Hol volt, hol nem volt, volt egy ország, ahol minden megvolt, aminek egy civilizált országban lennie kell, de valamiért semmi sem működött megfelelően. Mintha átok ült volna rajta. Miután ez már időtlen idők óta így ment, az ország lakosai hozzászoktak, beletörődtek. Azt hitték, hogy ennek így kell lennie, mert mindig is így volt, máshogy nem is lehet. Persze amikor utazásaik során látták, hogy más országokban azért lehet másképpen is, egy kicsit csodálkoztak, talán bele is gondoltak, vajon miért nincs ugyanígy náluk is, de hazatérésük után hamarosan elfelejtették az egészet.
Egy nap azonban az egyik állampolgárral, Kleinburger úrral történt valami megmagyarázhatatlan. Nem tudni, mi okozta, elképzelhető – ahogy egy ma már divatjamúlt gondolkodó egyik tézisében áll –, hogy a mennyiség minőségbe csapott át nála. Vagy a hőség okozta. Azon a nevezetes nyári napon ugyanis, amelyen élete megváltozott, olyan meleg volt, hogy vibrált a levegő az olvadozó aszfalt felett. A klímaberendezés a zsúfolt buszon, melyen Kleinburger úr utazott, nem működött, az utastér forró katlanná alakult. Több utast rosszullét környékezett, de senki sem tette szóvá a klímaberendezés hiányát, a bíborvörös, szederjes arcokon csak a szokásos apátia tükröződött. Ekkor Kleinburger úr, önmagát is meglepve, szinte önkívületi állapotban átfurakodott a tömegen a vezetőfülkéig, és megkérte a sofőrt, hogy kapcsolja be a klímát, aki megvető pillantást vetett az okvetetlenkedő utasra. Tenyerével lassan megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát, majd némi habozás után, hogy egyáltalán válaszra méltassa-e, foghegyről odavetette:
– Nem működik.
– De hát ez így életveszélyes. Magára is, mert így nem tud koncentrálni, és az utasokra nézve is – erősködött Kleinburger úr, mire a sofőr felvilágosította, hogy a karbantartás nem az ő dolga. De ha akarja, jelentse a központnak.
Így kezdődött. Kleinburger úrnál átszakadt a gát, és aztán már nem volt megállás. Hirtelen ráébredt, hogy bűnös közömbössége miatt ő is tehet az ország lehangoló állapotáról, de most vége a passzivitásnak, és a maga szerény eszközeivel mindent elkövet annak érdekében, hogy hazája jobb hely legyen. Azon melegében levelet is írt a központnak, és bár választ nem kapott, megelégedéssel töltötte el, hogy legalább felhívta a problémára az illetékesek figyelmét.
Ettől fogva szóvá tette, hogy a közparkokban nemrég telepített virágok hervadoznak, mert nincs locsolás, a kórházi koszt ehetetlen, az uszodában a négy zuhanyból csak egy működik, és visszavitte a pékségbe, ha keletlen volt a kenyér. De nem hagyta szó nélkül azt sem, ha a szupermarketben hosszú sor áll, mert csak egy pénztár van nyitva. Bár Kleinburger úr folyamatos méltatlankodásainak nem látszott semmilyen kézzelfogható eredménye, ő töretlenül bízott benne, hogy hosszú távon meg tudja változtatni az emberek mentalitását, és egyre többen csatlakoznak majd egyszemélyes mozgalmához. De egyelőre minden megszólított ugyanazt felelte: „Mi közöm hozzá?”
A végzetes napon egy rendelőben megállított a folyosón egy orvost, hogy közölje vele, a mosdóban nincs se vécépapír, se szappan, se papírtörülköző. Az orvos értetlenkedésének adott hangot, hogy miért pont nála reklamál, mikor neki ehhez semmi köze. Már robogott volna tovább, de Kleinburger már fel volt készülve az elhárító válaszra.
– Dehogy nincs köze hozzá, hiszen most már tud róla – felelte gesztikulálva, talán egy kissé élénkebben és emeltebb hangon a szokottnál, mire a doktor megtorpant, felvonta a szemöldökét, majd szó nélkül faképnél hagyta. Kisvártatva két nagydarab, zöld vászonruhát viselő férfi társaságában tért vissza a várakozó Kleinburgerhez. Lefogták a tiltakozó férfit, és az orvos beadott neki egy injekciót. Egy ablak nélküli szobában ébredt, az ágyhoz szíjazva.
Néhány hónapig kezelték az intézetben, majd gyógyultnak nyilvánították, és hazaengedték. Valamit matathattak a fejében, mert az anomáliákat soha többé nem tette szóvá, sőt már észre sem vette. Nem zaklatta többé az embereket, akik azóta is boldogtalanul élnek, míg meg nem haltak.