarország második rendszerváltásának - mondhatnánk, a „visszarendeződésnek” - a lényegi mozgatórugóit csupán egy pillanatra elvi síkon elemezni.
Az egész egyszerűen csak a hatalomról szól, mint általában a politika és az emberi történelem is. A hatalom általánosságban véve olyan, mint a kúszónövény, mindent be akar borítani, ez a természete. Ebből következik, hogy önkorlátozó hatalom nem létezik, vagy egy másik (vagy több) hatalom tudja korlátozni és hatáskörré szelídíteni, vagy előbb-utóbb diktatórikussá, korlátlanná fejlődik. Az újkori demokrácia hajnalán a politikai gondolkodók nem véletlenül ennek az ellenmondásnak, ennek a dualitásnak – uralom versus egyenlőség – feloldására „találták ki” a hatalommegosztást mint annak eszközét, hogyan lehet a közügyek intézésébe minél több eltérő hátterű, gondolkozású polgárt döntéshozóként bevonni.
Ugyanakkor azok a politikai erők, amelyek ellenérdekeltek voltak a plurális államberendezkedésben, szintén felismerték a hatalommegosztásban rejlő, rájuk leselkedő veszélyeket, így a fékek és ellensúlyok rendszerét tekintették első számú ellenségnek, kiiktatandó akadálynak a hatalmi folyondárjuk burjánzásnak érdekében. Mindent el is követtek azért, hogy az kicsússzon a társadalmi, politikai, sőt az alkotmányos ellenőrzés alól.
„Csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon” – mondta e rezsim névadója, és ennek megfelelően meg is történt a demokratikus intézményrendszer finoman szólva „átalakítása”. Jelzésértékűen az Alkotmányt is átnevezték „Alaptörvénnyé”, talán azért is, hogy ne kelljen róla népszavazást tartani, ahogy fejlett államokban illik, illetve hogy a tartalmát kényük kedve szerint – akár éjszaka is – toldozni-foldozni tudják. A választási szabályok saját magukra szabása, a hatalmi ágak módszeres, egy központi erőtér alá terelése, a sajtó és a civil társadalom (mint 4. és 5. hatalmi ág) behódoltatása, illetve a köztük lévő lázadók és renitensek rendszabályozása, ellehetetlenítése, mind-mind egyetlen mestertervnek van alárendelve: ez az ország javainak folyamatos, minél nagyobb mértékű kiaknázása, a köztulajdon magánvagyonokká konvertálása különböző jogi-hatalmi technikák alkalmazásával.
Ez a politika már nem is leplezi szándékait, nyíltan kinyilvánítja egyeduralmi törekvéseit, a hierarchikus garnitúrán kívül a társadalom egészét szabad prédaként „használja”. Jellemző a parlament elnökének következő cinikus kijelentése. „A fékek és egyensúlyok (sic!) rendszere, én nem tudom, önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el, annak semmi köze se jogállamhoz, se demokráciához (...) az a baj, hogy egyesek komolyan veszik, hogy fékezni kell a demokratikus akaratkinyilvánítás eredményeképpen létrejött kormányt.” (Kövér László, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, 2019.október 22.). Ahogy mondani szokták, no comment!
Térjünk vissza az eredeti dilemmánkra: a párttal vagy a néppel? Konkrétan úgy is feltehetjük a kérdést, hogy ebben a politikai helyzetben az ellenzéki pártoknak mi a feladatuk? Részt venni a NER által diktált egyenlőtlen küzdelemben a parlamentben, elfogadni a játékszabályokat, ezáltal legitimálni a rendszert, és az örök vesztes mezét magukra ölteni? Maximum a „ius murmurandi”-val, a morgolódás jogával lehet élni, és persze a képviselői javadalmazást élvezni. Ehhez viszont egyszerre el kell játszani bent a jogállamosdit, kint pedig a kuruc népfelkelőt.
Ezt a magatartást nemcsak etikai, hanem hasznossági szempontból is számos írás kérdőjelezi meg évről évre, például Forgács Iván a Népszavában, április 7-én: „Miközben a demokratikus oldal autoriternek, totalitáriusnak, diktatórikusnak, maffiaállamnak festi le a rendszert, mégis úgy cselekszik, mintha normális polgári demokráciában, jogállamban élnénk.” Ráadásul van még egy aggályos következménye ennek a hozzáállásnak, nevezetesen az az évtizedes hiteltelenség, amelyet a passzív „nem választók” és a kényszerű, befogott orrú választók tömegei kérnek számon az aktuális ellenzéki pártokon, és amely tetten érhető a Magyar Péter-jelenségben. Ez utóbbi kapcsán is visszaköszön a kérdéses pártok reprezentánsainak érthetetlen viselkedése.
Mielőtt a felvázolnánk a parlamenti részvétel bojkottjára vonatkozó stratégia – vagyis a „néppel való” szolidaritás alternatívája – lehetséges mibenlétét és lényegét, szeretnék eloszlatni egy olyan tévhitet, melyet sokan magukénak vallanak, nevezetesen azt, hogy ez a rendszer választások által leváltható, megszüntethető. Gyakran fellángol a vita erről, pedig a kérdésfelvetés maga értelmetlen, hiszen ha választások eredményeképpen a NER elbukna (engednék elbukni), akkor az már a választások előtt elbukott, más szavakkal ez esetben nem a választások okozzák a vesztét, hanem egyéb, előre nem látott, addigra lezajlott események.
Próbáljunk tehát elképzelni egy olyan optimista, de valószínűtlen forgatókönyvet, mely szerint a különböző ellenzéki pártok vezetői önzetlenül, a demokrácia visszaállításának érdekében ideiglenesen lemondanának politikai szerepükről, hátrahúzódnának, programjuk egyelőre csak a rendszerváltás mikéntjére korlátozódna. Potenciális képviselőjelöltjeik átadnák helyüket olyan, a változás mellett lekötelezett, független, de jövőbeni politikai ambíciók nélküli „Deák Ferenceknek”, akik előre kijelentik, hogy ha frakciójuk többségbe fog kerülni, azon fognak munkálkodni, hogy adott időn – mondjuk két éven – belül előkészítenek egy új alkotmánytervezetet, új választási törvényt és néhány olyan jogszabályt, amelyek garantálják egy új Magyar Köztársaság felépítését. Arról is nyilatkoznak, hogy amikor ezt a feladatot befejezték, kezdeményezik az országgyűlés feloszlatását, és új választások kiírását.
Ekkor az addig passzívabban működő pártok újból színre léphetnének, és elindulhat a reményeink szerint normális mederbe terelt politikai küzdelem. Természetesen a hazai közélet történéseit, a propaganda erejét és a régi reflexeket ismerve - és nem lebecsülve - ez a szcenárió is inkább a politikai sci-fi világát idézi. Ugyanakkor amennyiben nem sikerülne a többéget elérni, ezen ideiglenes honatyák még mindig lemondhatnak mandátumokról, és legalább a ellenzéki pártfunkcionáriusok is megőrizhetnék visszaszerzett hitelességüket a következő ciklus alatt.
Ezt a fejtegetést tíz évvel ezelőtt, a 2014-es újabb „kétharmad” születése után kezdtem el dédelgetni. Most a Tisza tavaszi áradása egy új szereplőt vonultatott fel ebben a darabban, akiről eddig nem tettem említést. Lehet, a forgatókönyvet át kell dolgozni, de megtörténhet a „deus ex machina” is. Ahogy sokan várják.
A szerző közgondolkodó.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.