Függetlennek mondható politikai elemzőktől már sokszor hallhattuk, olvashattuk az Orbán-kormány és a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselőinek működésével összefüggésben, hogy mindent megtesznek, mert mindent megtehetnek. Ennek a legfőbb oka, hogy mindeddig nem volt olyan ellenzéki párt, amelyik meg tudta volna akadályozni a sokszor vérlázítónak mondható intézkedéseiket. Nem volt olyan ellenzéki párt, amely olyan létszámban tudta volna meggyőzni és mozgósítani a választásra jogosult állampolgárokat, hogy létrejöjjön az a bizonyos kritikus tömeg. Az „eddig és ne tovább”, „ez már a vörös vonal volt, amit átléptetek” típusú ellenzéki szólamok hatástalannak bizonyultak. Talán a Tisza Párt vezetésével most majd sikerül megteremteni a kormányváltó tömeget. Egyenlőre arra még nem adhatunk határozott választ, hogy a párt arca, Magyar Péter ezt komolyan gondolja-e.
Az ellenzéki pártok és országgyűlési képviselőik hiába tapasztalták nap, mint nap, hogy a kormányon lévők – miközben értékalapú kormányzásról beszélnek – minden döntése egyéni érdekek által motivált. Tenni ellene semmit nem tudtak! Hiába volt a felismerés már az első kétharmad után, hogy a „több hatalmat”, a „minél nagyobb vagyont” lehetne a kormányon lévők jelszava. Hiába volt a felismerés, hogy csak egyéni érdekből jár be a 133 bátor ember a Parlamentbe. Tenni ellene nem tudtak semmit!
Az időnként végrehajtott látványos próbálkozásaik meg sem érintették a kormányzópárt és támogatóik ingerküszöbét.
Hiába volt a felismerés, hogy a kormányon lévők mindig társadalmi érdekre hivatkozva törvénykeznek, de a sajátos jogi nyelvezet alkalmazásával mindig nyitva hagynak egy-egy kiskaput, hogy a NER lovagjainak kedvezhessenek. Az ellenzéki oldalon a tiltakozásnál többre nem futotta! Igaz, néha szerveztek utcai megmozdulásokat, tüntetéseket, de a sokadik kétharmad alatt ezek néhány kivételtől eltekintve mind érdektelenségbe fulladtak. Nem találták meg a választókat mozgósító hívószavakat. Hiába alakította meg a DK az árnyékkormányát, a társadalom többségére gyakorolt hatása nem volt mérhető, ráadásul még a többi ellenzéki párt is elutasítással nyugtázta ezt. Hiába indultak együtt a 2022-es országgyűlési választásokon, a siker elmaradt. A végeredmény csúfos vereség volt. Figyelemmel kísérve Magyar Péter kampánykörútját, úgy tűnik, ő birtokában van a hívószavaknak is.
A 2022-es országgyűlési választást követően a választáson induló valamennyi baloldalra sorolható ellenzéki párt már csak a saját arcát akarta megmutatni. A megmutatni akarás sok esetben – nyíltan, vagy burkoltan – egymás lejáratásában, megalázásában nyilvánult meg. Ezzel a hozzáállással esélyük sem volt a kormányváltó tömeg létrehozására. Az LMP például a mostani önkormányzati és EP-választásra olyan retorikával indult neki, mintha a Fidesz szatellitpártja lenne. Miközben a LMP elnöke az elmúlt években azzal vívott ki magának szimpátiát, hogy minden felszólalásában szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, addig a most folyó kampányban olyan stratégiát választott, hogy az egyik legelutasítottabb pártelnökké vált. A közvélemény-kutatások szerint a választók nem tolerálják, hogy olyan fővárosi kerületekben is polgármester-jelöltet állít a párt, ahol a regnáló baloldali polgármester már korábban bizonyított.
A kormányon lévők pedig mindent megtesznek, mert mindent megtehetnek; nemcsak a gránit szilárdságúnak kikiáltott alaptörvénnyel, az ország és a társadalom napi működését biztosító törvényekkel, a rendeleti kormányzással, a hatóságok kézi vezérlésével, hanem verbálisan is, a szavak erejével.
Szókészletük nem az igazság, csak a féligazságok leírását szolgálja, de azokat minden esetben feltupírozzák annak érdekében, hogy az ellenfeleiket vagy az ellenségeiket megalázhassák. A naponta százszor elmondott szavakat, mondatokat képileg is megjelenítik. Az ellenzék az elmúlt években és a mostani kampányban is tehetetlennek bizonyult az őket rossz fényben feltüntetni akaró vádak ellen. Nem tudtak mást tenni, csak visszautasítani azokat.
Nem tudtak és nem tudnak, mit tenni az olyan, naponta százszor elhangzó kormánypárti mondatokkal ellen, hogy „a jobboldal békepárti, a baloldal meg háborúpárti”. Odáig mentek egyes kormánypárti figurák, hogy a háborúpártiság bélyege elleni ellenzéki tiltakozás jogát is megkérdőjelezik. Megint azt látjuk, halljuk, hogy az emberek félelmeire alapozva nem riadnak vissza a hazugságoktól sem. Talán ha ebben a kampányban még nem is, de a későbbiekben egy bírósági ítélet leállítja őket. A Tisza Párt EP-listavezetője ugyanis arra tett ígéretet, hogy feljelenti a miniszterelnököt és propagandistáit „nagy nyilvánosság előtt elkövetett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásért”.
Szégyen, hogy még a saját szavazói megtévesztésében is élen jár az az ember, aki elvileg az egész nemzet kormányfője.
Sokan vannak olyanok, talán még a Fideszt támogatók körében is, aki felismerték, hogy a kormánypárti hazugságok azért születnek, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy Magyarország nem előre megy, hanem hátra. Ahogy Új Péter fogalmazott a 444-en megjelent cikkében: „14 év Orbán-kormányzás után napról-napra láthatóbbá válik, hogy a 2010 (valójában 2014) utáni nagy gazdaságpolitikai bravúr mítosza egyszerűen hazugság, propaganda, szemfényvesztés. (…) Az EU-s fejlettségi listák végén szereplő csoporttal emlegetik már Magyarországot.” Hozzáteszem: itt már nem folyik érdemi kormányzás, csak propaganda, titkosítás, és nagyotmondás. Azaz országgyűlési választástól országgyűlési választásig tartó kampányolás.
Az ellenzék háborúpártisággal történő megbélyegzésével nemcsak a fenti idézetben megfogalmazottakat akarják feledtetni, hanem a Borkai-, a Kaleta-, a Szájer- vagy épp a Pegasus-ügyet, a kegyelmi botrányt, Sulyok Tamás államfő családi legendárium-meséjét, meg a kampányban napvilágra került földügyletét – mert ők már mindegyiken túlléptek! Feledtetni akarják, hogy sokaknak azt kell mérlegelniük ma Magyarországon, hogy enni adjanak-e a gyereknek, vagy a rezsiköltségeket egyenlítsék ki, miközben a volt köztársasági elnökök közül kettőnek is az adófizetők állják a számláit. Feledtetni akarják, hogy miközben magyarok sokasága lakhatási válsággal küzd, az egyik volt köztársasági elnöknek palota jár, egy másiknak meg bejárónőt fizetünk.
Sem a kormányt, sem a kormányzópártot, sem a képviselőiket, sem a kormánypárti polgármestereket az ég adta világon nem zavarta semmi. Biztosak voltak abban, hogy zsebükben a bölcsek köve, és abban is, hogy mindent megtehetnek. Nem idegesítették őket az ellenzék kritikái. Minek idegeskedni, gondolhatták, ha ennyi válság után a közvélemény-kutatások szerint még a kampány vége felé is nekik áll a zászló. Vasárnap kiderül, hogy igazuk volt-e vagy sem a felméréseknek.
Ha egy kis jóindulattal azt feltételeznénk, hogy a kormányon lévőket talán mégis zavarta/zavarja valami, akkor az három okkal magyarázható. Az egyik az oknyomozó újságíró, aki teszi a dolgát, kutatja és megismerteti a társadalommal a kormányzati szereplők piszkos ügyeit; a másik a titkosított irataikba betekinteni kívánkozó és ezért perre is hajlandó ellenzéki országgyűlési képviselő; a harmadik pedig a körükből kilépő Magyar Péter politikai pályára lépése és a mögötte lévő párt előretörése. Ez utóbbival kapcsolatos félelmüket ugyan próbálják tagadni, de az ellene indított lejáratókampány mértéke, durvasága és megkérdőjelezhető igazságtartalma mégiscsak erre utal.
Magyar Péter színre lépése még a közélet és a politika iránt közömbös embereket is megérintette. Egyelőre azt látjuk, hogy nincs az a lejárató kormányzati propaganda, amely megállítaná őt. Sokan úgy fogalmaznak, hogy ez a semmiből jött ember képes volt mindarra, amire az ellenzék az elmúlt több mint egy évtized alatt nem. Nem tudjuk, hogy tényleg a semmiből jött-e, vagy már régóta készült erre a szerepre. Egy biztos, profin csinálja. Nem tudjuk, hogy ő lesz-e az, akinek „holnap le kell győznie a sötétséget”, ő lesz-e az, akinek „holnap át kell írni a régi meséket”... Egyenlőre egymás között és nyilvánosan is csak azt a kérdést tesszük fel: Mondd, te kit választanál?
Hogy a legtöbben kit választottak, az vasárnap majd kiderül.