Kimerültségében alig állt a lábán, de összeszedte a bátorságát, úgy mondta Hitler szemébe: addig nem távozhat, amíg nem teljesítette a parancsot. Paulus tábornok azért küldte, hogy személyesen tájékoztassa a Führert a sztálingrádi helyzetről. És belevágott. A kelet-poroszországi főhadiszálláson, a Farkasveremben lélegzet-visszafojtva hallgatták a Wehrmacht ifjú századosát 1943 elején. A később Nürnbergben halálra ítélt Alfred Jodl tábornok szerint tárgyilagosan beszélt, szemrehányás nélkül, ám ettől csak még megrendítőbben.
Winrich Behr (1918‒2011), a huszonöt éves veterán szolgált a lengyelországi hadjáratban, azután átvezényelték Flandriába, ahol megsebesült. A következő tél már Rommel Afrika-hadtesténél találta. Felderítő alakulata britekkel kergetőzött a Szaharában. Úgy mesélte, ott még élt a régi becsületkódex. Kölcsönösen jól bántak a foglyokkal. Egyszer feltűnő helyen hátrahagytak néhány sört, az ellenség pedig legközelebb egy üveg whiskey-vel válaszolt.
A keleti fronton, ahová 1942 őszén vetette a balsors, nyoma sem volt efféle ódivatú lovagiasságnak. Az maga volt a pokol. Elsöpörte őket a szovjet ellentámadás roppant túlereje. Hóviharokban kínlódva vonultak vissza, kétségbeesetten, elcsigázva, örökké éhesen. Rothadás bűze ülte meg a tábori kórházat, ahol harminc elgyötört, nyakig véres orvos szünet nélkül amputált. Az utolsók között jutott ki az ostromlott pitomnyiki reptérről, körös-körül ezerszám feküdtek a temetetlen, keményre fagyott holttestek.
Hitlert feldühítették a rossz hírek, ezért környezete inkább kímélte tőlük. Kritikát sem tűrt, buzgón helyeselő talpnyalókkal vette körül magát. Geert Mak holland kutató szerint ez a csoportgondolkodás (groupthink) iskolapéldája: a döntéshozók zárt csoportja tévedhetetlennek képzeli magát, kizárja a realitást, helyette hazugságokból teremt látszatvilágot. A szűk kör tagjai kerülték a veszélyt, nem ismerték az orosz telet, a szenvedést, még egy bombázott német városba sem mentek el. A közülük intellektuálisan kiemelkedő Albert Speer szerint provinciális társaság voltak.
A sztálingrádi halálkatlanból érkező, sok borzalmat látott Behr századost mellbe vágta a Farkasodú önámító hurráoptimizmusa, az egyenruhák makulátlansága, az ágyak kényelme. Döbbenten vette észre, hogy a terepasztalon zászlók jelzik a német hadosztályokat ott, ahol valójában már hírmondójuk is alig maradt: „Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy Hitler már csak egy térképekből és zászlócskákból álló fantáziavilágban él. Akkortól fogva biztosra vettem, hogy a háborút elveszítjük.”
Amit a tábornokok nem mertek, kimondta helyettük a fiatal tiszt. A fájdalmas igazság felbolygatta a Farkasvermet, de a hadvezetésben nem hozott érdemi fordulatot. Csupán annyi történt, hogy a kilátástalanul körbezárt Paulust előléptették tábornaggyá, Goebbels propagandagépezete pedig visszafogta a győzelmi jelentéseket, és magasztalni kezdte a hősies áldozatvállalást. A hátország becsapott, kiszipolyozott népe még ráért megtudni a rettenetes valóságot.